top of page

Dr. Gaudi-Nagy Tamás köszöntése – Az ünnepelt hallgatja a róla szóló regényrészletet




Gaudi-Nagy Tamás negyedszázada, 1998-ban lett tagja a Budapesti Ügyvédi Kamarának. Az alábbi kép az ennek örömére rendezett bensőséges ünnepen készült. Varga Domokos György olvas fel Abó és Robó c. könyvéből. (Barabás Géza felvétele)



Részlet a szóban forgó fejezetből:



Hogy el ne felejtsem: közben lezajlott...


Hogy el ne felejtsem: közben lezajlott Abó tüntetése. Számomra sok tanulsággal, belátással, s némi beletörődéssel.

Miután gondolatban elengedtem kis szabadságharcosom kezét, kevéssé izgatott az egész tüntetés. Mivel azonban drónunkat mégiscsak Robó ürügyén vettem meg, rákérdezem Abóra:

– Szándékozol légi felvételt készíteni?

– Ha arra vagy kíváncsi, viszem-e a drónt, megnyugtatlak, hogy nem viszem.

– Nofene! – lepődtem meg.

Nem hagyta ki a ziccert. Azonnal útnak indított egy öntelt, gunyoros mosolyt, amelyet a Teremtő alighanem külön erre a célra fejlesztett ki: nagy mellényű serdülő ifjaknak szegény szüleik lenézésére.

– Tudhatnád, Papa, hogy az Országház körül nem szabad reptetni!

– Galambot? – csodálkoztam.

– Egyelőre a drónról beszéltünk – bosszankodott.

– Igaz – bólintottam. – És te honnan tudod?

– A nemzeti jogvédőktől.

– Az jó. Ők aztán tudják.

– Nyugodt lehetsz, Papa, hogy ők tényleg tudják. Nem úgy, mint te.

– Ugyanezt mondom.

– De nem ugyanezt gondolod.

– Dehogynem.

Gyanakodva méregetett.

– Azt sem tudod, kik azok a nemzeti jogvédők – fakadt ki.

– Hát, ebben tévedsz!

S ebben csakugyan nagyot tévedett.

Amikor szemem fényét megszállta a Budaházy-őrület, első dolgom volt, hogy nézzek szét egy kicsit a világhálón példaképe, a nagy magyar szabadságharcos háza tájékán. Úton-útfélen a Nemzeti Jogvédő Szolgálatba, s ennek néhány jeles aktivistájába botlottam. Mi tagadás, meglepett az a lelkes és szívós eltökéltség, amellyel a szabadságharcosok igazát próbálják meg érvényre juttatni a nálunk működő rendőri, ügyészi és bírói állománnyal szemben, minthogy ennek rangidősei még jócskán a szocializmusban szocializálódtak.

Úgy vélhetnénk, hogy ez nem számít.

Vélhetnénk, hogy csak a rendszer számít.

Hiszen hogyan is születhetett volna egyszeriben több alávaló ember a kommunizmusban, mint akár előtte, akár utána? Nyilván sehogy! A rendszer számít! Egy alávaló, szemét rendszer nyilván több alávalóságot képes kihozni az emberekből, mint egy nem alávaló.

Hát nem?

De akkor mi a helyzet a 7. számú épülettel?

Ugye?

S akkor mi a helyzet 2006 őszével? Rendőrterror? Rendszerváltás után? Ártatlanok brutális szétverése? Levadászása? Megvádolása? Elítélése? Az Európai Unióban? Magyarországon? Demokráciában?

Na ugye!

Csoda-e, hogy a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvivőjét perek özönével igyekeztek megfojtani a szocializmusban szocializálódott ügyészek és bírák?

Nem csoda.

Az a csoda, hogy az ügyvivő csak azért sem állt ki Budaházy és társai mögül. És csak azért sem állt be az Asch-felfedezte gerinctelen igazodók sorába, hamisnak mondani az igazat, igaznak mondani a hamisat. Dagadó kebellel gondoltam arra, hogy Abó ilyen tökös társaságba keveredett. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a nemzeti jogvédők egyik legharcosabbika éppenséggel egy tüneményes amazon. Gyors egymásutánban legalább fél tucatnyi olyan filmet néztem végig a világhálón, amelyekben ő mint európai parlamenti képviselő keményen kiosztotta a brüsszeli vezető bürokratákat. Hirtelenjében sajnálni is kezdtem, hogy ennyire kiszálltam már ebből a jó kis harcias világból. Micsoda remek csetepatékat hagyok ki nap mint nap! Ámde azt is hamar észrevettem, hogy szőke amazonom felszólalásainál csaknem mindig üresek a széksorok, s akárhányszor vágja is a főmuftik fejéhez cáfolhatatlan igazát, azok arca még csak meg sem rezdül.

A kutya ugatott, a karaván haladt.

Ettől ugyan egy fikarcnyival sem lett kisebb a szememben sem ő, sem a többi nemzeti jogvédő, csupán elpárolgott mindenféle nosztalgiám. S Abó tüntetésére sem kívánkoztam egyáltalán. Harcoljon Budaházyért, aki akar.

