Deli Mihály: HADREND

Először a házmester kezdett gyanakodni. Napok óta émelyítően savanyú bűzt érzett a lépcsőházban. A kukákra gondolt, de amikor a héten másodszor is kimosta mind a négyet és a szellőztetések, az alapos felmosások után reggelente ugyanaz a szag fogadta, már összeszorult a gyomra a tehetetlen dühtől. Megvizsgálta az egész lépcsőházat, a két pincét, a kanálist, minden kis beszögelést. Döglött macskára, madárra, patkányra gyanakodott, de semmit nem talált. A házban megkezdődtek a vádaskodások, a csendes egymásra mutogatás. Hirtelen mindenki a kutyatulajdonosokra célozgatott, aztán a házmestert okolták, hogy nem zárja a kaput, az összes részeg idepiszkít. Majd egy földszinti lakóról suttogtak; munkanélküli szegény és egyébként is elég zavaros mostanában. Mielőtt azonban a gyanú és a gyűlölet hadrendbe szerveződhetett volna, a házmester nyakon csípte a talányt.

Hajnali négykor fölébredt és nem tudott elaludni. Félálomban forgolódott, a lakásba is beszivárgott a bűz. Már lassan világosodott, amikor fölkelt, hogy huzatot csináljon. Kitárta az ablakot és kinyitotta az ajtót… Ijedtében hátralépett. Két hajléktalan meredt rá, akik csomagjaikkal éppen kifelé tartottak a házból. Nem szóltak semmit, inkább csak meglepődtek, a házmester felbátorodott kiabálására – „Az anyátok! Tünés innen!” – azok maguk elé nézve, nyugodtan kisétáltak az utcára.

„Hogy jöttek be? Valaki nyitva hagyta a kaput, vagy ők nyitották ki?” – Kiírta a faliújságra, mindenki ügyeljen a kapuzárásra. Három nap alatt eltűnt a kellemetlen szag, megnyugodott. A csigalépcső alatt megtalálta rejteküket. Egy vizelet folton kívül semmi nyomot nem hagytak, egyetlen papír fecnit, dugót, üveget, morzsát sem. A negyedik nap halványan újra érzett valamit, ezt lázálomnak vélte. Aztán az ötödik, hatodik napon erősen és bántóan újra szétáradt a lépcsőházban az orrfacsaró bűz. Este magán hagyta a mackónadrágot, a TV-t lehalkította, a fotelt az ajtóhoz húzta, szívdobogva fülelt. Egy órakor, amikor vége lett az adásnak, felvette a mackó felsőt, elemlámpát, botot ragadott, és kissé lármásan kicsörtetett a lakásból. Büdös volt, de sehol senki. Ellenőrizte a kaput. Zárva. Lefeküdt. Jól aludt, mégis, világosodáskor felébredt. Megfájdult a feje. Szellőztetni kellett. És ekkor ugyanúgy, mint először, az orra előtt sétált ki a két hajléktalan. „Meg ne lássalak itt még egyszer, mert rendőrt hívok!” – kiabálta utánuk. Hátra sem fordultak.

Ettől a naptól kezdve felgyorsultak az események. A kerületi kapitányságon azt tanácsolták, legyenek figyelmesek, zárjanak mindent alaposan, amíg nem követnek el bűncselekményt, nem tehetnek semmit. Tapasztalatait, indulatait és szándékait megosztotta néhány lakóval, akik buzgón helyeseltek, és bátorították. Lecserélte a zárat, kiosztotta az új kulcsokat. Minden nap éjjel egyig őrségben állt. Mégis, időről-időre a két hajléktalan valahogy mindig bejutott a házba. Körülbelül egy óra felé lopózhattak be, és fél ötkor már indultak. A házmestert egyre jobban dühítette ez a pimasz találékonyság. Noha csendes, és némileg elborult mosolytalanságukon látszott, nem gúnyolódnak, csak nem okoz nekik gondot megtalálni az újabb-és-újabb réseket. Hol az udvaron, hol a kukák mögé barikádozva, hol a hátsó lépcsőházban, hol a pincében, a be nem zárt pincerekeszekben talált rájuk.

Tettlegességre hetekig nem került sor, egyrészt, mert undorodott hozzájuk érni, s mire a bot ijesztgetve lendült a kezében, ők már éppen elmenőben voltak. Tehetetlenül toporzékolt körülöttük, szitkozódott, üvöltött, – mindhiába! Jöttek, jöttek, türelmes állhatatossággal. Beszivárogtak, bűzölögtek és odébb álltak. Érezte, tennie kell valamit, különben elvész a tekintélye. Sose néztek rá, sose mondtak semmit, harákoltak, köhögtek, érthetetlenül morogtak, nyöszörögtek. Nem féltek tőle. Aztán egy reggel még csomagolás közben kapta őket. Az indulat, a sötét pincefolyosó, az esős reggel, vagy mindez együtt olyan haragra gerjesztette, hogy a bottal hatalmasat sújtott egyikükre. Az fájdalmasan felnyögött. A házmester ijedten védekező állásba helyezkedett, nem akart ekkorát ütni, de igazán nem is bánta. Fölkapták csomagjaikat, és sietősen kibotladoztak az utcára. A házmester elégedett volt. Úgy gondolta, megoldódott a probléma.

