Dienes Jenő Attila: Koronák, keresztek nyomában

Kád alattam, köd, utálom… Az őszi szelek belehasítanak az odvas fogak zugaiba, ez az idő az elmúlásé, a fogatlanoké, az elaggott nyálfolyós, maguk alá hugyozó vénségeké, a patikusoké, a fogorvosok fúróié, a megtakarításoké, melyeket a nyomorultak remegő keze kényszeredett mosoly kíséretében nyújt át, egy előjegyzett időpontban, szeretett orvosuknak.

– Máh kéheh ih haiyunk?

– Tessék beletekinteni a tükörbe, két óráig csak iszogatunk, utána lehet eszegetni, nyugodtan vacsorázni, de aztán óvatosan rágcsálgassunk, lehetőleg csak hátrébb! Ezek a kis koronák szépek, a maguk nemében tartósak, de azért figyeljünk oda, a csapocska egy kicsit gyenge már. Ez egy agyonfurkált, szétrohadt, büdös szuvas agyarmaradvány gyökere. Ha valami probléma van vele, majd vissza tetszik jönni – Örök élet, meg három nap, a TAJ-kártya mindig legyen a zsebben! Kezicsókolom.

Koronás téglákat mentünk, egy rusztikus pincefalba építjük be a felhasználható házkörüli hulladékot, sittet. Találtunk 40 db Eszterházy-koronás téglát. Ezer fok, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta…

– Fater, dobd már ide azt a vöröset ott a törött előtt! Nem azt, hol a tökömbe mutatom, ott, Aranyapa!

– Köszi, Faterka!

– Keine ursache – mondja ilyenkor Vladimir.

– Ne haragudj, nem bírom ezt a hőséget, ilyenkor nem akarok senkit megbántani, de látod, a gyerekkel is időnként vitatkozunk, a szívem összevissza ver, de két perc múlva már jön oda bocsánatot kérni, a kurva kis kölyök, nagyon szeretem őket.

– Ugyan már, nem tudsz megbántani. Jobb veletek gödröt ásni, falazni, vakolni, mint a számítógépek monitorjait bámulni egy tanteremben. Itt látod, amit létrehozol, az iskolában 100 év múlva. Se. Utáltam hülyeségekről papolni a szerencsétlen, félrenevelt kis zombiknak. Nem ők a hibásak, ez egy beteg világ, az előző generációk bűne. Majd mennek a multikhoz droidnak jó pénzért, minden szart megvesznek a plázákban, hogy fogyasztópolgárok, szavazók lehessenek. Itt csak a növekedés, fogyasztás, hülyülés, bekussoltatás a cél.

– Elcseszett egy világ ez, na, menjünk! Nagy-fleksszel megpróbálom elváááágnii, de úgy törik, mint a fagyott lószar. Miért is ne!

– Szíjjunk egy cigit, igyatok egy sört, Papa! Nem fogunk megdögleni a napon. Gyertek be a fa alá!

– Ez a Hikoki már most megszolgálta az árát, nem értem, hogy miért nem reklámozzák valahol ezt a vésőgépet?

– Azt ne bontsad, hagyd, mert összedől az egész a francba, majd kijavítom.

– Apa, kérdezhetek valamit? Mi lenne, ha savaznánk?

– Nem hülyeség, amit mondasz, sósav kéne ehhez a régi téglához. Mi megpróbáljuk a Papával levágni a darabokat, aztán jó laza anyaggal fölcuppantjuk. Ez olyan száraz, hogy rögtön fölszívja. A műemlékvédelemnél csináltunk ilyeneket, még cifrábbakat, fölraktuk futóba, príma kis díszeket, nagyon fáin volt. Ott olyan öreg kőművesekkel dolgoztam, Apa, azoktól csak tanulni lehetett. De mindent. Tudtak dolgozni, inni, ha kellett. Azok még emberek voltak.

– Akkor, Papesz, keverek anyagot, igyatok egy sört, szíjjunk el egy cigit, aztán elmegyek savért, meg drótkeféért. Hozzak nektek valamit?

– Mennyi az idő? Ez a csótány is küldhetné már a kottát, karácsony csak egyszer van az évben. Egyébként nagyon szép lett. Ugye, Fater? Csak kérdezem.

– Én is azt mondtam, nincs itt gond, időre befejezzük. Még hamarabb is.

– Budapestről kiköltöznek, azt gondolják, hogy itt mindenki hülye. Hát, megmondtam neki, hogy amiben itt megállapodunk, az úgy van. Itt nem zsidók, cigányok laknak, hanem svábok. Itt mindenki odafigyel a másikra, csak lesett, mint a bögöly, mondom, mindenki mindenkire. Itt nincs hazudozás. Kijött Fater, de nem nézett a szemedbe. Látszott rajta, hogy zavarban van, valami nincs rendben.

