Dienes Jenő Attila: Willi
Kell a tenger a magyar családoknak, ahogy azt a prájmminiszter mondá Anno Domini tavaly, hát rászántuk magunkat. Oltatlan pedagógusból lett szabad kőműves kuporgatta kavicsokat egymás hegyére tettük, és nekimentünk az Adriának. Az útra némi EUR váltást beiktattunk az első adandó OTP-ben. Mondám, hogy mennyit szeretnénk a deviza számlánkról, a hölgy rendkívül szívélyesen számolt, majd kissé zavarban egy papíruszt tolt elémbe, hogy ezt itt ki kéne tölteni.
– Mi légyen az?
– Ez csak egy nyilatkozat, hogy a kivett EUR nem kerül Oroszországba, mert azzal a háborgást támogatnók.
– Hát, én pont oda nyaralnék, akkor most mi lészen? Nem kapom meg az összekuporgatottat, ha nem írok, nem nyilatkozom?
– Rögtön megkérdezem a fiókvezető Uramat.
(Erőteljes kacagás, majd visszajövend a hölgy. Leperkálja a zsét, én ámulok-bámulok)
– Mégis megkapom?
– Tényleg Oroszországba mennek nyaralni?
– Nem. Ukrajnába szeretnénk utazni az öt gyerekkel. Az azovsztáli vasmű régen mozgatja a fantáziánkat, jó a teremtett szép világot látni néha a maga valójában. Fontos számunkra, hogy gyermekeink a másság elfogadásában, az önzetlen közösségvállalásban autentikus példát találjanak a fejlődésükhöz (nem bírom tovább, én is nevetek. Ő is.) …Csak Horvátországba. Egyébként a gyerekeim jégkorong edzője orosz, szentpétervári, és az általam ismert valamennyi ukránnál szimpatikusabb, egyébként Putyin, akit túlontúl kormoznak, az is jó fazon…
Horvátország nagyszerű hely, konzervatív, katolikus, keresztény ország, gyönyörű a tenger, ragyogóak a helyi gasztronómiai specialitások, nem kell félni az átveréstől, a csalódásoktól – szóval szemben hazánkkal, egy élhető ország. A horvátok jó emberek, nem tülekednek, nem smúzolnak, önazonosak, szeretik a hazájukat, dolgoznak, szórakoznak, élnek.
A bitang erős forintunkkal kicsit matekozgatnunk kell a fizetéskor, de hála a KATA nyújtotta kisvállalkozói munkánknak (melyet párt és kormány épp most szándékozik legyalulni), melybe időnként ugyan majd beledöglünk, van némi lehetőségünk kikapcsolódni.
Barátom, vendéglátónk, Willi, egy remek ember, filozófus, teológus, egy világlátott blues gitáros, édesanyja, Olga néni naponta végiglocsolja, simogatja a kert növényeit, a kivitől roskadozó lugast, megeteti a cicát, kedvesen mosolyog, horvátul mond valami érthetetlenül érthetőt. Minden megtakarított bevételüket visszaépítik a kis vendégszállásába, ahol főként a zajos, kulturálatlan Germánia barbár gyermekei lelnek pihenésre. Ebben az édenben az egyetlen tragikomédia a körvonalazódó atomfenyegetettség, mint példának okáért a tegnap éjjeli vihar első mennydörgése rémálmaink rakétatámadásának tetszett.
Willivel hamar megtaláltuk a közös érdeklődési pontokat, keresztények vagyunk, testvérek, szeretjük a hazáinkat, féltjük Európát a semmirekellő, ostoba pénzemberektől, politikusoktól, bármiről el tudunk beszélgetni a művészetektől a történelemig, a gazdaságtól a filozófián át a Ten Years After-től Willie Dixonig.
Willit érdekli Magyarország, bennünket érdekel Horvátország. Beszélgetünk jelenről, múltról, jövőről. Ezen a vidéken voltak Tito rezidenciái, erődként őrzött üdülőhelyei. A közeli szigetek, ma már csak turisztikai nevezetességek, látványosságok formájában prezentálják az egykori Jugoszlávia motorját, nagy emberét. A kommunista vezér inkább volt Jugoszláv, mint internacionalista, a közép-európai nyomorúságból független, soknemzetiségű országot kovácsolt. A korszak Luka Modrića, Ivan Rakitiće volt az öreg, sokat emlegetett nemzetközi figura. Ezekről még tavaly beszélgettünk, azóta Magyarország térdre kényszerítette a csónakfejű Nagy-Britannia válogatott fenegyerekeit. Harry Kane a rangadón mindössze egy vigyorgást tudott elengedni a kényszeredett sportdiplomatikus UEFA-FIFA szabványai szerint.
Orbán Viktor személyesen, még az öltözőban gratulált a nemzeti tizenegy diadalához. Sokat töprengtem, mi játszódhatott le a hullafáradt, örömtől szárnyaló fiúkban, hogy fogadták a Felcsút veteránját?
– Bátya, föladnád a szappant? Ide döfd a jelvényt! – álmodom, vagy valóság?
Sajnos a női vízilabda válogatottunkat a saját hazánkban kiverették a döntőben, ami valahol lemaradt a sportdiplomácia különjáratairól. Játékvezetők: Boris Margeta (SLO), Frank Ohme (GER)
Csodás hónapok után vagyunk. Visszakapott önbecslés, némi covid-terror, elvesztett hivatás, sok-sok felépített, felújított ház, nekem kötény nélküli szabad kőművesség vinklivel, vizessel, kanállal, fandlival, másoknak verejtékes tanévzárók, izzasztó túlórák, ígéretek, szűkszemű fenyegetések a kápóktól.
Kimásztunk a tengerből, az uszonnyal félelmetes tempót mutattunk a helyi vízbiztos emberiségnek, ezerféle vízbiológiai tapasztalattal a hátunk mögött klasszikus olasz pizzákat falatozunk, ámulunk az ezerízű FRUTTI DI MARE gasztronómiáján. Ilyen ízek nem is léteznek, mindjárt elsírom magam – talán disznóból is lehetne valami csodát művelni…
Willi reggel azzal fogadott, hogy elolvasta az utóbbi írásaim fordítását és szereti az iróniámat (lehet, hogy ezt csak kintről lehet szeretni). Náluk a lakosság 10%-át sikerült beoltatni, maximum kettővel, senkit nem űztek el a munkahelyéről. Bár az irányzat hasonló, itt mégis emberségesebb a rendszer. Beszélgetünk az építőiparról, oktatásról, egészségügyről, vendéglátásról, a pályakezdő malter-kenegetésemről, az államadósságról, bérekről, adókról, árakról – összevetem a Magyarország miniszterelnökének péntek reggeli interjúit a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában elhangzottakkal. Miért érzi becsapottnak magát a magyar? Firkálok és Willi Dixont bámulom…
A szerző alkotása