Közben a ház kezdett egy háborús bunkerhez hasonlítani. Mindenhol reteszek, lakatok, láncok, rácsok, palánkok. „Döbbenetes, hogy mégis bejutnak!” Ezután napokig nem jöttek. Lassan dicsekedni kezdett a jól irányzott botütéssel. „Hát ez kellett, úgy látszik, ez kellett!” – mondogatta minden emeleten, győzködve önmagát is. Eltelt négy éjszaka, és az ötödik hajnalon, fél ötkor szinte a lakása előtt aludt mind a kettő. Vicsorgatta a fogát. Betelefonált a rendőrségre, azt mondták, dobja ki őket, ha visszaütnek, kijönnek. Letette a kagylót és nem tudta mitévő legyen. Megállt fölöttük, óvatosan belerúgott az egyikbe. „Ébresztő!” Fáradtan, betegen, nehezen keltek, alig bírtak föltápászkodni. „Ne jöjjenek ide többet! A Máltai Szeretetszolgálatnál lehet aludni! Oda menjenek! Holnaptól kutya lesz a lépcsőházban!” Behúzódott és leste őket. Szótlanul pakolásztak. Mielőtt indultak, az ajtajára néztek, talán ha nincs a függöny, amin csak kifelé lehetett látni, biccentenek is.

Aznap az egyik lakó éjszakára kiengedte a kutyáját. Keverék volt, nem túl erős, de ugatós. Sok reményt fűztek hozzá mindannyian. Harmadnap, éjjel kettő után arra ébredt a ház, hogy Rexi sosem hallott gerjedelemmel csahol, mintha ingerelnék. Mindenki kirohant és értetlenül állt a lépcsőházban. A kutya az első és a második emelet fordulójában lábait megvetve csattogtatta fogát, még a gazdája sem mert közeledni hozzá. „Nézzünk szét gyorsan, itt lesznek!” – adta ki az utasítást a házmester. A lakók késekkel, dorongokkal, szíjakkal, kinek mi akadt a kezébe, nekiindultak. Ám nem találtak senkit. Rexi meg alig akarta abbahagyni. Az engesztelhetetlen ugatás lassan fáradt vonítássá nyúlt. „Na, inkább beviszem – mondta a gazdája. – Képzeljék, ha minden éjjel ez lesz!” A házmester gondolkozott. Nyilván próbálkoztak és megijedtek. Idomított kutya kell! Nem okvetlenül pitbull, inkább hangos legyen. Hamarosan beszerezte. Az udvaron ácsolt neki bódét, nappalra kikötötte. Úgy érezte többet nem tehet; kapuzárás után mostantól egy légy sem juthat be a házba. Egy héten keresztül minden rendben is volt. Akkor azonban az idomított kutya, éjjeli fél kettőkor elkapta az egyiket. Ráugrott, beleharapott az arcába, és a torkát kezdte marcangolni. Mire a házmester és a lakók kiértek, már ájultan feküdt az udvaron, társa egy törött székkel igyekezett távol tartani a megvadult állatot. Azonnal mentőt hívtak, a házmester habzó szájjal üvöltözött: „Hát ezt akartátok?! Ezt, te barom?!” Az makogva, morogva, fulladozva krákogott, de bozontos, ragacsos szakállában elvesztek a hangok, nem lehetett érteni, pedig egyfolytában beszélt. Nem nézett senkire, koszos zacskójába kapkodta szétszóródott vacakjait. Közben mindent elejtett, keze-lába remegett a félelemtől és az izgalomtól. A mentős nem engedte beszállni a kocsiba. „Ide visszük a közelbe, nincs életveszélyben.” A kutya száját nyalogatva, jóllakott közönnyel gubbasztott házikójában. A házmester lakásába invitálta a rendőröket, megírták a jegyzőkönyvet. „Felfoghatatlan, hogy jutottak be!” – „Ezek a kulcslyukon is…!” – „Én mondtam nekik, hogy baj lesz!” – „Túléli.”

Néhány hét múlva, estefelé a házmester kint állt az utcán, és meglátta ezt, akit még a mentő sem vett föl. Lehajtott fejjel közeledett, nem nézett se a házra, se a házmesterre, bár az érezte magán az óvatos, lapos tekintetet. Tudta, hogy a társa él, és több műtét után helyrehozták valamennyire. „Azért én a helyében elkerülném még a környéket is” – gondolta magában. De a hajléktalan másnap és harmadnap és szinte minden nap erre jött. Sőt, ha kint voltak a járdán a kukák, gondosan beleturkált. A házmester ilyenkor kissé bosszús zavarral elnézett, mintha nem érdekelné, mintha nem is a házéi lennének. „Valahol úgyis alszik, mindenki alszik valahol” – bólogatott és tekintetével követte nehézkes cammogását. Aztán végigmérte az utcát jobbra és balra, s az eget: tiszta, derült éjszaka lesz. Elővette kulcsait, kicsit csörgette. „Szegény ördög” – dünnyögte halkan. Majd behúzta a kaput és bezárta.

Havas Csilla: Hajléktalan lét, az élet peremén

(a kép forrása: itt)