Digitális depresszió és magányos tömegek (Mattias Desmet jegyzete)
Eredeti cikk:
Digital Depression and Lonely Masses, MATTIAS DESMET, 14 JUN 2023
Schiller Mária küldeménye
Társadalmunk rekordgyorsasággal fejlődik a digitális kozmosz felé – egy olyan társadalom felé, amelyben az élet nagyrészt digitális. A jövő – bizonyos szempontból a közeljövő – digitális társadalmában az emberek online dolgoznak, buliznak, játszanak és szeretkeznek, sőt, digitálisan nyomtatott ételeket esznek.
A mesterséges intelligencia (AI) legújabb fejlesztései lassan felkészítenek minket arra, hogy még tovább menjünk. Nemcsak az emberi interakciókat helyettesítjük digitálisakkal, hanem magát az emberiséget is. Az orvos, a tanár, az edző, a pszichológus és így tovább – mindannyiukat helyettesítheti egy számítógép.
Van-e különbség egy valódi és egy digitális beszélgetés között? Van-e különbség egy emberrel folytatott beszélgetés és egy kifinomult számítógéppel folytatott beszélgetés között?
Tizenöt éven át kutattam a terapeuták és a páciensek közötti (valódi) beszélgetéseket. Ez megmutatta számomra, hogy a valódi beszélgetések mennyire finom és magasztos dolgok. Hogy csak egy példát mondjak: ha az egyik személy abbahagyja a beszélgetést, a másik általában kevesebb mint 0,2 másodperc alatt átveszi a szót – még akkor is, ha az első személy a mondat közepén hagyja abba a beszédet. Összehasonlításképpen: a forgalomban a reakcióidő körülbelül egy másodperc (tehát ötször hosszabb).
Valódi beszélgetésekben az emberek teste folyamatosan rezonál egymással. A hallgató arc- és testizmai ugyanúgy összehúzódnak, mint a beszélőé, és ugyanazok az agyterületek aktiválódnak.
Amikor az emberek beszélgetnek egymással, pszichikai és finomfizikai szinten egy szupraorganizmust alkotnak. Egy pszichikai membrán köti össze őket, amely észrevétlenül továbbítja a legfinomabb érzelmeket is egyik személyről a másikra. Ily módon egyfajta spontán empátia alakul ki a beszélgetőpartnerben (kivéve, ha az én-struktúra rendkívül fejlett, mint a pszichopátiában).
Minden (valódi) beszélgetés így kielégíti az ember első és legfontosabb ősi szükségletét – a rezonanciát a Másikkal. A digitális beszélgetésben ez a rezonancia a technológia korlátai miatt sérül: a jelátvitel kis késleltetése, a perspektíva szabadságának korlátozása, a másik személy csak részlegesen látása stb. miatt. Pontosan emiatt a hosszú távú digitális kommunikáció gyakran unalmas és kimerült érzést hagy bennünk. Testünk kimerül a másik ember testével való kapcsolatteremtés eredménytelen és folyamatos kísérletében – ez az a jelenség, amelyet egyesek digitális depressziónak neveznek. Még nem tudni, hogy a valódi pszichológus helyettesítése egy mesterséges intelligenciával hatékony terápiát nyújt-e az ilyen típusú digitális depresszióra.
A valós társadalmi helyzetek fokozatos felváltása mesterségesekkel az elmúlt évszázadok és évtizedek során – a munka iparosítása és gépesítése, a rádió, a televízió, a telefon és az internet bevezetése révén – alattomos áldozatokat követelt. Ez felelős a felvilágosodás legpusztítóbb pszichoszociális jelenségéért:
"atomizálja" az embert, elszakít minket társadalmi és természeti környezetünktől, és magányba taszít.
A magány a 21. század elején érte el csúcspontját. Közvetlenül a koronaválságot megelőzően készült tanulmányok szerint a világ népességének akár 40%-a is magányosnak érzi magát. A helyzet olyannyira elfajult, hogy 2018-ban Theresa May volt brit miniszterelnök kinevezte a magányosság miniszterét. Nemrégiben az Egyesült Államokban Vivek Murthy sebész főorvos értekezést adott ki a magány veszélyeiről, amelyet egy új "Nemzeti Stratégia a társadalmi kapcsolatok előmozdítására" című dokumentummal kombinált. De nem kell statisztikákhoz folyamodnunk ahhoz, hogy érezzük a probléma súlyosságát. Szálljon fel a vonatra – az emberek már alig váltanak szót egymással. Elménk egy apró képernyőhöz van kötve – a digitális kapcsolat felváltotta az emberi köteléket. Ha lazán köszönsz egy járókelőnek – az emberi kötődés megerősítésének egykor magától értetődő, más szándék nélküli módja –, azonnal megérzed a problémát, és esetleg egy kellemetlen reakciót kapsz cserébe (egy ki nem mondott kérdés: "Mit akar tőlem ez az idióta?").
A magány és az atomizálódás nem egyszerűen probléma, hanem óriási társadalmi következményekkel járó probléma. Az elszigetelt, atomizált alanyok hajlamosak – különösen a média és a közösségi média narratíváinak hatására – hirtelen egy újfajta csoporttá: tömeggé összeolvadni. Ez a fajta csoportképződés az embereket radikálisan képtelenné teszi arra, hogy kritikusan gondolkodjanak a nekik bemutatott történetekről, hajlandóak radikálisan feláldozni mindent, ami számukra fontos, és mélységesen intoleránsak minden olyan hanggal szemben, amely eltér attól, amiben a tömeg hisz.
A régmúlt idők tömegei (pl. a keresztes hadjáratok, a boszorkányüldözés stb.) fizikai tömegek voltak – a tömeg emberek egy csoportjából állt, akik fizikailag összejöttek. A jelenlegi tömegek viszont olyan egyénekből állnak, akiket a tömegmédia a digitális magányban hasonló ábrázolásokkal és történetekkel áraszt el. Ez a magányos tömeg az, amely vezetőivel együtt racionalista társadalmunk végső tünetének, a totalitárius államnak a gerincét alkotja.
A nagy kérdés, amelyre kultúraként választ kell adnunk, tehát a következő: mi alakíthatja át a magányos tömeget a szó valódi értelmében vett társadalommá – egy olyan embercsoporttá, amely személyről személyre kapcsolódik; ahol a kollektíva nem pusztítja el az egyént, hanem garantálja azt a teret, amelyben egyedüli lényként virágozhat.
