Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – 2. Pince

–

­Belenőttünk a nagyvilágba, megszoktuk az alját, hogy árnyékból tekintünk a Napba, mert így sportszerűen szép az élet, a surlófény kihagyhatatlan kelléke a látványnak, a ragyogásnak, a művészi ábrázolásnak, a legyalázott klotyónak. Ívelő vénséges létünk finis mundi nagytotálja telis-tele barbársággal, Hitler-keresztekkel, szivárványos óriásplakátokkal, gyűlöletesen rezgő EU-zászlócskákkal, buzeráns sztájlisztekkel, monokultúrákkal, golfpályákkal:

– Miféle katatón összevisszaság ez már megint? Bármerre nézel, egy irtózatos kuplerájként ölel magához a hazátok, benne fogatlan vénasszonyok, izzadt perverzek, szadisták, csalók, gyilkosok, rohanó elmebetegek, elhanyagolt házak, rozsdás gépek, üres istállók, szúnyoglárvás trágyaszagú patakmedrek, rohadó széna, bedőlt tanya, rühes kóbor ebek.

– Fogadjunk, hogy már megint nem mostátok el a glettvasat! Papa, ezt az érzéketlen hegyű ácsceruzát, meghegyezem, aztán leszabjuk a ragalj deszkáit, ez a tapétavágó! Na, te is idejöttél, állj bele a kezembe, hogyaza…mert még kárt tesz az ember magában!

Hol a vinkli, nem látta valaki, hova a pacsiba tettem le a dornit, te meg, mit csinálsz, nem tudod? lőttél egy rókát, látom…

Mindjárt ránk szakad a plafon, ez az őrült kiszedte a támaszfalakat, fordítva tette be a csapágyat, az idióta hova kötötte a nyomásszabályozót, ez neked nagyfröccs?! Hol voltál te kocsmáros, Kisapám? Figyeled? De hamisan énekel ez a trampli! Még egy pacsi. Hogy kerül ez a rádióba? Tudom.

Ezt nézzétek!!! A képernyő dokija, a legújabb Covid-erekció, egy megfékezhetetlen tömegpusztító fegyver, és ahogy kinéz, ha cukorkásdobozra nyomtatnák a képét, a gyerekek áttérnének a sóra. Jól mondod, Papa, megvan a dorni is, most már legalább tudom, hogy eszik-e vagy isszák. De fogalmam nincs, hogy ki engedte ránk ezeket a szörnyetegeket, ezt a sok dilettáns, kontár idiótát. Kedves Béláim, kezdődhet a végső vakcinálkodás éve!

Angyalok képében tetszelgő Antikrisztusok és a nép egyszerű fiai azok, akik most jól megértik egymást. Mi sírunk, mert ez a mi sírunk. De hát a nyomort sem lehet örökké élni, Kisangyalom! Akkor legalább jól mulassunk, derékig a szépségben, gázoljunk a harmatosan könnyed ünnepnapok moha pázsitjában! Cela a été fait par le Saint-Esprit envoyé alors, comme Il l'avait précédemment promis.

– Lassan leereszkedett a napkorong, a kikötői szél cigarettafüstöt és egy olasz nő rekedt veszekedését keverte a tengerillatba. Ez a fincsi fűszer, ráadásul mediterrán, Corse, Monte Cinto boros palack, a korzikai GR20 gyalogtúra, pancsikálás, Vasques baignades Asco, légionárius kaszárnya feeling by night, bomba-petanque. Ha bor, felőlem lehet egy nagy korsó hideg csapolt sör is, leügyetlenkedve, gyorsan üljünk át egy másik asztalhoz, a vendettás mór pincérek, berber maghrebek, ilyenkor már nem mozdulnak, de ahogy lemegy a nap, szétlőnek minden behajtani tilost!

