Deli Mihály: FELHŐKERT
Névtelen hősünk nem tartott népszámlálást, ösztönösen regisztrálta, hogy a kert mellett vezető járdán elhaladók harmada (figyelmetlenségből vagy nemtörődömségből) oda sem fordul. Kétharmaduk viszont (észrevétlenül lassítva) benézett; de csak „elenyészően” kevesen álltak meg hosszabb-rövidebb időre, s ezek közül is csupán egy-két ember szólt be, köszönt, kezdeményezett beszélgetést.
Ahogy például a vasútmodellezés sem varázsol el mindenkit; illetve ha már túl komoly a pálya, az ember tartózkodóan néz és nyel egy nagyot, érzi, hogy semmi köze hozzá. Vagy mint egy író-olvasótalálkozó: az alkotó legfeljebb csiklandozóan érdekes, mert a mű a fontos, amit viszont ha elolvas az ember, és aztán a polcra teszi, emlékkaptárába száradva ott is marad. – Szóval lehet, hogy a kerítésen is múlik.
Nem érdekelte. Az a néhány ember, akivel a kerítésen át elbeszélgetett, alig alakított, inkább simított a dolgon. Családtagjai, barátai voltak a fontosak. Illetve egymás számára jóval fontosabbak voltak, mint a kert. Átfordítva: számára is kalandosabb volt az utca, a város, amikor kilépett a kertből. Persze hazaérve mindig elöntötte szívét, lelkét, tudatát valami boldogsággal és feszültséggel kevert izgalom. Szeretteit szinkronba hozta a kerttel. Beszélgettek, vacsoráztak, szövögették az élet gondjait, finom felismeréseit, de később magára maradva, kint a kertben már a virágaié volt: a bolondul rendezett-rendezetlen televény, a fák, a bokrocskák vártak rá, – és a kerti törpék! Újakat is faragott, a régieket áthelyezte, mozgatta. Tudta, hogy giccs az egész, de belülről jött. Most szégyellje? Még beszélgetett is velük. Estefelé, lefekvés előtt, számba véve őket végigtekintett rajtuk, kiült közéjük, s mint egy öregapó, felolvasott nekik kedvenc könyveiből. Márquez, Móra Ferenc, Faulkner… Meg verseket: Arany János, Pilinszky, Szabó Lőrinc… És amikor behajtotta a könyvet, látta, hogy még nem alusznak, hát nógatta őket, mondjanak ők is valamit. Beszámoltak erről-arról, (a virágok lágyan hajladoztak, a törpék óvatosan mozogtak, a kövek alig moccantak) de utolsó szavuk egybehangzóan és kimondatlan halk sóhajjal mindig az volt, lehetne-e valami kis testvér még…? Ágból madár, gipszből krokodil, kartonból mókus, kavicsokból hangyaboly, vagy akár egy kutya: drótból, rongyból… Titokzatos mélységükből fakadt ez a sóvárgó gyarapodás. Lélegzett, lüktetett az egész kert.
Az utcáról mindebből lassan alig látszott valami, annyira megnőtt a kerítés melletti sövény. Hovatovább csak az ég és csillagok leshettek be; elég vicces és belterjes lett az ingatlan, a giccsessége kalandosan-öncélúan organikus, már szinte művészi. Felhőkert utca 7.
Mosolygós nyugalom ült névtelen hősünk lelkén, pedig tudta, a vége úgyis az lesz, hogy az örökösök majd eladják, az új tulajdonosok pedig letarolják dédelgetett művét, s mint öntelt kertészmérnökök, a maguk végzetszerű izgatottságával és fantáziadúsabb mániáikkal, megbirizgálva a földet, más történetbe kezdenek, de valahogy mégis azt folytatják, ami abba sem maradt. – Mert minden kicsit más, de lényegében ugyanaz. Törpéivel együtt (addig is) jót derült ezen.
(A kép forrása: itt)
