FÉNY-KÉPTELEN-VILÁG (Deli Mihály esszéje)

Mindannyian tapasztaljuk, és hosszú évek óta ironizálunk rajta: a japán (manapság kínai) turistacsoport betódul a templomba-múzeumba-főtérre (vagy akár egy megkínzott tűzfal, átfestett reklámoltára elé), szemükhöz kapják a világ pillanatnyilag legkorszerűbb és „legintelligensebb” képrögzítőjét, és körül sem nézve, szinte lehunyt szemmel csak nyomják, nyomják, nyomják… Szelíd gúnnyal, fanyar melankóliával mosolygunk, és elgondolkozunk: mit csinálnak azzal a tömérdek képpel? Bár valljuk be, hazulról messze futva, mindenki ezt teszi, tehát az inger nem távol-keleti sajátosság: maga a virtuális bírvágy lerészegítő kurvasága ez. Időbe fojtott emlék-álmok homeopátiája.

A digitális képrögzítés megjelenésével – a fényképezés drágulása és a technikai bonyodalmak néha már tartalmi elvárásokat erősítő gondossága közé – befurakodott az olcsó egyszerűség mennyiségi szemlélete. Lehet ezen mosolyogni, keseregni, eltűnődni, és lehet legyinteni is: nincs baj, hiába nő évről-évre a kattintások száma, a természet egészséges öntisztulása mindent elsimít, egy rossz gombnyomás a számítógépen, egy váratlan áramszünet, halálunk, és utódaink halála: szemétre vetve eltünteti a felduzzadt fölösleget. Egy dagerrotípiát, egy nagyméretű üveglemezt, egy kartonlapra kasírozott múlt századi fotográfiát, egy filmtekercs képkocka sorát, egy hullámosra kunkorodott „Fény-szöv”-leletet még műtárgynak kezelhetünk, akár papír képként, akár negatívként archiváljuk. De a digitális rögzítéssel valami végérvényesen megváltozott.

(Régen óvakodtunk rossz képet készíteni: kancsal igyekezetünkkel próbáltunk rögtön az aranyrögért nyúlni, minden kattintás tét volt; most belemerítgetjük a szitát a vízbe, majd csak fennakad valami. Vagyis a kezdetekben szinte meg kellett teremteni a pillanatot, aztán elébe menni, illetve tetten érni a pillanatot, majd benyelni a pillanatokat, mint egy bálna, éhsége terét; de most, digitális mozaikkockák talmi csillanásaival a szívünkben, szinte üldözöttekké váltunk.)

A fényképezés fejlődésének szelíd ütemű technikai előrehaladásához képest a digitális rögzítés maga az atomrobbanás, és radioaktivitása még csak most kezd hatni, hiszen a fényképezés végletesen populárissá válása után a fénykép (mint alkotás, és mint személyes mementó) nem csak devalválódott (ó, jaj, demokratizálódott), hanem mintegy visszamosódik az életbe, a látható világba; visszaolvad (visszamenekül?) az élet tündökletes gazdagságába. A fénykép, mint műtárgy, elvesztette a megfoghatóságát, anyagszerűségét, mágikusságát, „szent-kép-szerűségét”. A digitális kép épphogy rögzül, máris visszahull: műfény marad, virtuális minta(vétel) – anyagtalan sugárzását egy energetikai monopólium lélegeztető gépére kötöttük. Úgy tűnik, a kezünkben van, bármikor előtárhatjuk, de ha nincs konnektor, ha tönkre megy a számítógép, ha indulatosabb vihar támad, hozzáférhetetlen, sőt, végleg elveszhet. Mi meg, mintha kényszerből versenyt futnánk az idővel (ahogy a halak rakják ikráikat millió szám, mert majdnem millió szám vesznek is): vak habzsolással gyűjtjük emlékpillanatainkat. Oda lett a papír(már a „papír” sem papír)kép nosztalgiája is: a mai nejlonizált lapokon rohamosan elhalványul minden; a fakuló képeink tartósságára garanciát vállalók képeinkkel együtt illannak a semmibe. Csak a monitor vibrál és vakít szenvtelen káprázatával.

