top of page

Dienes Jenő Attila: Záróra a Mennyekben





(Ez az írás alighanem többeknél is kiveri majd a biztosítékot. Vívódtam is sokat, segítsek-e neki napvilágra kerülni. Be kellett azonban látnom: e csittegő-csattogó sziporkánál semmivel sem kevésbé veri ki többekből a biztosítékot az évi rendes, ünnepi légi- meg tűziparádé; vagy az a fennkölt tudományoskodás, amely mostanság hol ezt mondja, hol meg az ellenkezőjét, persze szemrebbenés nélkül, vagyis éppen úgy tesz, mint az egyszeri cigányember az eladni vágyott tehenével: „Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes.” Úgyhogy kvittek vagyunk. – a Szerk.)



Minden elmarad ma, mert szakad az eső. Hónapok óta szomjazik a szikkadt magyar föld. Augusztus húsz ünnep a növényeknek, állatoknak, a lehűlt világ valamennyi férgének, emberivadékának. Nem hiányzik semmilyen megemlékezés, sörbüfögő teátrális hazudozás, éjjeli csillagszórás.

Egy utolsó magyar fejedelem gondolatait már milliószor próbálták aktualizálni, ezrek kapaszkodtak a farvizén, konvertita, neofita államférfiak, repedtsarkú honlányok, púpos lélek-brókerek.

Csend van az egész vonalon, a szokásos kivárás….

A pályáztatások lefutottak, a szerződéseken az aláírások megszáradtak, a bélyegzők maszatos tintája feketén virít a lapokon, a stücniket, puffancsokat legyártották, nincs mese, még ha fáj is, este itt szórni kell a ménkűt, villámdörgést, különben nem ünnep az ünnep!


– Ezzel demonstráljuk az erőt, a szépséget, a bölcsességet, a hatalmunkat a természet, az állatvilág, különösen a vinnyogó kutyák, és a traktorosok, kombájnosok láthatatlan harcinépe felett – végre mi is istenek vogymuk!


A Nagy Öreg Karmester a vállunkra borulva, zokog. Rázkódva folyatja pólónkon, gatyánkon a nehéz, rózsaillatú könnyeit. Óriás tenyeréből most letett a földre, leporolt szuszogó sóhajtásaival, talpig lemosott szomorú könny-harmatjával, csattogó villámdörgéssel pillantja körbe a lassan, alig szépülő művét. Immár csak Vajk (Sanctus Stephanus), a későbbi Istvánunk, a Szent szeme maradt szárazon, pedig az ő nevenapját dicséri az angyalok serege. Kupákat borítgatnak, serlegeket döntenek, harsonákat zengetnek a csonkakezű Király emlékére. Antropomorf alkotónk mégis néma, nagy ritkán hüppögve beleremeg, nehéz, bármeddig elérő, határtalan nagy karjaival a pupilláit törölgetve lenéz ránk, a tócsákban cuppogó aljavilág mélyszellemű népére.

Egy havas reggelen a szépséges Sarolt és Géza ledőltek a csűr mögötti szénásban. Ágyékon ámult szent aktok, cipzár-bizgentő divattervezés, letisztult formák, neszek bája. Nászuk helye a mai Bécs és Sankt Pölten közötti Tetendorf közigazgatási egysége, akkori szállásterület, egy hűsvizű patak partjának erdőszéli duhaj, lucskos városkája.


– Szép napunk van?

– Mindig.


A kaszálóillatú szerelem gyümölcse Tétény vezér dédunokája, a velős pacal-civilizáció alapítója lett. A szentistváni lacikonyhát évszázadok óta tudományos gasztronómiai elemzés kíséri: csípő ’s a comb, mint a szívós küzdelmek, világbajnoki aranyak, a túlélés, a szépség, a tehetség elixírjeinek laboratóriuma (néhány sorral lejjebb 3 perc olvasási idő = repeta).

Talán nem blaszfémia az ünnepén és akaratán túli balfácánok röptét ócsárolni, a tollazott tetemeik maradványát már nem járja át a Turul vére, csak a nyócas srét (Szent Hubert Bischofskreuz im Geweih des Hirsches – liquidare), amikor a dzsindzsát vadásszák a tárcás, tárcátlan társas vadászok, mint a nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár, aki a facebook bejegyzésben stílusosan lemondta a szombat esti tűzijátékot, azaz nem le… – mivel a vevő már fizetett a kasszánál –, hanem elnapolta 27-én szombatra.

