Dienes Jenő Attila: Mirmbrema!

Rettenetes kemény tél van. A porhavat a fákról időnként lesodorja a Cserehát fagyos lehelete. A térdig érő, kitaposatlan hó minden lépés neszét ellopja. Halott az erdő, tökéletes csend szakadt a világra, talán még a madarak is lefordultak az ágakról ebben a hidegben. Előttünk sűrű fiatalos, körülöttünk égig érő tölgyek közt kúszik felfelé a kiszuszogott levegő. Egy-egy kitaposott körben toporgunk a mínusz tizenöt alá dermedt fagyban, várjuk a hajtást, időnként a hó szállingózik. Ezek az utolsó néma pillanatok, mielőtt a János-völgyre ráforduló első hajtók távoli hopp-hopp-hoppja, a Diósból kitörő első vadak ágreccsentő nesze hallhatóvá válna. Nem találok szavakat, neveket, évszámot, mert ez a hangtalan csend nem ma volt. A puskák a szomszédos kocsányos törzséhez támasztva síri némaságban várakoztak, apám szó szerint belerázott a gatyámba. Az övemnél fogva fölrángatott, miközben belehuppantam a vadászgatya kibélelt száraiban végződő csizmákba. Talán egy hugyozás után lehettem néhány éves. Ebben a pillanatban vaddisznók fekete serege robbant ki a fiatalosból. Szinte repültek a fehérségben, itt-ott az ágaknak csapódó sörtepáncéljaik jelezték a szellemvágta útjukat. Porfelhőt, ködpárát kavaró csülkeik követhetetlen gyorsasággal friss csapást rajzoltak a nyomukban. John Wayne, Henry Fonda, Charles Bronson, de még Clint Eastwood sem rántotta volna elő a hatlövetűjét. Észak-magyarországi nyiladékunk kölököltöztető pillanatában a hollywoodi rendezők idegesen kikeltek volna magukból, vélhetően üvöltve állították volna le a forgatást, újra sminkeltették volna a sztárjaikat, friss jeget hozattak volna a stúdióba. John Wayne meghúzta volna a Whiskys üveget és köpött volna egy szivarcsumát a klondike-i műjégre. Clint Eastwood megigazította volna kalapját, coltját, esetleg vakart volna valamit a cowboy-nadrágja ülepénél két kacsintás közben, de a harmadik csapó után sem kapták volna föl a fának támasztott vadászpuskákat időben. Így mentek el azon a vadászaton a disznóink, mert a mínusz húsz fokos hidegben a puskavashoz fagyó emberi kéz elgémberedik, képtelen értelmes mozdulatokra, csak felesleges melléktevékenységekre alkalmas, mint az öltözködés, öltöztetés, töltény keresgetés, kesztyűhuhogtatás, stb. Ez a konda túlélhette a telet, tovább disznólkodhatott a kocája, minden süldője, hozzájuk csapódó növendék és vén, kapitális remetekanja.

***

Ránk borult a fekete éjszaka. Lassan olvadásnak indult a jég, a szépen hizlalt téli jegünk. A falusi jégkorongpálya fölpuhult, visszaalakult szántóföldi göröngyökké, a kis helyi vállalkozóink lassan diszkó üzemmódra váltottak, a cucc olvadhat, csak fizessenek érte a népek. Így az öt kölkömnek maradt a szárazedzés a budapesti augusztusi jég alternatívájaként, hála az élménysport gladiátoriskoláit szervező TAO-támogatásnak, az MJSZ-nek, lassan elnéptelenedik a pacalillatú rönkház tóval szegélyezett környéke. Guszti ragyogó edző, egykor ő fogadta be a Viszkist a fővárosi csapatába kapusnak, szántáson is megtanítja jégkorongozni ezeket a falusi csibészeket. A nagyvárosi panelprolik, ragyásképű szófosók elit sznobjai ebben a szezonban sem fogják megérteni, hogy miért tudnak gólt töcskölni a sápadt pujáik a Tigereinknek. A világ ilyen, mi élünk, ahogy tudunk.

Hazafelé gurulunk Vladimírral, a Sankt-Peterburg kapus edzőjével, évek óta trenírozza pusztán kedvtelésből a fiaimat, lányaimat – akik a kocsi hátuljában civakodnak éppen.

– Gyerekek, nem probléma – mondja mosolyogva.

– Eugene! Meg tudunk állni az albán pékségnél?

Ez a mocskos háború elvadítja az embereket, tele a környék vadtekintetű ostoba ukránokkal, akik civilizálatlan temperamentumukkal képtelenek megfelelő módon értékelni a magyar ember vendégszeretetét. Jelen korszakunk a hülyéknek kedvez. Az orosz nyugdíjas, egykori olimpiai kerettag barátom pénzügyi tranzakcióit ellehetetleníti ma Európa, helyettük az ukrán maffia piaci érdekeltségeit támogatja. Ez van …meg!

– Természetesen. Bemenjek veled?

– Nem, köszönöm, elintézem.

Félrehúzódunk, megállunk, a gyerekek elcsendesednek. Én is kiszállok, mégis utánamegyek, hátha kell segítenem. A kivilágított pékség meleg kenyér illata valami hívogató spirituális ősi testvériség jele ebben a pillanatban. Rétes, Kenyér, Sós ropogtatni való a kirakat üvege mögött, úgy hallom, magyarul-oroszul folyik a beszélgetés. Az albán pék rokonszenves fiatalember, igyekszik oroszul kiszolgálni az ismerős vendéget. Vladimir óriási orosz, aki mínusz negyvennél vesz fel kabátot, mosolyogva korrigálja a lingvisztikai eltéréseket. Precíz mérnök, másodpercre, milliméterre pontos. Megpróbálja a kártyát, még működik.

– Добрый вечер! – köszön el az albán fiú udvariasan a kézfogás közben.

Vladimir visszalép, magyarázatba kezd.

– нехорошо. мы используем это, когда встречаемся. A dobri vecsert akkor használjuk, amikor találkozunk. Elköszönéskor до свидания

– Do szvidanija!

– Ti hogy köszöntök el? – szélesítjük a diskurzust.

– Mirmbrema!

– Mirmbrema!

– Mirmbrema! – köszönünk vigyorogva, mert elsőre nehéz a szót kimondani, de ismételgetjük, ízlelgetjük még egy darabig, mint a ropogós lepényt, javítgatjuk a kiejtést.

Kilépünk a sötétbe, elgondolkodunk.

– Muszlim? – kérdezem.

– Persze. Muszlim fiú, mindig ő dolgozik itt, hétköznap, hétvégén.

– Nagyon szimpatikus.

– Látod, Eugene, ő egy albán fiú, muzulmán, nagyon rendes, jószándékú. Nincs ezzel a világgal semmi baj, csak a politikusok teszik gonosszá.

***

Az élet telis-tele van csodákkal. Az oroszokat csak hírből, családi legendákból, barbár történetekből ismerhettem. Kötelező volt oroszt tanulni az iskolában, de azt sem tudtam, hogy az oroszokat eszik vagy isszák: tüzér tiszt Dédapám harcai a keleti fronton, Kínát érintő kalandos hazatérése a világháborúból, egy gondosan faragott sakk-készlet, dédanyám a Gulág lexikonban, a cári katonatisztek bajtársak voltak, francia pezsgővel koccintottak, az idő volt gonosz és a kemény orosz telek, a hosszú évek. Soha nem gondoltam volna, hogy 50 esztendősen egy orosz barátot kapok a Jóistentől, aki a gyerekeim számára meghatározó személyiség, rendszeres, igazságos atyai szigor, goalkeeper trainer, nagypapa a hétvégi jégcsatáik hadvezére. Gyéduskának és Bábuskának bármikor bevásárolunk, mert szeretjük őket, fontosak számunkra. Legyen már vége ennek a mondvacsinált szar háborúnak, gazdasági spekulációnak, permanens hazudozásnak, óvatoskodásnak, szemérmetlenségnek! – Hajrá, Oroszország!