És itt most hirtelen megváltozik a táj: mert ugyan ma még otthon tároljuk képemlékeinket e selejtes fecniken, avagy mindinkább a számítógép fénytelen, a perverzióba hajlóan mikro kozmikus kaptárában, de lassan átruházzuk őrzésüket egy végtelen befogadóképességű központi bankra, hiszen ott a védelmi körülmények sokkal tökéletesebbek. Mi több, képeinkkel együtt filmjeink, orvosi zárójelentéseink, bevásárlásaink, receptjeink, diszkrét szokásaink, barátaink nevei, leveleink, programjaink, adataink, más dokumentumaink is precízen és célszerűen rendezett-feldolgozott egységgé kerekedhetnek ebben a hűs titokzatossággal zúgó központban. Mivel kifizetődő és praktikus, úgy tűnik, nyugodtan rábízhatjuk magunkat a rendszer titoktartó diszkréciójára. Ne legyenek balsejtelmeink, gyanakvásaink, rossz emlékű üldözési mániánk, – ahogy illúziónk se: hiszen már most is a képernyők röntgen sugarai előtt ülünk. Vagyis gondolatolvasó, ihletletapogató rezgések hálózatában. Rafináltan befolyásolt, kívülről irányított impulzusokkal, vágygerjesztő felhőködben, motorikus cselekvéseinkkel éljük öntudatos, alkotó, expresszív hétköznapjainkat.

A gond finoman bonyolult, és mi észrevehetetlen, édesített-színezett hullámain röpülünk a (költői → realista → naturalista → verista → apokaliptikus →) jövőbe.

Már közeledik az idő, amikor a fényképezőgép is megszűnik. Az új gép nem a szívünkben-retinánkon visszatükröződő momentum megragadásának egyik eszköze lesz, hanem egy átláthatatlan módszer automatizmusa, amely intim és talányos pillanatainkat széthasítja, preparálja, s rögzíti egy mindent feltérképező, csontig (és azon túl) hatoló chipen. Már nem fénnyel áthatott/besugárzott dolgot-látványt-ügyet-izét exponál, hanem vele együtt-és-egyenrangúan kiegészítő „adatokat”: lelkünk rezdüléseit, félelmeinket, boldogságainkat, vágyainkat, óvatos/óvatlan szándékainkat, rejtelmeinket. Ettől kezdve még utópisztikusabbá válik a táj: megszűnik maga a(z időből kiragadott) kép is, inkább képfüzér, információháló lesz. Az eszközt a pupillába építik, és a mákszemnyi szerkezet két szempillantás között milliónyi adatot rögzít. Tehát voltaképpen 8-9-10(…) milliárd ember minden másodpercben, minden szempillantástól-szempillantásig terjedő időben végtelen sok „nézéspillanatot” exponál. Az egész látható/érzékelhető világról percenként billiárdnyiszor billiárdnyi „pillantás-kép” készül. Ami ugyan felveti a válogatás-szelektálás módszertanát, de végül is ez a mennyiségi túlerő átértékeli eddigi elképzelésünket, logikánkat, szemléletünket: mert ettől a pillanattól kezdve nem csak egymást és a világot nézzük szakadatlanul,

                                                                                    hanem már a világ(nak nevezett „rend”, az egyre kiismerhetetlenebb szándék!) néz sajátos és manipulatív szempontjai szerint minket. Az ég, a föld, a dolgok, az utcasarkok, a bánatos és várakozó tekintetű kutyák, a levelek a fákon, és minden, amit érzékelünk: minket figyel. Mert nehogy azt higgyük, hogy az általunk rögzítettet mi fogjuk meg, azaz feszítjük meg, kattintások százezernyi gombostűjével. E szürke, vagy felcsillanó meglepetések ugyanúgy meghatároznak/átdöfnek minket. Legyen a téma az ember, egy gyanús üvegszem, ártatlan rét, bármilyen esemény. És mivel minket is néznek (már nem is szemből, de belülről), és leképeznek: képek néznek egymással farkasszemet. Totális (tele)vízió. Hogy meglátjuk-e mögötte a megfoghatatlan „nagy testvér” fénytelen árnyékát, csak rajtunk múlik. A jóságos Isten játékos részegsége, vagy a pokol ördöge ez?! A bennünk tükröződő természet, vagy valami önjáróvá vált mesterkedés? Veszendő ártatlanságunk, vagy valami új harcmodor? Lehetőség, vagy kényszer? Indulat, vagy a vég? (Nem beszélve a képek retusálásáról-hamisításáról, ami már virtuálissá varázsolt világunk ámításának a kifordítása.)

