Dienes Jenő Attila: ÉLETPÁLYA-MODELL

A minap arra ébredtem, hogy pályaelhagyó Covid-oltatlan pedagógus leszek.

Sokan nem tudják elképzelni, hogy fél évszázados embert, ötgyermekes családfőt milyen okok vezetnek a pedagógus életpálya-modell feladására. Mindene megvan a szerencsétlennek: nyáriszünet, téliszünet, ősziszünet, tavasziszünet, nagycsaládos kedvezmények, előre engedik az ABC-ben, az ügyintézéseken (ha már a gyerekek aprítják a várótermet), talán kivételeznek vele a vizsgákon, de diplomáját félbecsapja, mert azt képzeli, hogy ebben a válság sújtotta időszakban az embernek nem kell folyamatosan megméretnie önmagát, újabb célokat fölállítani a társadalmi értékek mentén. Öt gyerek mellett a biztos munkahely, az egzisztencia eldobása felelőtlen önzés, kényelem, eszement fafejűség, ostobaság, laposföld-hit. Hogy lehet valaki ilyen beszari, hogy azt a nyamvadt Covid-vakcinát nem meri benyomatni magának, nem fáj annyira az a tűszúrás, mit különcködik ötvenévesen az állampolgár?!

A lázálom első, nyugtalan fázisában egy rendkívül csinos fiatal hölgy formájában kiszállt a lelkem. Körüljárta a hajlékomat és önostorozó dallamokat dúdolt a fülembe. Ez a buja merengés rendkívül gyönyörű, de annál rövidebb volt. Nem sokkal később egy miniszter száraz, rekedt hangja reccsent bele az éjszakába, amitől az időközben összegyűlt tündérek szétrebbentek. Széles látókörű Miklós egy álombeli operatív törzs tájékoztatóján beszélt, barátságosan, őszintén szólt a nézőkhöz, szeretettel, mint az övéihez. Időnként hozzám fordult, és mondandóját a családom szemszögéből világította meg.

– Semmi esetre sem érdemes beküldened a méltányossági kérvényt. Értsd már meg, kérlek, hogy ez pusztán egy rossz döntésünk következménye, bocsánat, de ez a politikai kényszer intézkedése lett. Nincs sem időnk, sem apparátusunk elbírálni azt a mérhetetlenül sok beérkezett emailt, de kénytelenek vagyunk jogi támaszt biztosítani az oktatás további működtetéséhez. Magunk között szólva, a kieső létszám pótolhatatlan, az így kialakult káosz felmérhetetlen következményekkel jár.

– Értelek, Miklósom, de mi lesz így a családommal, holnaptól mivel keresem a kenyeret?

– Ne legyél már ilyen rugalmatlan, életszerűtlen, fiam! Ez is csak egy állás, egy munkahely, nem gondolhatod, hogy örökké ezt fogod csinálni, bőven elég neked ez az elmúlt öt év. Teljesen belebolondultál már ebbe a szakgimnáziumba, technikumba. Látod, hogy semmi értelme a munkádnak, lassan leállnak az energiaforrások, kikapcsolják az áramot, ez a civilizáció megbukott, ki akar majd számítógépet szerelni, hálózatot működtetni, lesz majd megint papír és ceruza, géppisztoly, kardlap, szóval ideje tovább állnod.

– De az életpálya-modell, az élethosszig tartó tanulás, a biztos anyagi megbecsülés …

– Ugyan, hagyd már ezt a hülyeséget, tudjuk jól, hogy csak szemfényvesztés, politikai trükk ez az egész. Menj el a gyerekeknek bevásárolni, és majd meglátod, hogy miről beszélek. Életed végéig írogathatod a portfóliókat, a leghülyébb kollégáid fognak minősíteni, hogy egyik kategóriából a másikba gebeszkedj. Avval se leszel előrébb, lesz itt olyan infláció, hogy zoknit se tudtok vásárolni, nem hogy cipőt, a vajaskenyér luxuscikk lesz. Az államadósság, megsúgom: visszafizethetetlen. Előbb utóbb a mai, valljuk be, gyatra színvonalú oktatásra sem lesz többé szükség. Az idióták szavazatai tartanak életben minket.

– Miklós bátyám, annyit még esetleg el tudnál intézni nekem, ha mégis beoltatnám magam, és úgy döntök, hogy nem rúgtok ki, akkor a portán ne kelljen az érkezést, távozást papír alapon körmölni? Meg ha már így összefutottunk, a munkaidőnyilvántartásnál van ez a havonta kitöltendő Excel-tábla, amibe mindig bele kell hazudni mindenféle tevékenységeket, hogy kijöjjön a meghatározott munkában töltött idő. Tudod, ez puszta bürokrácia, köze nincs a pedagógiához, szakmai felkészültséghez, munkához, mindegy, ezt most nem fogod megérteni…

Ekkor valami nagy, visszataszító röhögés hallatszott a hirtelen elsötétült terem távoli pontjából. Állítólag a viharos erejű északi szél valami zacskót tépett ki az Igazságügyi Minisztérium államtitkára kezéből, szanaszét repültek mindenféle papírok, óriási szemétkupac keletkezett. Mire visszafordultam, Miklós éppen telefonált, felém biccentett, intett, hogy most nem ér rá, de majd hívjam, és beszállt a fekete szolgálati autójába, a sofőr a gázba taposott, a biztonságiak feloldották a zárást. Magamra maradtam a problémámmal, de új ajtók nyíltak. Nehézkesen forgolódtam, mire megtaláltam a kényelmes fekvést, már húsz éve tervezzük ennek az ágypárnának a cseréjét, lehet, hogy a porckorongsérvnek is ez az oka…

Mélyenszántó gondolataim egy gyönyörű erdőbe röpítettek, ahol csemetéskertet telepítettünk. Csupa napsütéses ember, élénken csillogó tekintetek, kérges erdei tenyerek, egészséges szálfatermetű magyarok, akiket a Jóisten is becsületes munkára hívott.