A szépséges Sarolt és Géza fejedelme, akik körülállták: Bölcsőd az s majdan sírod is… Minden bizonnyal boldogan mosolyogna a mennyek országa egy olyan igazi sabbath szombat hajnali pufogtatás láttán, szaglászásán, ami készülődik, ha nyegle nyárspolgárok nem szabotálják el – ha nem szakad ránk a siratófal, az ég, a pandémia hatodik hulláma, gazdagsági válság.

Egy ősi neolitikus üzenet érkezett Szent István villámcikkáztató viharszóró éjjelén. Az udvari főtáltos egyre hevesebben táncolt, őrjöngő vizenyős tekintettel, merev részegen bámult a tűzbe. Időnként az volt az érzésünk, hogy belebukik a mágiába és elevenen ég el, mint a keresztény szentek, vagy a Gyehenna tűztavában alámerülő pokolfajzatok. Egyre gyakrabban kortyolt a pálinkás üvegéből, bizonytalan mozdulatokkal tántorgott körbe-körbe, az óramutató járásával ellenkező irányban, és pszichedelikus átkokat ordítozott világgá.

A kantin pénze az asztal közepén, egy fémkazettában. Polgári őrszemélyzet kémleli körös-körül az immár lefülelt, falak közé zárt legénységet, a tiltott szerencsejátszókat. Iskarióti szeretet. Az elemző-értékelő szerv lárvaarcú ütőfigurája az osztótól jobbra várakozó játékos paklijából mászott át, (a Kiskoszit látjuk éppen paklizni) egy mélyzsebű kaftán sötét üregében keverte át a ragyavert piros filkóját, benn a Fájer:


– Mehet.

– Ő fizet.


A kedvenc kafarnaumi századosom alázatos mámorában söprögettük a pénzérméket, miközben a kaszárnyánkon e kívül az öbölháború, majd a délszláv-nevezetű háború, s mi annak havában, porában, koszában szerencsétlenkedtünk…

Nagy időket éltünk, változott a bolygók hajnali együttállása, addig is rendszerint kártyázgattunk, ittunk, szöktünk, röhögtünk. Nagyot fordult az idő kereke, a fogaskerekek csikorogtak, a leleményes reform-tábornokaink próbáltak kiemelkedni a cselédsorból, stílusosan olajoztak. A békebeli jövedék-menedék honvédelmet egy gigantikus mixer-shaker modellben aktualizálták, a tárgyalásokon már tarkóról ismerte őket alvilág, felvilág, boszorkányok, mágusok, a szentek, klerikus, laikus – és a katonai ügyészség, ahogy a NagyKoszi meg a pipást és a colost - rostává.

1991. december 23-án Borzalmas robbanás rázta meg a Ferihegyi gyorsforgalmi utat. Adventus Domini volt aznap is. Korán csiripelni kezdték a verebek, hogy sok muszlim számára a zsidóknak nem kell semmit sem tenniük ahhoz, hogy megsértsék az iszlámot; puszta létezésük is sértés az iszlámra nézve. A karácsonyi alibibuksik ezzel megtalálták a menekülő peresztroja ellenfeleinek indítékait.

Hogy sértés vagy sertés, az már történelem, de azon a Jézuska-váró délelőttön egy szikár fiatalember, Horst Ludwig Meyer, és egy csillogószemű wiesbadeni lány, Andrea Klump elindultak a Valhallába, ja, és egy titokzatosan ismeretlen, talán örökre néma-DNS gazdája, a Baader–Meinhof csoport tagjai (hivatalosan baloldali amatőr terroristák voltak, a két gyanúsított arab fiú helyett), nagyon berágtak az anakron pusztai vándorlásra, szittya vérgyilokra szomjaztak, végül úgy döntöttek, a bank-központú transzhumán globális-átjáróházzal leszámolnak, átok életérzésük és egy elrágott tepertős pogácsa után beindítottak egy bombával megrakott Fiat Puntót (produzione automobilistica nell'Italia cristiana).

Mindenki túlélte az aktust, akár csak Eger vára alatt, a szultán helyett a janicsár agát robbantották fel. A merényletet követően Jeszenszky (Kalasnyikov-gépkarabély) Géza és Antall (ukrán–magyar alapszerződő) József sztenderd mea culpa-ja végigrecsegett az éteren.