Ide már zongora dukál, mert a táltosaink muzikálisak, megismételhetetlenül szórakoztatóak. A kirámolt Kurzweil SP4-8 szerelemből, valami csoda fogant. A gyönyörűség gyermekei botladozó tömpe ujjakkal tántorognak, másznak, tanulnak járni-kelni feketén, fehéren (a billentyűn), aztán időnként megiramodnak, kezeik egyre határozottabb táncba kezdenek a klaviatúrán, tegnap meglátogatott bennünket a megfizethető grand piano élmény – hála Ray Kurzweilnek, ezzel átléptük a szingularitás qRVA küszöbét, a lélektani fénysebességet. Monte Cinto a tengerszint felett. Tanulgatjuk ezt az intelligencia dolgot, feladva a sok régi berögződést. Digitális pofonok csattognak, bambán tűrjük a sávszélességet, néhanapján értjük is, nem is, aztán kiábrándulva a technokrata intravénás intenzív osztályból, jól megmásszuk Parnasszoszt, a nimfákat, a múzsákat, az egész bandát, az egyetlen járható hágón át. Fürdetjük a pucér lelküket, különösen közel érezzük Melpomené ölét, amor labiorum, rottyant szobrát, mogorva gyászénekeit, bűnronda buja baját, báját. A borotválatlan Zeusz beleüvölt az éjszakába, mint egy kanfarkas:

– Ludere cum barbara (Játssz a barbárral!)

Akkoriban a Székely nevezetű atyafi kontárságát javítottuk. Ez egy velejéig romlott tirpák. Nem hargitai, csíki, brassói vagy gyimesi góbé, hanem a borsodiak által megmosolygott, érthetetlen logikájú, Hell energiaposványt vedelő, láncdohányos, igénytelenül tetovált, mátészalkai szubkultúra, hitetlen koldus, kapzsi merkantilista, honfitárs, felebarát, akit atyámként tiszteltem.

Beton hepehupa a padlófűtésre, nem vacakolt lejsztnivel, libellával, húzta, vonta, majd a bezsebelt „munkadíjjal” felszívódott, ahogy illik. A mennyezet statikáját próbáltuk utána visszahozni az életveszélyből.

Ordas törvények uralják a kapitalizmust vagy ami éppen van itt nekünk, a vállalkozói világot, a fogyasztói társadalmat, robotikát, kényszert, gályát, – egyszer kapunk, ritkán adunk. Levadásszuk a koncot, megkopasztjuk az ügyfelet, megpróbáljuk kegyetlenül megfejni a kecskét, ha rúgkapál, ha vinnyog, még a vére is csöpögjön, legyen meg a gurigája sajtban, savóban, ordában, papírban, hogy azt a drága takarmányt holnap már ne kelljen fölzabáltatni vele, akkor inkább dögöljön éhen, aztán majd megesszük vagy elássuk, mint a radioaktív fűtőelemet – szeláví. Ebbe az ólba se tojnak már a tyúkok, ha tojnak is, csak magtalant, mert csíra ez a kakas, ha bekotlaná, se lenne mit, de nem kotlik be, ha van is tojás, senki és semmi nem tudja már a dolgát.

De mortuis nil nisi bene, az a csúnya madár, amelyik a saját fészkébe piszkít, és ezen a ponton válik határterületté a politológia, szociológia, informatika, matematika. A hazafiság már nem sarjad a szögesdrótkerítés mögé zárt ridegtartásban, csak a nyárspolgárok fényűző luxusa, és az agglomeráció betyárrettegő barbár tanyavilága a mérgezett kutakkal, halottlátókkal.

Rá kellett döbbennünk, hogy a Kárpátok szent bérce egyben a családunk megkövült története. Transylmániákus geneologika, ahogy régen a Nagymamám mondanávolt:

ez innen a rokonom, az onnan, meg amaz is, tulajdonképpen minden jófej-lófej primipilus, primor a rokonom, széptestvérem (örökké éljetek!), az összes többi pedig valahonnan Darwin majomfájáról hullott barbár vadállat.