– Nem értem! Hogy tudnak ezek másokon élősködni, átverésből, lenyúlásból, semmittevésből élni, nyugodtan aludni, amikor próbálunk rajtuk segíteni?

– Most nem volt jópofáskodás, velünk senki nem fog szórakozni, normálisan megcsináltuk a munkát, prémium minőségben, legyen mindig a zsebében a TAJ-kártyája és nagyon vigyázzon magára!

Koronázás lészen már megint a jégen? Idén sem fagy ki a hús, Podjebrád Gyuri busúlva nyeli a bort a pince fenekén. Jiři z Kunštátu a Poděbrad egyre dühösebb, mert kunstadti a becsületes előneve, de nem ezért morczon, hanem mert minden kezd elcsesződni a vénégyekkel. Előveszi a nyúlós mócsingot, jól bedörgöli sóval, salétrommal. Sonka a pácban – morogja, vigyorogja a bajusza alatt –, hat hetire füstölhető. Nagyot zabálunk majd belőle, igazi prágai ez, fiatal Úrfi!

Barnult, összeaszott levelek zizegnek a fákon, a kukorica, mint a nád – ebből már semmi sem lesz. A ködös őszi erdőből előlép egy bika. Kapitális. Elbődül, visszhangzik a tisztás, az ég is beleremeg. Csodálatos agancskorona, ilyet már legalább tíz éve nem láthattunk. Lesz szerelem, lesz nász, lesz borítás.

Mátyás odapisszen az apósnak:

– Pszszt, Nagyuuúr! Lőhető páratlan tizennyolcas. Bika!

A cseh király bambán nézelődik, gyönyörködik a ködös Börzsöny lankáiban, éppen az ellenkező irányban szemlélődik a perőcsényi fonó felé, pedig azt se hallja, mit énekelhetnek a lányok, ami halvány sárgán szűrődik a gyertyalángból.

Teljesen süket a vén tulok – mondja magában Mátyás; nem igazán szívleli Katalin atyját, hiszen a bátyját kiirtotta az árnyékvilágból, de mióta kedves Kunigundája szépen gömbölyödik, kezdenek megbékülni a fülzsíros, örökké türelmetlen félnótással. Egyébiránt ezek azok a visegrádi ritterek, akik még évszázadok múltán is állandóan a visszapillantóban nyomulnak, fondorkodnak, eszelősen tülekednek a bájosan kanyargó magyar aszfalton.

Arany szavaival:

Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,

Toldihoz hátulról hozzávág orozva.

Szóval a szarvas puffadt tetemét valahol Kiskunfélegyháza és Jászárokszállás között találták meg a helyi polgárőrök az út szélén, levágott fejjel, lábakkal és zsigerrel a bozótban, vélhetően nem királyok ejtették el, a kis Podjebrád Kata pedig alig 14 esztendősen, egy kisfiúnak adott életet – azt már nem mondanám, hogy egészségesek voltak. Az anyuka jól van, de a baba sajnos… A baba jól van, de az anyuka sajnos… (ez hetekkel, hónapokkal később… konkrétan posterior wall /hátsó fal/ pitvarfibrilláció…)

– Nem lehet igaz! Hol van ilyenkor!? – nem folytatta Mátyás, beleharapott az ajkába, lassan kihátrált a lovagteremből, szaladt, rohant át a palotakerten, a függőhídon, ki a falakon túlra, az erdő széléig és leült egy sziklára a patak partján. Gyászolt.

Azt mondták, hogy a gyermekágyi láz, de ezt akkoriban még konkrétan nem tudhatták, hogy bánatában-e vagy betegségében, rövid búslakodás után vagy nevettében – Kunigunda is követte fiacskáját vagy fordítva, esetleg rossz tejet kapva dajka anyától (már a gyerek), ha árván maradt – az örökkévalóba.

– Na, akkor húzzuk meg, én azt mondom, mert maholnap koronázunk, Öcsém! – szólott az asztalfőn ülő Lőrinc bátya.

– Híjnye, azért az még odébb van, de a szép ártány ledobott szőrire lehet, vagy hogy is mondja, szíjú ö gén a pályinka, bocsánat, a székely indilyán…

– Hát hogyha befagyna az a fránya Duna januárra, be-LED-eznénk Andikámmal a gyönyörű kis jégveres rózsáit a mindenségnek!