Mondhatjuk erre, hogy pesszimizmus; hogy nem veszíthetjük el ennyire önmagunkat: mert egy fa, egy barátunk, vagy az égbolt most is ugyanúgy néznek ránk, mint száz évvel ezelőtt, hogy öntudatunk csillagocskája mindig ragyogni fog, hogy pusztulásunk végül mégiscsak győzedelmeskedik, és a zsiráf, a lyukas fazék, a levél erezete, a homokvihar, a rozsdás szög, a bömbölő csecsemő ikonjainak emulziómáza megfakulva, penészfoltok kelésével a hátukon megmozdulnak, és visszasegítenek minket a jövőbe. …Otthonosságunk újra kikerekedik, és elfészkelődik a radioaktív romokon (vagy azokon is túl).

Elérünk hát abba az állapotba, amelyben egyre kiszolgáltatottabbá válunk a rejtélyes kezek által irányított gépek ismeretlen lelkének. Kényelmi és hatékonysági okokból, idegen kényszerek előtt meghajolva, visszaszorítjuk, majdhogynem megsemmisítjük az élet és a természet eredeti és normális működését. A vége katasztrófa lesz, de a föld száraz könnytelensége, a világ egykedvűsége, a mindenség békés közönye így is magához ölel. Legfeljebb nem életnek nevezik, s majd nélkülünk működik. (A legeslegvégén pedig nem marad más, talán csak a semmiben csüngő kíváncsi várakozás.) Tehát ne legyünk túl nagyra magunkkal, nem csak egy földrengést kell méltó módon tisztelni, egy mikroszkopikus bacilus is eltörölhet bennünket. Mégis, vállaljuk el büszkén az egyenrangúságot, az azonosságot. Ne sajnáljuk magunkat, mert a természet lelke vagyunk, a világ áthatottsága, nem csupán a mindenség része, hanem a veleje. Maga a mindenség. Ha nem vagyunk, akkor egyesek szerint nincs semmi. Mások szerint: mégis valami. Mert ha valóban egyedül vagyunk itten, mint az anyag, miféle múzeumban gyülekezik majd lidérceink, vágyaink, fájdalmaink, emlékeink és álmaink özöne? Ki fogja azokat érzékelni, értékelni, diszkrét alázattal megcsodálni, felmutatni, avagy a tejút kerítésén kívül velünk együtt végleg elhamvasztani? (Volt. Nincs. És kész?! – Igen? Nem?)

Soha ilyen agresszíven, ilyen drasztikus áttetszőséggel még nem szembesültünk az anyagi világ visszatarthatatlan megsemmisülésével, lényegtelenségével. Hiszen fontossága akkor lenne, ha valami maradandó nyomot hagyna. Így csak egy zárvány. Önmagának való, önmagába zuhanó jóllakottság. Halvány fátyol választ el a felismeréstől: létezik-e egyáltalán ez az élettel átitatott anyagi világ? Mert ha a semmiből jön, és semmivé lesz, akkor nagyjából elhanyagolható. A tudomány pedig, meghasonult, lépten-nyomon magát felülbíráló, vagy szembesítő önmarcangolásában már lassan az anyagot is kezdi felszámolni, magukra hagyva ájult híveit, a „de-hát-mégis-csak-van” ostoba vattacukrával a kezükben. Mi meg, hátat fordítva a hétköznapok hazug zsibvásárának, bámulunk az érthetetlen, fekete semmibe…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

…erre pedig már nincs szem, optika, technika, szűrő, amely rögzíthetné. Ez maga a kép-telenség. – Szóval a (vak) remény. Az egyetlen lehetőség. Az utolsó előtti pillanat hidacskája, az utolsó utáni partjára.