Minek lenne nagyobb értelme, mint a zárótársulásokon dolgozni?

A magára hagyott rendszer előbb-utóbb erdősül, létrehozza a legnagyobb, legtökéletesebb energiát, biomasszát, életet lehelve a bőséges biodiverzitásba, amely a világ szépséges rendjévé nemesül.

Az emberek többségének más sem jut eszébe az erdészetekről, mint a sok ragyogó terepjáró, a végeláthatatlan farakásokból csöpögő pénzszag, a kopaszodó hegyoldalak tarvágásai, a megújuló energia.

Benyitva ezen az ajtón, egy tágas, rendkívül impozáns előtéren haladtam át, a falon óriási trófeák hirdették, hogy amit a teremtő ad, azt az ember preparálja és prezentálja önmagának. Egy belső irodában fogadott a barátom, aki valami statisztikai ívvel bajlódott egy másik erdésszel az asztal fölé görnyedve, időnként a számítógép monitorján kutattak megoldásokat az esztendő végén megválaszolandó kérdésekre. Hol hiányzik valami, honnan lehet átcsoportosítani valamit, ami majd egyszer máshonnan fog hiányozni. Kb. így fordítottam csendes diskurzusukat. Korábban telefonon bejelentkeztem, így kissé hosszúnak éreztem a várakozást.

– Szervusz, foglalj helyet, egy kis türelmet… Miben segíthetek?

– Szia! Azért jöttem, mert úgy néz ki, hogy feladom a munkámat. Nem oltatom be magam, mivel a családommal átestünk a covidon, természetes védettségünk van. Úgy döntöttem, hogy nem tanítok tovább, keresek egy új megélhetést valahol helyben, valami mással próbálkozom. Először azért jöttem hozzád, mert az ember 50 évesen, ha váltásra kényszerül, értelmes dologgal szeretne foglalkozni, az erdőnek, úgy érzem van értelme.

– Nem tudok itt munkát adni, nem vagy erdész. Ami munkalehetőség itt van, azt közhasznúakkal töltjük be, ez a minimálbér kategória, ami neked, gondolom nem megfelelő.

– Bármi megfelel, ha kell megyek gallyazni az erdőre. Mennyi most a minimálbér? Szerintem nem sokkal kereshetek többet.

– Én nem tudom, ezt a Miklós tudná neked megmondani, hogy valamelyik brigádban, egyáltalán keresnek-e embert, itt volt az előbb, a Miklóst kellene megkérdezned, ő foglalkozik munkaügyekkel.

– Értem. A másik dolog, ami érdekelne, szeretnék tűzifát vásárolni.

– Azt tudnod kell, hogy mi csak 8 méter fölött szolgálunk ki vevőket, ez a minimális tétel. Milyen fára lenne szükséged, konyhakészre?

– Nekem jó a rönkfa, van Stihl-fűrészem, tudod, tőletek vettem. Nem akart beindulni. Most is folyton vacakol, hol működik, hol nem.

– Persze, emlékszem. Az az igazság, hogy most a raktárunk teteje leszakadt, így nem tudtunk betárolni. Ami fánk van, azon tegnap még a madár fütyült. Most a gépekkel nem tudunk kimenni a területre, ahol még vannak korábbi vágásból készleteink, de jó fát már csak jövőre tudnék neked adni. Adok azért egy telefonszámot, nem Miklósét, de ők esetleg tudnak neked szállítani.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Hát akkor most mi legyen, felébredünk végre, vagy álmodozunk a vakvilágba? Erre az ócska kínai zuhanyrózsára is most jött rá a tönkremenés, fogytán a fa, autón kuplungcsere, kettőstömegű, háromszázból nem ússzuk meg. A mosogatógép bedöglött, a mosógép folyik, csöpög a budi tartálya – na, én mentem. Még jó, hogy kicsit ki tudunk kapcsolni a jégpályán, a gyerkőcök hoki edzésén, dumálunk az edzővel, szülőkkel.

– Akkor most mi van veled? Leszámoltál az iskolából?

– Fizetetlen szabadság életem végéig.

– Mit fogsz csinálni?

– Építőipari alvállalkozunk egy kőműves és egy ács barátommal. Most alapítunk céget. Volt korábban egy nemzeti könyvesboltunk Tatabányán, ráment a gatyánk is, tíz évig csak a bankokat tömtük a kezelési költséggel, elegünk lett belőle. Magyarország egy bankhizlalda, egy óriási kassza. Most, az év végével számoltunk fel. Éreztem, hogy amint befejezzük, szükség lesz egy ugyanilyenre. Hát, csak hét napot tévedtem...

– És neked mi lesz a dolgod?

– Ugyan mi lenne? Kenegetni, keverni-kavarni, misungozni, dübnizni, hettölni, nútolni, vinklizni, libellázni, stiftelni, gúzolni, ha időm engedi fandlizni, citlingelni, zenklizni, rihtolni, srejbolni, straholni, tróglizni, glettelni, hogy ne unatkozzak, fóglizni, cígölni, héblizni, kefnizni – néhány jövevényszavunk egy hihetetlen párbeszédben. Itt most nem is az elvégzett munka a lényeg, hanem az, hogy papíron nyoma legyen, pályázni lehessen, visszaigényelni, elszámolni, hivatalba járni, ügyet intézni, fogyasztópolgárkodni, adójóváírni, kivenni a pénzt, berakni a pénzt, utalni…