A tüntetés napjának reggelén még úgy is gondoltam, hogy márpedig én biztos itthon maradok. Abó megint a Tankcsapda mennyországos számát fújta. Mintha csak lelkileg rá kívánna készülni a nagy eseményre.


Az emberek meg néznek Hogy az Isten a pénz lett Sorban nyílnak a bankok és Az jelenti a rangot Hogy mennyire állat az autód Mekkora mellű a nőd és hogy Meddig bírod feltekerni A kocsiban a hangerőt A kocsiban a hangerőt!

Miért, miért nem, bevillant elém egy maroknyi tüntető. Élükön az ügyvivő és az amazon. Szürke szócsőbe kiabáltak, nyakukon kidagadt az ér, valaki figyeljen már végre oda rájuk. Az emberek, fel sem pillantva, siettek erre meg arra. Abó behúzott nyakkal, Budaházy-kitűzővel a szíve fölött vonult a kis sereg közepén.

S ebben a pillanatban megláttam az öregebbik nyomozót.

Ott lopakodott Abó nyomában.

Természetesen tudtam, hogy nem lopakodhat ott Abó nyomában. Ha Abót meg akarják figyelni, nem egy ismerős pofát küldenek oda. Ám az is nyilvánvalónak tűnt, hogy ha el akarják kapni, ha rá akarnak verni valamit, a Budaházy-tüntetés a legjobb alkalom erre. Rásegítenek egy kis provokációval, és már nyakon is csípték. Bármennyire dörzsölt ügyvéd is a nemzeti jogvédők ügyvivője, egy köpködős provokátorral őt is alaposan megszorongatták.

Ezt is az egyik youtube-os filmből tudtam meg.

Így aztán mégis elmentem a tüntetésre.

Nem a rendes kabátomat vettem fel, mert azt Abó rögtön kiszúrta volna. Három pulóvert öltöttem magamra, legfölülre egy kapucnisat, aztán jól körültekertem a nyakamat egy hosszú sállal. Szerencsére kellőképpen hideg volt, mások is rendesen bebugyolálták magukat, holott nekik talán nem volt rejtenivalójuk.

Ráadásul meglepően sokan voltunk.

Nem többen talán kétszáznál, de amióta, ugyebár, az Isten a pénz lett, meglepő, ha akár csak ennyien is ki mernek állni egy terrorizmus vádjával elítélt alak igazáért.

A lényeg, hogy ennyi ember között már el tudtam tűnni, s jó esélyem volt rá, hogy Abó előtt észrevétlen tudjak maradni. Mindig a leghátsó sorokba húzódtam, akkor is, amikor az Országház oldalában a beszédeket tartották, s akkor is, amikor kiabálva végigvonultunk az Országház előtt.

Én is kiabáltam.

Egy olyan tüntető seregnél, amelynek minden tagja lelkesen ordítja, hogy „KÖZ-KE-GYEL-MET, KÖZ-KE-GYEL-MET!”, meg „AM-NESZ-TIÁT, AM-NESZ-TIÁT!”, meg „SZABADSÁGOT BUDAHÁZYNAK, SZABADSÁGOT A POLITIKAI FOGLYOKNAK!”, több mint feltűnő, ha valaki mélyen hallgat. Rögtön mindenki gyanakodni kezd, hogy biztos titkos ügynök. Templomban nem keresztet vetnem, nem letérdepelnem, az más. Ott rólam van szó. Magánügy. Itt meg Abóról. Meg hát Budaházyról. Szabadságharcosokról és politikai foglyokról. Ugyebár.

És bizony kissé meg is inogtam.

Valaki mutatta valakinek, hogy ott jön Budaházy édesanyja. Lopva odanéztem, s egy szomorú tekintetű asszonyt láttam szótlanul, méltóságteljesen közeledni. Hogyan, hogyan nem, de jó pár éve megboldogult édesanyám jutott eszembe. Belőle is már messziről sugárzott a jóság meg a tisztesség, Isten nyugosztalja szegényt.

Aztán meg egy ifjú hölgy mászott fel az emelvényre. A szép szál teremtés úgy mutatkozott be, hogy ő Budaházy testvére, s milyen igazságtalanság, hogy azok a magyar hazafiak, akiknek a mi mostani szabadságunk köszönhető, börtönben sínylődnek. Milyen igazságtalanság, hogy a 2006. őszi rendőrterror levezénylői és végrehajtói szabadlábon vannak, a hajuk szála sem görbült, az ő szeretett bátyja pedig, egy igazi magyar hazafi, börtönben senyved, és felesége és három kisgyereke várja haza hiába... S itt könnybe lábadt a szeme, s akárhogy erőlködtem, nekem is könnybe lábadt a szemem. Úgy csináltam, mintha rám tört volna a köhögés, hogy észrevétlenül meg tudjam törölgetni elázott arcomat.

