Deli Mihály: TANDORI ÉS OTTLIK (krisztinavárosi anziksz)
TANDORI ÉS OTTLIK (krisztinavárosi anziksz)A Horváth-kertben, azon a padon
ült (Ottlik Géza erkélye előtt)
amelyen hetvenhatban egy öreg
bácsi meghalt / engem ez nem zavart
inkább azt furcsálltam, hogy levette
és ölébe fogta jellegzetes
sapkáját / erősen kopaszodott
Fáradtan lehajtotta a fejét
Ha most hal meg, az számomra már nem
lesz annyira szokatlan, gondoltam
Felé pillantva leereszkedtem
mellé / „Ez már nem az a Krisztina-
város, mint régen – súgtam magamban –
Az idő ismert és ismeretlen
arcokat tologatva átszitál
Egymás szeme előtt megöregszünk
és fiatalokra cserélődünk”
Kényszeredetten biccentett felém
Tán félt, hogy barátkozni akarok
Zárkózottan visszamosolyogtam:
„Semmi bajom Joseph Haydnnal, inkább
az bánt, hogy ilyen jellegtelen a
Horváth-kert” – dünnyögtem magam elé
Köhintett, mint akit megzavartak
a versírásban / de fesztelenül
hátra dőlt / én is tovább méláztam:
…A múlt század tízes éveiben
mikor még állt a Budai Színkör
és az autók fordított irányban
közlekedtek, és macskakővel volt
kirakva a Krisztina körút, és
a teátrummal éppen szemben, a
Pauler és az Alagút utca
sarkán működött a nevezetes
Philadelphia kávéház / melynek
híres/névtelen vendégeiben
fel sem merült, hogy mi lesz itt ötven
vagy akár kétszázötven év múlva… –
„Mi lenne?! Semmi, ugyanez marad!” –
mondták volna kacarászva, hogyha
e kérdésemmel rájuk ijesztek
Bár mindig a határon táncolunk
Oda-vissza át- meg átugrálunk
Ízlelgetve szoktatjuk magunkat
a keserédes eljövendőkhöz
míg egyszer csak meglöknek és bukunk
A mélyben szövődött a háború
Szócsatákban fenték kardjaikat
Nagy lármák vívtak a Havas Boldog-
asszony-templom zúgó harangjával
A Színkörben egy zagyva operett
tüzelte öldöklő harcra a hős
szerelmeseket / teátristákat
küldtek frontszolgálatra játszani…
De Vele, itt a padon, még egy jót
mélázhattam / verebei régen
elpusztultak / könyv, költészet, szellem
sarokba tolva / a hétköznapi
poklok és a környezetvédelem
rugdossa lelkünket, fojtogatja
testünket / a boldogságért küzdünk
mint kinőtt cserépben a virágok
Jó lesz már túl lenni az egészen
Felvette sapkáját, óvatosan
felállt, bizonytalanul bólintott
Eltántorodik az irodalom:
színes beszámoló az életről
leltár, fantazma, kedves levelek
erőltetett áthallás, fájdalom
lelkes, furfangos felismerések
nyelvi kócok, lélek zendülések
ellilult szellemi nyáladzások
Száz év múlva majd analizálják
boncolgatják, kivasalják, össze-
zárják / évszám szerint polcra teszik
Halkan dünnyögtem: „Persze nem az Ön
könyveire gondolok…!” – nem voltam
biztos benne, hogy egyetért velem
Egy ideig követtem műveit
Aztán a sokból egyet, mint profán
Corvinát, magamnak megmentettem
Túlvilági padunkon csak azt az
egyet majd fellapozzuk / mert lehet
hogy többé nem járok errefelé
Végleg eltűnnek közös éveink
Mindenki kiszakít az időből
hozzáillő darabokat, amit
egy titokzatos kéz mégis vissza-
vesz / mintha csak meggondolta volna
magát / nevezhetjük Istennek, vagy
a természet önző erejének
Büszkeségünk kifosztva elgáncsol
Talán erre fog gondolni ő is
amikor elér a part szélére
ahol a tengerek az egekkel
alázattá morzsolják gőgünket
(’Töredék Tandorinak’)
Bonyolult, vagy egyszerű a világ?
Az itt a kérdés / mit szólunk hozzá?
Vagy hagyjuk, intézze saját maga?
Rendezzük be gyóntatófülkénket
s mindenünket benne hagyva szökjünk
mint névtelen, cinkos adakozók?
Építsünk hajót az óceánra?
Vitorlázzuk körbe a földgolyót?
Döfjük hátba ezt a sunyi békét?
Mentsük meg lelkeinket, hátha majd
csatáznunk kell egy szebb s jobb halálért?
…Vagy csak sétáljunk le a hajdani
Zöldfába, – mint tette Ottlik Géza
még szemüveget is vett, hogy jobban
meggusztálhassa a vitrinbeli
süteményeket / közben meg járt a
tekintete össze-vissza / végül
a tortaszeletek irányába
bökött, s alig érthető orrhangján
flegmán odavetette a lánynak:
„Mibe kerül ez itt?!” – de választ sem
várva azonnal elfordult, lazán
imbolyogva vállat vont, legyintett
és köszönés nélkül kitáncolt a
forró napfényre / a padnál ő is
megállt egy pillanatra / vacillált
hogy leüljön-e? / (kétszer ugyanúgy
ugyanott, úgysem lehet meghalni)
Inkább hazament / nem írt már semmit
Kifeküdt az erkélyre napozni
Napozni? – jó vicc! / felajánlotta
testét a mohó lángoknak / harcát
elintézte / épp csak visszanézett…
(hümmögött és hagyta az egészet)
VASZKÓ ÖDÖN: Krisztinaváros (Vasárnapi séta), 1931
(a kép forrása: itt)
