Egy másik Amerika – „Az amerikaiak hiperagresszívek, gyorsan haragszanak, de lassan gondolkodnak”
Vukics Ferenc jegyzete
Évek óta figyelemmel kísérem William J. Astore nyugalmazott alezredes (USAF) írásait. Elsősorban azért mert sok olyan témával foglalkozik, amelyek a katonák társadalmi szerepével foglalkozik. Astore hozzám hasonlóan évtizedekig tanított katonai tanintézetekben. Jelenleg blogot vezet a Bracing Views oldalon. Amerika háborús hite c. írásában azt taglalja, hogy az átlag amerikaiakat egyfajta „hőskultusszal” rávették arra, hogy a háborús pusztítást valamiféle progresszív és jó dolognak tartsák.
A nyugalmazott amerikai alezredes (hozzám hasonlóan) úgy gondolja, hogy a katonáknak az alkotmányhoz kellene hűségesnek lenniük, nem pedig a küldetéshez és a parancshoz. Az a katona, aki nem katonai (tiszti) esküjéhez hűséges, az csupán egy zsoldos, aki valójában csak a háborúért létezik és elköteleződésében nincs semmi tiszteletreméltó.
Amerika háborús hite
A háborúk pusztítanak, nem teremtenek…
Különböző okokból Amerika uralkodó osztálya nagyon szereti a háborút, még akkor is, ha Amerika nem uralkodó osztályai általában közömbösek iránta – természetesen csak addig, amíg annak pusztító ereje a tengerentúlon és nem a szemük előtt zajlik.
Valóban furcsa, hogy ennyire hiszünk a háborúban: ennyire hiszünk a pusztításban, mint progresszív dologban. Az amerikaiak hiperagresszívek, ravaszkodók, gyorsan haragszanak, de lassan gondolkodnak.
A félelem, a düh és a büszkeség fenyegetést jelentenek azokra a népekre, amelyek az amerikai tűzerő célpontjainak lehetnek, mégis valahogy úgy tekintünk magunkra, mint ésszerű béketeremtőkre.
Egy ilyen tömeges téveszme csak masszív propagandával tartható fenn, ha úgy tetszik, egy "győzelmi kultúrával", amelyet a hollywoodi háborús filmek, a SEAL-eket és hasonlókat bemutató tévéműsorok, a sportesemények katonai díszszemléi támogatnak.
Ha már a katonaságról és a sportról beszélünk, az NFL draft 2. napja azzal kezdődött, hogy a Kansas City-i nagyszínpadon katonai egyenruhába öltözött katonák sorakoztak, miközben a szurkolók "USA! USA!" skandálásba törtek ki. Igen, megértem, hogy sok futballrajongó van a hadseregben, és biztos vagyok benne, hogy a közönség soraiban nem kevés civil ruhás katonatiszt és veterán volt.
Mégis, kérdezzék meg maguktól: Mit keresnek az egyenruhás katonák az NFL drafton a színpadon? Milyen szerepet játszanak? A válasz nyilvánvaló. A hadsereg a sportot használja a toborzáshoz, az NFL pedig a hadsereget használja a hazafias imázsának fényezésére.
A cél az, hogy jó érzéseket keltsen az élő közönség és az otthon nézők milliói számára, de én csak a fejemet rázom az NFL és a Pentagon opportunizmusa és cinizmusa miatt.
Ha már az NFL draftról beszélünk, érdekes, hogy minden csapatnak van egy szakértői szobája, amelyet néha "hadiszobának" is neveznek. Az NFL imádja a katonai metaforákat és a "harcos" játékosokat, ahol a hátvédek "löveg" karral rendelkeznek, és "rakétákat" dobnak a pályára. Soha nem voltam oda az egész "harcos" misztikáért, mert szerintem ez szöges ellentétben áll Amerika alapítóinak polgár-katona eszményével.
Amerikának nem kellett volna egy olyan "harcos" kasztnak lennie, mint amilyen a briteknél volt, amelyet az arisztokrácia másodszülött fiai töltöttek be, akiknek nem volt jobb dolguk, mint a tengerentúlon gyarmati és birodalmi háborúkat vívni a fosztogatás és a profit érdekében.
A harcos eszménykép főképpen a Szovjetunió összeomlása óta, és különösen 9/11 óta az amerikai hadseregben valóságos divat.
A TomDispatch nemrégiben megjelent cikkében Joshua Frank, egy Öbölháborús szindrómában szenvedő katona éppen ilyen (2007-es) érzését idézte:
"Harcos vagyok, és a harcosok teljesíteni akarják a küldetésüket".
Ezt a mentalitást, miszerint ők küldetésorientált harcosok, belenevelték az amerikai katonákba.
Azonban katonáinknak az amerikai alkotmányhoz kellene hűségesnek lenniük, nem pedig a küldetéshez. Ha egyszerűen csak harcos vagy, akkor a háborúért létezel, pont.
Többé már nem vagy állampolgár-katona (vagy állampolgár-légierő stb.). Igazából egyáltalán nem vagy polgár. A harcosok eldobhatóak, egyszerű katonák, kit érdekel, mi történik velük? A kard által élsz, a kard által halsz meg, vége a történetnek.
Bárcsak többen felismernék ennek a harcos mentalitásnak a veszélyét és következményeit.
Végezetül néhány friss cikk, amit érdemes megfontolni. Chris Hedges a belső ellenségről ír, Amerika hatalmas katonai-ipari komplexumáról, amely kiszívja az életet abból, ami az amerikai demokráciából megmaradt. Caitlin Johnstone pedig arról ír, hogy Amerika agresszív és birodalmi jelenlétét mindig "védelmi" jellegűnek hirdetik és álcázzák. Mindkét cikket érdemes elolvasni a reflexszerű "USA! USA!" háborús éneklés ellenszereként.