Szenteste minden karácsonyfa alatt ott volt a kis Jézuska, már nem fájt semmi, meghitten Stille Nacht-ozgattak.

Azon az éjjelen a teremtő Isten gondosan végignézett a jobbkezére csonka Szent Királyunkon, a többi magyar üdvözültön, boldogon, boldogtalanon, a nemzetvezetők seregén. Lenézett az alijázó utasok sokaságára, és gondterhelten csóválta a fejét.


– Hümm… A testi épség visszacsent hiányosságára is ideje lenne kitalálnunk valamit, István Fiam! Látod, mit művelnek odalent, Regnum Marianumban? Mikor lesz béke ezek között az idióták között? Üljetek már össze, imádkozzatok érettük, buzzerone bűnösökért, hogy jobban figyeljenek, szeressék az idegent, tiszteljék a másságot, olvassanak Szentírást, ahogy azt a Fiam tanította nektek.


Horst a fürdőben zuhanyozott, Andrea az ágyat igazgatta, két hideg sört vett elő a hűtőből, felcuppantotta az üvegek kupakjait, megtöltött két gyöngyöző korsót, majd rágyújtott egy füstszűrős cigerette Symphoniára, a gomolygó kátrány kirajzolt egy Führer-dzsinnt az ablak elé, olyan germános űberizével lebiggyesztette a száját - túldimenzionált antiszemita-büdzsé, ostromlott bunkerek angyalcsináló ampullája - megigazította a szemébe lógó haját, a híreket hallgatta tovább, ismét nem lett feleség.

A bérelt lakás nagyszobájában a fenyőfára aggatott égősor villogott, a Duna felől csillagszóró illatát hozta a szél, az utolsó épkézláb csörgőóra ketyegett a nappali magányában, a dinamit rudacskák a kartondobozukban pihenték az igazak álmát, szokatlan csend telepedett a Műszaki Egyetem lágymányosi kollégiumával szomszédos utcára.

Horst Ludwig Meyer akkurátusan megtörülközött, Andrea tegnapi bénázása jutott az eszébe. Ez a lány mennyire más, mint elhagyott asszonya, Barbara. Hogy az a nyomorult félmásodperc(!), amit nem lehet tanítani, talán ő meg tudta volna, az az előző, az időzítés, a pontosság, precizitás, a megcsinálni, a nem akárhogy, a jól… erről jutott eszébe: Jó lenne - gondolta – felkeresni a vörösvári unokatestvéreket, az ajándékokat átvinni a gyerekeknek. Ekkor hirtelen elment az áram egy pillanatra, félelmetes zúgás támadt, a kárpit megrepedt:


– Mit tettetek?! A Mennyek Országában nincs helyetek! Horst fiam, sok van a rovásodon, lassan beírod neved a Holtak Könyvébe! Ha nem térsz észhez, 1999 őszén a rendőrök Bécsben, az utcán lőnek majd agyon, mint egy kutyát – Hidd el, ez lesz a véged, szépfiam, aranyapám – cidri!


Szent István és a kis meggyilkolt Imre üdvözült Őszentsége, a mennyek udvarán sétáltak éppen. Csöndesen beszéltek, ahogy a Szentek, és Mennyei Közbenjárók seregének tagjai szoktak, amolyan visszafogott diszkrécióval, hogy külföldiek égi delegációihoz ne jussanak el a magyar szavak. Ez az örök boldogság, jóság birodalmában, Szent Péter ölelése, kézfogása után, már nem probléma, csupán olyan ezeresztendős földi berögződés, ujjon maradt ormótlan pecsétgyűrű, amit felcincáltak magukkal. Nehézkes, kopogós kaptató vezetett a szentté avatási per dokumentálása óta ide, a mennyek kapuihoz. Mire odalent eldöntötték, leírták, kihirdették – kb. ez a bürokrácia - szentjeink már rég fent voltak a Mennyben. A kis Imre herceg Boldog Gizella fiaként szegről-végről nemzetközi angyallá lett, képzelhetitek, amikor Bajorországi Szent Konrád egyszer álmában hangosan felkacagott: Imre ist Deutscher aus Ungarn, das Blut seiner Mutter ist der Geist des deutschen Teufels. Végül is minden szent a saját vérét pártfogolja, lelkének genetikai túlélésén igyekszik fáradozni, nem vitáznak, bár az ördög nem alszik, minden szentnek maga felé hajlik a keze, igyekszik saját gyermekeit Isten országába hívni, hogy ott aztán örök szeretetben csodálhassanak, csodálkozhassanak elévülhetetlen tetteken, az önuralom diadalán a kísértő görénységei felett.