Azt hiszem, az öregedéssel járhat együtt, hogy a semmitől így el tudok érzékenyülni. Nem emlékszem rá, hogy ez korábban is így lett volna. Abót kerestem könnyáztatta szememmel, hogy vajon ő is így megrendült-e, ő is az arcát törülgeti-e, mint drága édesapja. De onnan, ahol én álltam, abból a távolságból, még azt sem tudtam biztosan megállapítani, a vékonyabb, nyurgább alakok közül vajon melyik lehet ő.

Szónokolt aztán szőke amazonom is.

Azt mondta, hogy belátható közelségbe került Budaházy és társai szabadsága. „BU-DA-HÁ-ZY! BU-DA-HÁ-ZY!”, ujjongott a tömeg. Amazonom azzal folytatta, hogy az Országgyűlés többségét adó nemzeti pártok felismerték annak a ténynek az égbekiáltó igazságtalanságát, hogy a nemzeti ellenállás tagjai börtönben ülnek, de az ártatlanokat bántalmazó rendőröket, az ártatlanokat megvádoló és elítélő ügyészeket és bírákat senki sem vonja felelősségre. Egymást „tisztára mossák”, a hazafiakat pedig rács mögé dugják. Ezért ezek a nemzeti érzelmű képviselők hajlandók támogatni a nemzeti jogvédőknek az eljárási közkegyelemre vonatkozó javaslatát.

„AM-NESZ-TIÁT, AM-NESZ-TIÁT!”, üvöltöttek a tüntetők.

A nemzeti jogvédők képviselői – folytatta beszédét szőke amazonom – innen a tüntetésről egyenesen az igazságügyi bizottság ülésére mennek, az Országházba, hogy egyeztessék az Országgyűlés által majdan meghirdetendő közkegyelem szövegét. Biztos megértik majd a tisztelt képviselők – szónokolt tovább lelkesen –, hogy ’56 kerek hatvanadik évfordulója mennyire kiváló s illő alkalom egy ilyen nemes gesztus megtételére. Ezért reális remény van rá, hogy Budaházy és társai a karácsonyt már családjuk körében ünnepelhetik.

„AM-NESZ-TIÁT, AM-NESZ-TIÁT!”, üvöltöttünk, lelkendeztünk.

Hirtelen erős vágy fogott el, hogy keressem meg szemem fényét; lépjek oda hozzá, s a vállára téve a kezem, mondjam meg neki, hogy atyai áldásom erre az egész budaházys buzgalmára. Amint a tömegben keringtem, valaki odasózott egyet a hátamra.

– Papa, te meg mit keresel itt?

– Épp téged.

Mustrált egy darabig, látványosan félrehúzva a száját.

– Hogy nézel ki?

– Szerintem jól.

– Szerintem meg nem. Hol van rólad a kitűző?

– Otthon felejtettem.

Felejtetted?

– Úgy emlékszem, igen. Felejtettem.

Odanyúlt a szívéhez, és leszedte a messzi távolba merengő szabadságharcost. Odanyomta az orrom elé.

– Tessék, Papa. Vedd fel!

Megfordult a fejemben, hogy hiszen mindjárt vége a tüntetésnek. Meg az is, hogy attól, mert én átveszem tőle, nem lesz több jelvény a téren. De szó nélkül megragadtam és feltűztem kapucnis pulcsimra.

Elmosolyodott.

– Klassz Papa vagy!

Onnantól kezdve az egyedül ácsorgók vagy egymagukban menetelők zömében titkosrendőrt gyanítottam. Egy távolabbi alakban pedig Hawkingot véltem felfedezni, de ezen a teljes képtelenségen már kénytelen voltam elnevetni magam.

– Minek örülsz, Papa?

– Neked, fiam. Meg annak, hogy kiszabadulnak Budaházyék. Igazán megérdemlik. Tényleg disznóság, hogy még mindig rács mögött csücsülnek!

Ó, ha az ember meg tudná őrizni ezeket a kegyelmi pillanatokat!

Ott meneteltünk együtt szemem fényével a nagybetűs Igazság szolgálatában. Mindketten elmondhattuk, hogy a jó oldalhoz szegődtünk, büszke apa és büszke fia, egymásra büszke apa és fia. „KÖZ-KE-GYEL-MET, KÖZ-KE-GYEL-MET!”, „KÖZ-KE-GYEL-MET, KÖZ-KE-GYEL-MET!”, kiabáltuk, és biztosak voltunk benne, hogy nem hiába.

Aznap este és másnap egész napon át böngésztük a világhálós híreket, hátha valahol arról fognak tudósítani, hogy sikeres volt a bizottsági egyeztetés, a nemzeti jogvédő beszámolója nyomán a többségben lévő hazafias képviselők megegyeztek a közkegyelmet hirdető parlamenti határozat szövegében, s Budaházyék kiszabadulása már csak napok, esetleg hetek kérdése.

Aztán villámcsapásként érkezett a hír, hogy mégsem született megegyezés.

Lehet, hogy Budaházyt gondoltak, de Barabást kiáltottak.













108 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK