Filmszemezgetésünk – Deák-Sárosi Lászlóval
1.
Jelenczki István a legkiválóbb kortárs filmrendezőnek tartom, ízért írtam róla szakmai pályaképet az MMA honlapján. Jelenczki összes filmjét láttam, és valamennyi megfelel a legmagasabb etikai és esztétikai mércének. Azért hangsúlyozom mindkettőt, mert az etikairól hajlamosak megfeledkezni az utóbbi évtizedek gyakorlata és művészetelmélete alapján. Pedig a kettő még szorosan össze is függ, hiszen a filmek és más műalkotások vonatkozásában nincs magas művészeti érték és műélvezet kifogástalan emberi minőség nélkül, illetve fordítva. (...)
Ha valami, akkor ez a két dolog fáj a nemzeti ügyek kerékkötőinek, hogy itt egy film, ami a hivatalos támogatási rendszeren kívül készült, a normál gyártási költség töredékéből, de mégis feldolgozhatóvá, átélhetővé, feloldhatóvá és megoldhatóvá teszi a Trianon-problémát. Sajnos, vannak, akiknek az az érdekük, hogy a magyar nemzet kibeszéletlenül, feldolgozatlanul ragadjon bele a Trianon okozta veszteségbe. (...)
2.
A közhiedelemmel ellentétben a film valójában soha nem volt szabad és önálló médium, mindig is függött a mögöttes pénzektől, a befektetői és profitérdektől – vagy épp a politikai hatalomtól, amely szintén képes finanszírozni filmeket. Az amerikai mozgókép esetében mindkettővel számolni kell; az amerikai és a globális gazdaság erősen összenőtt a politikával. (...)
A nyolc legjobb jelölt játékfilm közül kettőt tartok érdemesnek megtekintésre. Az egyik Az apa, amelyet egy francia rendező írt és rendezett a saját színműve alapján. Ez legalább valós problémákról szól
– az öregedésről, a demenciáról, a szülő-gyerek kapcsolatról, a gondoskodásról és annak hiányáról.
Szomorú képet fest a mai világról, de kritikaként érvényes, és van mit tanulni belőle. Mindenképpen jó, hogy ez a mű díjat kaphatott, és természetesen Anthony Hopkins is megérdemelte a legjobb férfi színésznek járó elismerést.
Nekem legjobban a Mank tetszett, ami az Aranypolgár (1941) társ-forgatókönyvírójáról, Herman J. Mankiewiczről szól. Bár nem volt annyira rokonszenves, hogy a rendező-társforgatókönyvíró-főszereplő Orson Welles szerepét kisebbíti, ráadásul nem teljesen valós kifogások alapján; és politikailag is van benne némi tendenciózusság – például – a szakszervezeti mozgalommal kapcsolatban, de összességében jó moziélmény. (...)
3.
Az idei Oscar-díjak és a jelölések a lebomlás, a lebontás, a pusztulás esztétikáját emelik ki. A nyolc jelölt játékfilm közül egy se mutat semmiféle megoldásesélyt, csak rögzíti az eseményeket, hozzá a lélek rezdüléseit. Nincs hit, hagyomány és megújulás, csak a nagy üresség, legfeljebb néhány személyes emlék görcsös őrizgetése. Ez az összkép mint látlelet a világunkról talán érvényes, bár az arányproblémákra még egy-két gondolat erejéig ki kell térnem. (...)
Az idei Oscar-jelölt filmek, köztük is nyolc játékfilm és a legjobb film díját elnyerő A nomádok földje valahogy csak a negatívumot, a pusztulást és az ürességet veszi észre. A nomádok földje, mint a cím is mutatja, nomádfilm, bár kissé másképp, mint a néző előzetesen gondolná. Maga a nomádtéma pozitív színben ábrázolva általánosságban alkalmas lehet a migráció iránti elfogadásra való érzékenyítésre, pontosabban agymosásra. Az, hogy ki kell lépni a társadalomból, és rendszeren kívül lehet vagy kell élni, az összhangban van az újbaloldali, bolsevisztikus törekvésekkel, amelyek képviselői némileg más néven az egész világra ki akarják terjeszteni a kommunizmust. Ezért is kell megszerettetni vagy legalább elfogadtatni a nomád életérzést, az anarchiát. (...)
Érdekes, hogy a filmet egy Amerikában élő kínai nő rendezte, és épp Kína az, amely fokozatosan átveszi a világbirodalmi stafétát. Az abszurditást fokozza, hogy Kínában hallgatnak a filmről, és cenzúrázzák a sikereiről szóló cikkeket. (...)
