Egy másik Amerika: A „nélkülözhetetlen” nemzet mítosza (Vukics Ferenc cikkismertetője)
Vukics Ferenc cikkismertetője
Andrew Bacevich, a Quincy Institute for Responsible Statecraft elnöke Az USA a "nélkülözhetetlen nemzet" vagy csak vakmerő és félrevezetett? c. írásában tévedésnek tartja Biden elnök megállapítását, miszerint "Az amerikai vezetés az, ami összetartja a világot". Bacevich szerint a valóság inkább az, hogy az elmúlt két évtizedben az amerikai hatalom korlátlan gyakorlása az Egyesült Államokat a globális rendezetlenség egyik fő okozójává tette.
Biden elnök most megduplázza az 1990-es évek önelégült retorikáját, és éppen azt a logikát követi, amely a túlkapások és hibák okozója volt, és amelyről ironikusan azt kéri, hogy mások ne ismételjék meg.
Nélkülözhetetlen nemzet: A kifejezést Madeleine Albright alkotta meg az 1990-es években, és hamarosan az amerikai önhittség jelképévé vált.
Most, az ukrajnai holtpontra jutott háború, a Közel-Keleten kibontakozó második brutális konfliktus és az otthoni bénító politikai diszfunkció közepette Biden elnök úgy döntött, hogy feleleveníti Albright hivalkodó állítását. "Mi vagyunk" – jelentette ki, Albrightot helyeslően idézve a nemzethez intézett legutóbbi beszédében – "a nélkülözhetetlen nemzet". Ez merész retorikai húzás volt.
A nélkülözhetetlenségnek ez a kijelentése a hidegháború utáni korszak lelete – azé a rövid időszaké, amikor úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok egyedüli globális szuperhatalomként és a történelem választott ügynökeként egyedülálló státuszt élvez. Nem sokkal azután, hogy Albright bemutatta ezt a kifejezést, az Egyesült Államok – a szeptember 11-i események által megtépázva – globális háborúba kezdett, amelynek célja e státusz megerősítése volt.
Az ezt követő katonai hadjáratok, főként Afganisztánban és Irakban, nem váltották be tervezőik elvárásait. Rövidnek és határozottan befejezettnek szánták őket, de kiderült, hogy nagyon hosszúak és nagyon költségesek.
Sokak szemében, mind a hagyományos szövetségesek, mind a fejlődő világ nemzeteinek szemében az Egyesült Államok nem nélkülözhetetlennek, hanem meggondolatlannak és félrevezetettnek tűnt.
Az amerikai nép válaszul olyan embert ültetett a Fehér Házba, akinek világnézete éppen az ellentéte Madeleine Albrightéval. Elnökké választása esetén Donald Trump megesküdött, hogy Amerika lesz az első. Az establishment tagjai számára, amelynek Biden is tagja, már a puszta gondolat is eretnek volt.
Mint Trump esetében oly gyakran, most sem váltotta be ígéretét. Egyetlen hivatali ciklusa elsőrendű kérdéseket vetett fel azzal kapcsolatban, hogy mi Amerika megfelelő szerepe a világban, de nem oldotta meg azokat.
A hivatalnoki gépezetnek sikerült megakasztania Trump erőfeszítéseit, hogy csökkentse a nemzet külföldi kötelezettségvállalásait, miközben az otthonhoz közelebbi aggodalmakat helyezte előtérbe.
A nyilvános diskurzusban az America First (Amerika az első) inkább szidalomként, mint az alapvető politika alternatív megközelítéseként működött.
Biden már hivatalba lépésének első napjaitól kezdve küldetésének részévé tette Trump örökségének lebontását. Többször is utalt arra, hogy a történelem egy "fordulópont" előtt tántorog. Az amerikai nélkülözhetetlenséget hangoztató Biden biztosnak tűnik a történelem jövőbeli irányát illetően, az ukrajnai és közel-keleti háborúk (valamint a Kínával való közelgő konfrontáció fenyegetése) pedig alkalmat kínálnak arra, hogy a nemzet globális vezetői igényét felújítsák.
Ez az erőfeszítés Washington részéről jelentős finomságot igényel majd. Bár kevés bizonyíték van arra, hogy Biden azt szeretné, ha az amerikai erők újabb aktív háborúba vonnák be az Egyesült Államokat – egy ilyen fejlemény szinte biztosan rontaná az újraválasztási esélyeit –,
arra számít, hogy Oroszország és a Hamász (és értelemszerűen Irán) lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy proxy-háborúkat folytasson anélkül, hogy azonnali büntetést kellene fizetnie.
Az amerikai csapatok ellen Irakban és Szíriában a közelmúltban elkövetett, áldozatokat követelő támadások, valamint az Iránhoz kötődő szíriai célpontok elleni amerikai légicsapások kétségbe vonják ezeket a várakozásokat.
Biden valójában azt várja, hogy Amerika ellenfelei türelmet tanúsítsanak, miközben szabad kezet adnak az Egyesült Államoknak, hogy azt tegyen, amit akar. Ez egy kockázatos felvetés, hasonló ahhoz, mintha azt várnánk Oroszországtól, hogy tolerálja a NATO keleti irányba való vonulását, vagy a palesztinoktól, hogy csendben fogadják el a kétállami megoldás hallgatólagos megszűnését. Mindegyikről kiderült, hogy nagyon rossz fogadás volt.
Biden több alkalommal is sürgette Izraelt, hogy ne ismételje meg azokat a hibákat, amelyeket Amerika szeptember 11-e után elkövetett. Televíziós beszédének logikája azonban éppen azokat a feltételezéseket erősíti meg, amelyek Amerika katasztrofális túlkapásait szülték a terrorizmus elleni globális háború során: hogy az USA globális elsőbbsége nélkül a nemzetközi rend szétesik.
A valóság az, hogy az elmúlt két évtizedben az amerikai hatalom korlátlan gyakorlása az Egyesült Államokat a globális rendezetlenség egyik fő okozójává tette. Az ukrajnai orosz agresszió és a Hamász október 7-i, Izrael elleni támadása elítélést érdemel.
De úgy tenni, mintha az Egyesült Államok egyszerűen csak ártatlan szemlélődő lett volna, miközben mások bűnöket követtek el, nem célravezető.
Biden, aki nem vesz tudomást erről a valóságról, most megduplázza az 1990-es évek önelégült retorikáját, és tulajdonképpen azt a logikát követi, amely a túlkapásokat és hibákat okozta, és amelyről ironikusan azt kéri, hogy mások ne ismételjék meg. Arra számít, hogy az amerikaiak leírják azokat a vérben és kincsekben kifejezett költségeket, amelyeket az Egyesült Államok Washington visszatérő ostobaságai miatt fizetett.
"Ártatlan emberek várnak ránk szerte a világon" – állította Biden a közelmúltban az Ovális Irodában elmondott beszédében. Talán, de ha így van, akkor
arra várnak, hogy az Egyesült Államok megmutassa azt az óvatosságot és bölcsességet, amely az elmúlt évtizedekben szomorúan hiányzott.
