EGY DÉLUTÁN HOKUSZAINÁL (Deli Mihály verse)
EGY DÉLUTÁN HOKUSZAINÁLKint ültünk a kertben, kedvenc cseresznyefája alatt
Jázmin teát ittunk, és mutattam neki Picasso Síró nő című festményét
Huncut pillantást vetett rám / összehúzta a szemöldökét
Aztán fölnevetett / meglökött, hogy ne viccelődjek vele
De miután látta, hogy komolyan gondolom
figyelmesen elkomorodott
percekig elmélyedve tanulmányozta a képet
„Zavarodott ember festette – mondta –, de értem
Olyan, mint a pillanatonként változó-kavargó felhőképek:
bármit beleláthatunk, akár konkrét dolgokat is
Őrült volt?”
„Neem, dehogy” – nevettem
Hosszú és lehetetlen vállalkozás lett volna elmagyaráznom
mi minden történt kétszázötven év alatt a világban, a művészetekben
Egyáltalán, találkozásunk is elég elrugaszkodott ötlet volt részemről
Amikor figyelmeztettem, hogy fordított esetben ő mit tenne?
Elgondolkozott, és bólintott:
„Jó, koncentráljunk a »festményre«” – ironizált
„Képzeld el, hogy a nő feldúlt érzelmeit-mozgását egy képben kéne ábrázolnod…” – mondtam
„Igen. A sírásának legalább huszonhét stádiumát egymásra kopírozni! Erre gondolsz?”
„Pontosan!”
„De minek?! Én egyetlen stádiumra koncentrálok
Azzal jelzem, abba sűrítem a nő fájdalmát
A mozgást a nézőre hagyom
A fájdalom a nézőben árnyékolódik”
„Igazad van – bólintottam
Mégis, a művészet játék, kísérletezés, kutatás, kalandozás
Aki komolyan belemerül, egészen különleges eredményekre juthat
A művészet nem csak fegyelem, de a felfedezések szabadsága is”
„A »kolléga« képét nézve, azt kell mondanom:
ennyire nem csatangolhatok el magamtól” – válaszolta
Levegő után kapva rám kacsintott és megmarkolta a karomat:
„Jaj, fogj meg barátom, nehogy elröppenjek!” –
kiáltotta fojtott derűvel
De bocsánatkérően észbekapott, eszébe jutott, honnan jöttem
„Lehet, hogy vak vagyok, csak tudod, rövid az élet
s nehéz eldönteni, hogy messzire vagy a mélyére nézzen-e az ember?
Vagy inkább magába / hisz az is egy világ… leginkább…” –
szólt halkan
Azon méláztam
a Hokuszai előtti műalkotások fejlődése-alakulása
hogyan viszonyíthatók
a Hokuszai utáni műalkotások fejlődésével-változásával?
A mindenkori művészi szándék állandó
Többé-kevésbé a tematika is, jórészt a technika is
legfeljebb a stílus változik…
Csakhogy valahol-valamikor nagyot kanyarodott, megtört az út íve
Valami szellemi-lelki repedés keletkezett a kultúrában
a világban, az emberi tudatban
ami itt, e zaklatottnak ható képben kézzelfoghatóvá vált:
a figurális, kontra non figurális
illetve absztrakt ábrázolás szembesítésében
Holott a Nagy hullám és a Síró nő
nincsenek olyan engesztelhetetlen távolságra egymástól
Tudom, nem roncsolja egybevetésük a művészettörténet egyetemes vonulatát, de a léthez, a mindenséghez való viszonyunk természetes(?) mozgása-elmozdulása mégis megesett, s ez zajlik szakadatlanul
Barlangrajzoktól a minimal art-ig, s azon is túl vezet az út
A föld forog, az emberiség nyüzsög, a lelkek küzdenek
Az élet emelkedik és süllyed
Látomások szele kavarog felettünk…
Hokuszai fejét csóválva nézte a képet, és megadó fintorral bólintott
„Tetszhetne is éppen… De mást mutatok…” – morogta
Fehér lapot vett ölébe, rajzolni kezdett…
Figyeltem a kezét, a szemét, szigorú, rezzenéstelen arcát
és elszégyelltem magam
Nem azért, mert kétszázötven év többletinformációval
ki akartam volna mozdítani világából
Éppen hogy nem!
Naiv és ártatlan bölcsességgel szemlélte a Síró nőt
és meg se moccant, el sem hagyta a helyét
Minden műve, gondolata, megnyilvánulása
egy-egy újabb ablakot nyitott közös világunkra
amelyben a dolgok, az események, a lelki tartalmak
egymás körül keringve (a végtelen időben) sorba rendeződnek
majd az időn, és az idő terein túllépve
a megsemmisülésben beteljesednek
Fegyelmezetten ültem, vigyáztam az arcomra
Nehezemre esett találkozásunk örömén érzett mosolyomat visszatartanom, mert ez a mosoly szelíden ott csillogott az ő szemeiben is
Búcsúzóul azt mondta:
„Legközelebb én látogatlak meg
A találkozásoknak tétje van
A Menny és a föld: ugyanaz / csak a mi látásunk csalinkázik
Készülj, majd én is mutogatok képeket…”
Hokuszai: A nagy hullám