Egy rímekből faragott szobrocskák készülnek a pincében egy-egy jópofa felirattal a talapzatukon:

vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága, akinek vagyona egy centivel sem növekedett negyedszázados politikai szereplése alatt.

Pultra fektetett sovány kis teremtés. Egy csepp vére sem maradt a szegénykének, mind kifolyatta a metsző. Rituális cselekményt végeztek a titkos hentes szaküzletben.

– Kerülj beljebb, kedves Öcsém! Ez itt a pince, amolyan műhelyféle. Van itt egy eszterga, ez a köszörűm, csinálunk itt időnként ezt-azt, késeket, bárdokat, kardot. Amott egy hosszabb járat, a múlt héten csak néztem, megfúrt alulról a szomszédom, hallgatom, mi a f.sz berreg, hát a szellőzőcsöve jött át, itt hozta fel, ott megyen ki. Az emberek folyton dolgoznak, mint a hangyák, furkálnak, mint a vakond. Egyébként ebben a mészkő, tufa pirokloasztitban gyorsan lehet haladni, ha nekiállsz pincét vájni. Kialakítottunk egy konditermet is, például ezeket a szőnyegeket szoktam rugdosni, ha nincs más. Na, ezt érdemes megnézni, a járat itt balra, egy elég hosszú folyosó, a golyóspuskádat is nyugodtan be tudod lőni, ezt a világon senki sem hallja meg, mert egyébként is mindenki vadászik valamivel, méreggel, hurokkal, csapdával, szamurájkarddal, puskával, meg ha hallanák is... A múltkor egy kocsi fát hoztunk le a hegyről, ahogy jövünk át az erdőn, így oldalra tekintek, hát mondom, nézd már, ott a disznó, ni! Félreálunk, hát a túrókorongja akadt rá a hurokra, olyan jó hosszú madzagon feszült jobbra, balra. Elég szűk volt az a nyiladék, de ez egy jókora állat volt, mutatom, ez volt az agyara, itt van, e! Szép mi? Van ez tizenkettes is.

No, mondom, – hogy legyen? Hozzad a tőrkést, én keresek egy hosszú karót. Hát azzal csináltunk egy dárdát, olyan dárdaforma valamit, mint az indiánok. Hát azt a kant, mire kivégeztük, kivéreztettük… Nem volt egyszerű! Ez egy olyan szívós szörnyeteg volt, hiába fogtuk ketten, mondom, – szúrjad már, mert nem bírom tartani! Azért megfogtam, csak a fejivel kelletett vigyázni, a nagy agyar a pofájába, de aztán pikk-pakk megoldottuk.

Ez itt már a tavaly előtti, ott abban a nagyban kezdődik a kétezres év, ez meg itt az idei, várj csak, lassan! Nehogy beverd a fejed, sok a pókháló, ez már egy kicsit alacsonyabb, de még így is befér a lopó, a lényeg. No, itt szoktunk főzőcskézni. Ez a bejövője, itt töltöd be az anyagot, itt meg megyen kifele a micsodába, a hűtővíz. Éppen akkora a rendszer, hogy a visszahűlt kondenzvízzel találkozik a kotyogó, lassan adja át a hőjét, ez most csak víz, na majd mutatom én neked, hogy mire képes a tudomány, a laboratórium. Ezt a roppantógyűrűt hozta a sógor, raktáros a cégénél, ott már nem kelletett, hát itten meg éppen jó szolgálatot teljesít. Mindjárt meg is kóstoljuk ennek az ugróját, nem gyerekjáték. Ez nem rézeleje, mert üveg desztillálókkal csatlakozik mindenütt. Na, erről mit mondanál? Várj csak, milyen évjárat? Mutatok én neked mindjárt jobbat is… Kit érdekel, hogy mit szól, ugyan hagyd már!

(innen folytatjuk)