Szávaszentdemeterünk bográcsversenyének helyszínén, az ókori Sirmium volt Marcus Aurelius főhadiszállása. A markomann háború telein innen ruccantak át a légiók szarmatákat, jazigokat regulázni. A szkíták rakoncátlan roxolán lányai festői viseletekben, vagy festői viseletlenül strandoltak, startoltak melegebb vidékek felé, ők is üdültek, rekreációztak, különösen szép barkás kucsmák kerültek elő innen-onnan. Ilyen téliszállás-szerű síterep található Javornikban, valahol Ljubljana közelében. Később némely sírüregből, akár a Duna jegéből is, fölokádja az antikvitás a levedlett göncöket. Az ájszbicsen az orosz tankok is át bírtak volna kelni akkoriban, olyan cudar teleket éltünk Pannónia két átharcolt esztendejében. Rég volt, tán igaz se volt – elmélkedett a jó öreg Imperator Caesar Aurelius Commodus… (no, nem a koronák miatt, de már csak húsz lehetett neki a harminckettő.)

– Drága Lőrincem, megfontollak, az ötlet nem halott, bár ammondó vagyok immár sokadjára, hogy csak akkor megyünk át a jégen, ha majd odaérünk, de addig is, befagyasztjuk!

– Nem szerénységből mondom, de tudjátok itt mindannyian, hogy én egész életemben a mennydörgés útját kutattam, a villámok erejét csodáltam, az áthúzást, az amperszagot, erre szenteltem minden szempillantásomat, ezt látta meg bennem ez a csöpp kis asszonyka itt a szent jobbomon, már táltosként néznek reám még a meccsen is, de ez már legyen az én bajom, ha szépen élünk és ez a nem mindegy.

– Prosit, Prosztó, köhm.., prosztata, izé, egészségünkre!

– Egészségünkre! Lassan ellépek egy pillanatra, tudod, már nem vagyunk fiatalok. Aaáááá! Itt van a mi kedves Főispán urunk is! Szervusz, foglalj helyet, rögtön jövök, várkapitány uram, bátyám, barátaim, de jól néztek ki!

– Dies wird ein Jahrtausend skandalöser Krönung sein (ovo će biti tisućljeće skandaloznih krunidbe – ha idén sem fagy be a Duna, kő kövön nem marad)

Nincs szép emlékünk sem a hamburgi gyermektelen Angeláról, sem az albrechti hétgyermekes Ursuláról. Mint a germán istennők, Freyja és Frigg élték szöszhullató mindennapjaikat, de semmi sem történt velük, és velünk sem. Azaz mégis, annak száz és száz esztendeje már, de akkor bizony a Mecklenburgi hidegvérű kancák zabolázatlan vágtájával rohantak neki a mitológiátlan Európának. A hamisnászú Freyja sólyomköpet-alakváltó röptében rendre fogant és távoli világot járt. Ő nem az Ászok seregét erősítette, facér kéjnő hírében állt. A Brising-nyakékért vad szerelemmel fizetett a négy gyémántcsiszoló hercegnek, akik valójában csak silány törpék voltak, szőrösek, lúdtalpasok, mérges verejtéket csöpögtettek kelyhesükbe. Álmában verset szavaltak neki, a népek olvasztótégelyévé teszünk, saeva interfectores nascuntur, A háború ellenére is fenntartható a hitelezés növekedése. A producerek nem sajnálták az időt, a forgatás hónapokig tartott, dőlt a pénz, fűtött a világítás, a szolid, törékeny teremtésből érett bedrogozott bestia, amolyan csóktalan kiélt szajha lett. Szeme sugarában kósza hírnévért, mulandó dicsőségért testet öltött Germánia koporsója. Végül Ursula is az USA-ban kötött ki, mint a legtöbb reményét vesztett eurépai fiatal, ahol friss nacionalizmust szippantott magába. Hősei azóta rendre felsorakoznak tágas csarnokában, Sessrumnirban, hűs márványkövön nyaldossák a gyönyörű valkűr vezér sárgult körmeit.

– Félre, hitvány szolganép! Mily’ szép kincseket rejt a tenger!

Raus alle! Opas liebster ungarischer Oberrabbiner im Fernsehen.

Mindeközben Angela a napsütéses tengerparton rúnálkodott. Lassan haladt a térben és időben a Stasi vizenyős, kíváncsi tekintete előtt, súlyos léptei nyomában mély árkok ránca sírt, kitaposott papucsán túlcsorduló sarokbőre kéreggé zárult a germán kőre. A hosszú évszakok nem ajándékoztak gyermekáldást hamvas sziklevelébe, büszke, szomorú nagyfejű virága örökre bezáródott, könnye kvarchomok, szava tenger dermedése, szeme vad Észak kékje. Das Ehrenkreuz der Deutschen Mutter, kurz Mutterkreuz. Sajnos, az csak nagyon sajnos volt, hol nem volt.