– Látod Fiam, ma megint elmaradt minden…

– Ne bosszankodj, Apám! A tűzijáték csak a földi világban élők mulatsága.

– De hát, már körmenetet sem tartanak! Ezer esztendeje nem említették imádságban a nevem, csak a görnyedt vénségek mormolnak trágár gyalázatban - Így hogy segítsek rajtuk?

István elkomorult, tétován a levágott jobbjának helyére tekintett, fantomfájás kínozta, elmerengve imádkozott a bűnösökért, majd megszelídülve folytatta:

– Urunk szándéka szerint, tekintettel a járványhelyzetre…


Ekkor az Isten közbeszólt a félhomályban álló arany trónusáról:


– Folytatni fogom Európa regulázását, az online háborút, a karantént, ha kell, a távolléti oktatást.

Az emberi kapzsiság, a hatalomvágy fogja elvégezni a Szent feladatot, a gonoszság válik önmaga pusztító tüzévé. Ingyen élet, keserves munka, könyörtelen szenvedés. Véget vetek a kapzsiságnak, a fogyasztói társadalomnak.

A király és a herceg összenéztek, még csendesebben, úgy elbújva, mint Ádámék a kertben, ahogy sugdolóztak félpucéran az almadézsmálás után.


– Ez most nem árulkodás, Atyám, de alant eltekintve, az intelmekben megírt tanításaidat kissé félreértelmezni vélem.

– Mire gondolsz, fiam?

– Hogy védik ezek a hont a hitetlenektől? Aknazárt, bombákat, napalmot a Szent Keresztes Háború zászlaja alá!

– Bizony Fiam, bölcsen szólsz, mert én is jobban örülnék kertészlegények, béresek, pincérek toborzásának, erdők telepítésének, pusztuló országunk újjáépítésének, mint ennek a szánalmas katonáskodásnak, valakinek szolgálnia kell a Szent Korona országát, különben kifakulunk az emberi emlékezetből. Felülkerekedik a hitvány, ugarrá válik a teremtés rendje…


Mint ezer esztendeje, mikor a csöppnyi herceg a homokban kőkockákat rakosgatva, parányi keresztény birodalmat épített, Szent Imre most is azzal a játékos, kíváncsi nézéssel pillantott le a fellegek fölül:


– Nézd apám, ott a szép Balatonunk partján - látod-e, miféle kövér szakállas, kalapos férfiak, asszonyaiktól külön, furcsa, távoli eledelek között, kik ezek, mi a szándékuk, mit gondol erről Istenünk?

– Új divat járja, a Határhalászok hozzák őket, a Határvadászok meg az ellenségeiket tartják távol, hogy ne itt kapjanak hajba, mert egy pohár vízben kiirtanák egymást. Szegény földönfutók, a kóser koszttól dagadnak, Urunk messiási eljövetelét tagadják, lelkiismeret-vizsgálattal nem sokat vesződnek, de a maguk módján imádságos életűek, a háború elől menekülnek, meggyőződésük szerint.

– Derék dolog ez, Atyám, ahogy az Intelmek-ben is írtad, a menekült testvéreknek, az uralkodói táborhelyet adják át, miként az nagylelkűségedtől tanulták. Ez a háború a lopott földjeinken dúl. Nem pusztul ott a saját népünk is?

– Sajnos. Fiam, alig 200 000 vérünk maradt azon az ősi szálláshelyen, folyton gyilkolták, pusztították őket, keresztényeket.

– Atyám, bátorkodom közbenjárni, őket kellene befogadni mielőbb!

– Látod-e fiam, ott azt a bekerített tisztást a csillogó vasakkal, meg azt a tömpeujjú bozontos embert? Az ott a magyar honvédség, az meg a tábori főrabbija. Írtam volt, hogy: A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre, kedves fiam.

– Nagyúr! Ez tanításod ellen való, hiszen írtad azt is: naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák. Efféle szórvány haderő, és szemérmetlen hittagadás láttán könnyeznem kell.

