Deli Mihály: TANDORI ÉS OTTLIK (krisztinavárosi anziksz)

TANDORI ÉS OTTLIK (krisztinavárosi anziksz)

A Horváth-kertben, azon a padon

ült (Ottlik Géza erkélye előtt)

amelyen hetvenhatban egy öreg

bácsi meghalt / engem ez nem zavart

inkább azt furcsálltam, hogy levette

és ölébe fogta jellegzetes

sapkáját / erősen kopaszodott

Fáradtan lehajtotta a fejét

Ha most hal meg, az számomra már nem

lesz annyira szokatlan, gondoltam

Felé pillantva leereszkedtem

mellé / „Ez már nem az a Krisztina-

város, mint régen – súgtam magamban –

Az idő ismert és ismeretlen

arcokat tologatva átszitál

Egymás szeme előtt megöregszünk

és fiatalokra cserélődünk”

Kényszeredetten biccentett felém

Tán félt, hogy barátkozni akarok

Zárkózottan visszamosolyogtam:

„Semmi bajom Joseph Haydnnal, inkább

az bánt, hogy ilyen jellegtelen a

Horváth-kert” – dünnyögtem magam elé

Köhintett, mint akit megzavartak

a versírásban / de fesztelenül

hátra dőlt / én is tovább méláztam:

…A múlt század tízes éveiben

mikor még állt a Budai Színkör

és az autók fordított irányban

közlekedtek, és macskakővel volt

kirakva a Krisztina körút, és

a teátrummal éppen szemben, a

Pauler és az Alagút utca

sarkán működött a nevezetes

Philadelphia kávéház / melynek

híres/névtelen vendégeiben

fel sem merült, hogy mi lesz itt ötven

vagy akár kétszázötven év múlva… –

„Mi lenne?! Semmi, ugyanez marad!” –

mondták volna kacarászva, hogyha

e kérdésemmel rájuk ijesztek

Bár mindig a határon táncolunk

Oda-vissza át- meg átugrálunk

Ízlelgetve szoktatjuk magunkat

a keserédes eljövendőkhöz

míg egyszer csak meglöknek és bukunk

A mélyben szövődött a háború

Szócsatákban fenték kardjaikat

Nagy lármák vívtak a Havas Boldog-

asszony-templom zúgó harangjával

A Színkörben egy zagyva operett

tüzelte öldöklő harcra a hős

szerelmeseket / teátristákat

küldtek frontszolgálatra játszani…

De Vele, itt a padon, még egy jót

mélázhattam / verebei régen

elpusztultak / könyv, költészet, szellem

sarokba tolva / a hétköznapi

poklok és a környezetvédelem

rugdossa lelkünket, fojtogatja

testünket / a boldogságért küzdünk

mint kinőtt cserépben a virágok

Jó lesz már túl lenni az egészen

Felvette sapkáját, óvatosan

felállt, bizonytalanul bólintott

Eltántorodik az irodalom:

színes beszámoló az életről

leltár, fantazma, kedves levelek

erőltetett áthallás, fájdalom

lelkes, furfangos felismerések

nyelvi kócok, lélek zendülések

ellilult szellemi nyáladzások

Száz év múlva majd analizálják

boncolgatják, kivasalják, össze-

zárják / évszám szerint polcra teszik

Halkan dünnyögtem: „Persze nem az Ön

könyveire gondolok…!” – nem voltam

biztos benne, hogy egyetért velem

Egy ideig követtem műveit

Aztán a sokból egyet, mint profán

Corvinát, magamnak megmentettem

Túlvilági padunkon csak azt az

egyet majd fellapozzuk / mert lehet

hogy többé nem járok errefelé

Végleg eltűnnek közös éveink

Mindenki kiszakít az időből

hozzáillő darabokat, amit

egy titokzatos kéz mégis vissza-

vesz / mintha csak meggondolta volna

magát / nevezhetjük Istennek, vagy

a természet önző erejének

Büszkeségünk kifosztva elgáncsol

Talán erre fog gondolni ő is

amikor elér a part szélére

ahol a tengerek az egekkel

alázattá morzsolják gőgünket

(’Töredék Tandorinak’)

Bonyolult, vagy egyszerű a világ?

Az itt a kérdés / mit szólunk hozzá?

Vagy hagyjuk, intézze saját maga?

Rendezzük be gyóntatófülkénket

s mindenünket benne hagyva szökjünk

mint névtelen, cinkos adakozók?

Építsünk hajót az óceánra?

Vitorlázzuk körbe a földgolyót?

Döfjük hátba ezt a sunyi békét?

Mentsük meg lelkeinket, hátha majd

csatáznunk kell egy szebb s jobb halálért?

…Vagy csak sétáljunk le a hajdani

Zöldfába, – mint tette Ottlik Géza

még szemüveget is vett, hogy jobban

meggusztálhassa a vitrinbeli

süteményeket / közben meg járt a

tekintete össze-vissza / végül

a tortaszeletek irányába

bökött, s alig érthető orrhangján

flegmán odavetette a lánynak:

„Mibe kerül ez itt?!” – de választ sem

várva azonnal elfordult, lazán

imbolyogva vállat vont, legyintett

és köszönés nélkül kitáncolt a

forró napfényre / a padnál ő is

megállt egy pillanatra / vacillált

hogy leüljön-e? / (kétszer ugyanúgy

ugyanott, úgysem lehet meghalni)

Inkább hazament / nem írt már semmit

Kifeküdt az erkélyre napozni

Napozni? – jó vicc! / felajánlotta

testét a mohó lángoknak / harcát

elintézte / épp csak visszanézett…

(hümmögött és hagyta az egészet)

VASZKÓ ÖDÖN: Krisztinaváros (Vasárnapi séta), 1931

(a kép forrása: itt)