Dienes Jenő Attila: Apartheid

(Bevallom, ennek az írásnak a helyenkénti abszurditásai mellbe vágtak. Mégis nyilvánosságra kell eresztenem őket. Mert egy olyan korban, amelyben kedvükre tort ülhetnek a fősodratú kovidos, önkényuralmi képtelenségek, s ugyanott elhallgattatnak a legszigorúbb tények és a legtisztább igazságok, egy Szilaj Csikó nem csaphatja rá az ajtót a merőben másképp gondolkodók, másképp érzők orrára. – a Szerk.)

Szeretett hazánkban terebélyesedik a kicsiny apartheidünk, a csodák világa, az élhető, fogyasztóbarát, nagycsaládi-takarékos, félnyomorult rendszerünk, amely egyre különösebb élethelyzeteket produkál számunkra. Sajnos (és ezt már nem is merem leírni) gyaurisztánban nem a fehér kisebbség a favorizált csapat, melynek mezében mi is ott gubbasztunk a cserepadon – Az idei szezonban már a 71-esekkel töltöttük fel az OB4-cét, így is alig akad epilálatlan rocktenor a színpadon. Lassan nem kérdés többé, hogy szeretnénk-e a busmanok, hottentották, bantuk barátai lenni; sötét szerecsenekkel, mórokkal cimborálni; mert pajtásaink már az életünket tervezgetik nélkülünk.

Magyarországon csak védettségi kártyákkal, oltásigazolványokkal lehet szabadon járni-kelni, dolgozni, kikapcsolódni, utazni. Ki gondolta volna, hogy szűrszabó öregapám csapata egy ilyen állapotért hagyta ott a fogát Zrínyivel Szigetvár előkertjében. A szájmaszkok mögé kényszerített arctalan embertömegek zombiként loholnak a napi fogyasztási cikkeikért, mert a fogyasztás az egyedül nem tiltott, nem titkolt, sőt kötelező tevékenység.

1989 augusztusától statisztikailag igazoltan eggyel több a kereskedő, mint a termék, hárommal, mint a fogyasztó, és ezerszer, mint a fogyasztóvédelmi ellenőr – ez a folyamat azóta is folyamatosan, megállíthatatlanul, exponenciálisan gyűrűzik. Ma már alig akad valaki, aki láthatóan dolgozik, terméket állít elő. Mindenki kereskedik, ügyeskedik, seftel, ráérősen fogyaszt, nyammogva fagocitál. A fogyasztópolgárok hatalmas csordái már megrökönyödés nélkül vonulnak a korlátokkal övezett rezervátumaikban. Bevásárlóplázák virgonc bivalykölykei, otromba bikabornyúk, ünők és azok mélyhangú kapitális bikái, valamint a trampli tehenek caplatnak az akciós mezők között duruzsoló bódító háttérzenében.

A nagyszínpadok közönsége már jóllakottan, büfögve emészti a jóléti társadalom vívmányait. A derékig érő sörösdobozban, hamburger zsírban, félberágott mustáros kolbászban taposva egy playback világsikert izzadtra pogózgat, unottan csápolgat a küzdőtéren. Ez a sok szerencsétlen, fásult polgáridemokrata, liberális anarchista, kereszténydemokratikus ájtatosmanó már csak unalmában tolja a cuccot, minden oltakozási szenvedély nélkül tologatja-szívogatja a vakcinákat. Mégis ünnepnapok ezek, hiszen itt a fesztivál-hangulat, halálos szigeti vész, hol volt, hol nem volt, hol csak a hétvége elbénázott kiikszelése egy falinaptáron.

Az ünnepek alatt a mozgalom főpapjai a koronavírus miatti szembefordulásunkról prédikáltak kenetteljesen. Ezt festetlen, pucér templomban nyomták, legalább két alkalommal több gyülekezet előtt. Megszámolható, pegazussal visszakereshető!

– Kedves Priorjaim, ez egy óriási tévedés! Senkivel nem fordultunk szembe, azok vagyunk, akik voltunk. A világ alaposan megváltozott, ebből a metamorfózisból mi néhányezren kimaradtunk, szemben veletek.

Ellenben te, kedves jó Atyám, csilingelő erszényeidért végigjártad a mozgalom ranglétráit, hogy csak a fiatalságunk utolsó évtizedeit citáljuk:

Voltál egyszerű segítő, plakátragasztó, drága, fényes szórólapok kézbesítője, ha Kossuth Lajos azt üzente, akkor polgárikörös, hoztál magaddal még egy embert, ha el kell menni, te jártad a pártirodákat, voltál választmányi tag, jelölt, vad rímbe szedve, mint a mókus fenn a fán, képviselő, nincs ezzel semmi probléma, olyan egyszerű fényes dolog, mint más csillag a magyar égen.

Kalandos életünk pálfordulásai sokszor elképzelhetetlen disszonanciát keltenek. A szembefordulás és a múlt konok krónikái, a XX-XXI. század feldolgozatlan krízisei közt ott sorakoznak az útjelző kövek:

kisdobos, úttörő, Csillebérc vadregényesen kanyargó mozdonysíp, Zánka, az ifjú gárda, a KISZ KB, a párt, pártok, soros-ösztöndíj, liberalizmus, demokratikus charta, polgári szövetség, Likud testvérpárt, nemzeti, keresztény kormány, EU képviselő, EU-szkepticizmus, V4-ek, brüsszeli kiruccanás, hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok!

Te miért nem vállalsz szerepet – szegeződött megannyiszor a kérdés. Mára van válasz. Nem az a kérdés, hogy én miért nem, hanem az, hogy te miért? Nézd meg ezt a sok exibicionista marhát, aki a rendszerváltás óta egymás nyakára tipor, ennyien az egész világot képesek lennének tönkre tenni, nemhogy ezt a csonka 93000 négyzetkilométeres magyar ugart.

A pénzen, hatalmon, népszerűségen, jóleső kényelmes felelősségtudaton, csapatszellemen túl a hozzá nem értés, a megalkuvás, az eladott becsület, az elveszített önkritika, a kontroll nélküli torz illúziók belterjes világa eltörölte Magyarország emlékét is.

Az új elit tagjai az Isten, Haza, Család kigúnyolói.

Az álszent dúsgazdagok, a beképzelt ostobák, a szemfényvesztők, a tetten ért tolvajok, a drogos buzik, az árulók, a pökhendi zsarnokok. Nem azzal követték el a legnagyobb bűnt, hogy kiárusították az országot az idegen pénzhatalom kényének-kedvének, hanem azzal, hogy milliókat félrevezetve magyar köpenybe bújva hazafiként tetszelegtek évtizedekig a média torz tükrében. Sajnos a jóakaratú őszinte intellektus rövidtávon becsapható, megtéveszthető. Ideig-óráig vagyonért, hatalomért bárki ügyeskedhet a nemzete ellen, de a magyarok Istene igazságos, erős és irgalmatlan.

Magyarország nem egy komposzttároló, nem pöcegödör, nem egy szeméttelep. A Kárpátok között a történelmünk örök tapasztalata megátkoz, kivet minden gonosztevőt – ahogy a középkorban nem temettek bűnözőt a Szentkorona Országának földjébe, úgy ez a szokásrend ma kevésbé ismert, de hatályos.

A covidos minap a munkahelyem egyik utolsó feladataként felkértek védettségi igazolások ellenőrzésére egy iskolai szalagavató ünnepségen. Történt ez az Úr 2021. esztendejében, amikor oltatlan eretnekként száműzetésem napjait, jövőnk lehetőségeit latolgattam buzgó pillanataimban, legkevésbé szalagavató smasszerséget.

– Ember! Hogy mérhetnék én, védtelen, egyéb védteleneket, vadtekintetű védettekkel szemben?!

Egy más pillanatban, a terjengő dögvész közepette nem bírtam felmutatni a birodalmi passzust, menlevelet, amely szabad járást-kelést biztosít a demokratikus, globális fogyasztópolgári köztereken, közintézményekben.

Egy ember a fiai jégkorongmeccsein két ízben megbukott a lejárt védettségivel, de végül beengedték nézni a győzelmeket, mert megígérte:

– Már valami új van folyamatban…!