Szeretett Gyermekem, más idők járnak, ferdeszemű testvéreinknél tombol a vuhani teknőskolera, mert kígyót, békát, patkányt, bogarat zabálnak, még az angyalokat is nyersen falnák, ha nem lenne nyársuk. Ezek a kóser népek vigyázzák a világban a rendet a hitük, bankjaik szerint (malitiosus sancti, sanctus ad impios).


Őrzik a megmaradt népemet a spontán tivornyáktól, ágyasoktól, harcsapaprikástól, csülöktől, pálinkától, mámorító bortól. Ezeket a hébereket nem lehet muszlimokkal, arabokkal vegyíteni, egyedül a magyarok bírják elviselni az egzaltált természetüket, istentelen modorukat, rútságukat.

Ebben a pillanatban a Jóisten szólalt meg a hátuk mögött. A parkmenti fák között állt a Jó Öreg Isten dolgozószobája, amolyan könyvtár-féle a világ összes értelmes olvasmányával (éppen a délutáni olvasgatással időzött, amint az alkotásban megpihent).


– Magyarok Szent István Királya! (Ilyen tökéletes tisztelettel ritkán szólította szentjeit, hiszen királyok, szentek sokasága lakozik a Mennyek Országában a világ valamennyi királyságából, császárságából, birodalmából) Engedd meg, hogy idézzek nektek valamit, éppen a könyved lapjait pörgetem, mert ez egyik kedvenc olvasmányom, főként ama része, ahol A KATOLIKUS HIT MEGŐRZÉSÉRŐL írod:


A hit tehát, melyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden teremtmény teremtőjében, és az ő egyszülött fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett és a Szentlélekben, ki szólt a próféták s az apostolok, valamint az evangélisták szavával mint egyetlen tökéletes oszthatatlan szeplőtelen istenségben, és kétely hozzád ne férjen. "Ez a katolikus hit, melyben - miként Atanáz mondja - ha akárki híven és erősen nem hisz, semmiképp sem üdvözül." Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok – távol legyen! –, kik az így egységbe fűzött Szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem a szentegyház fiai. Az ilyeneket pedig ne gyámolítsd, ne védelmezd, hogy magad is ellenségnek és bosszulónak ne mutatkozz. Mert az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul megrontják és szétszórják. Hogy ez ne történjék meg, különös gondod legyen.


Apa és fia összenéztek, kissé elpirultak, mert a virágoskert gondozgatásának leglényegesebb kérdése fölött siklottak el, a hosszú évezredes sétájuk alatt. Aztán hirtelen, kissé elkomorult, őszinte arccal Szent Imre herceg szólalt meg:


– Uram, engedelmeddel kérdeznék valamit, ha nem zavarom vele pihenésed nyugalmát?

Kérdezz bizalommal, minden időm a Tiétek!

– Mindenkinek külön-külön hazát teremtettél, tudom, nekem a földi nász nem adatott meg Atyám, de most engedelmeddel megkérdezem Tőled. Mi lesz a legcsodásabb teremtményeidből, a szép magyar lányokból reliquiaérotique, ha ezek a, ne haragudj meg a kifejezésért, sötét, bozontos teremtményeid udvarolni kezdenek nekik?

– Ne félj, Fiam! Ha letekintesz a Balatonotok partjára, láthatod, amint a táborukban elzártan, még az asszonyaik testét is paravánokkal kerítik el, nehogy rájuk törjön a féktelen vágy. Hamarosan véget vetek a háborújuknak, visszavezetem őket hazájukba, hogy békességben és szeretetben éljenek Filiszteus testvéreikkel.


Ezeken a szavakon, már maga a Jóságos Öreg Isten is elmosolyodott. A Király és a Herceg elbúcsúztak Teremtő Uruktól, tovább sétáltak a Mennyek Országának virágoskertjében. Időnként le-letekintgettek a Kárpátok bércei közé, szeretett népük gyermekeire, ahogy az Isten, úgy ők is mindent tapasztaltak, látták mindet egyesével, minden gyermeküket, szép és rút cselekedetükkel. Időnként félrekapták fejüket, összevonták évezredes, örökifjú szemöldöküket, máskor imádkoztak érettük, bűnösökért.


Epilogus:


Minden elmarad? Szent Brigante, csak a Szent Mise és az azt követő családi ebéd legyen meg, Isten Áldásával!








327 megtekintés

Commentaires


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK