Fogarasi Mihály: Salamov Kolimája – Figyelem! A cikk nem fizetett termékmegjelenítést tartalmaz...
... és csak 18 éven felülieknek!
Félálmában az embernek sok marhaság fut végig az agyán. Én tegnap például két szundi között kigondoltam, hogy írnom kéne valamit Varlam Salamovról. Hogy mekkora hatással volt rám a Kolima – Történetek a sztálini lágerekből c. könyve. Hogy milyen nagy jelentőségű író volt és mennyire elfeledte az utókor, sőt, a jelene sem foglalkozott vele – letiltotta, eltitkolta, ellehetetlenítette. Még az a gondolat ötlött az eszembe álmomban, hogy biztos most van valamikor a születésnapja, vagy a halálának évfordulója, ami egy jeles alkalom lehetne. Hát, amint megszólalt a tizenhetedik csörgés a telefonomon, keltem is, nehogy elkéssek a munkából. Már fogmosás közben egészen más körül forogtak gondolataim. Aztán ma este, munkából hazajövet, a zebránál állva lefröcskölte a mellettem álló nőt egy pocsolyán áthajtó kocsi. És belenyilallt a fejembe a félálmom. Elővettem a telefonom, beütöttem gyorsan, még mielőtt zöldre váltott volna a lámpa: Salamov. Elhunyt: 1982. január 17. Hát igen, ez tegnap volt és amúgy sem egy kerek szám. 41 év. De a maradék hazaséta közben elhatároztam, csak kimentem a feledés homályából.
Salamov rövid történetekben festi le, milyen szörnyűségeket kellett kiállniuk a raboknak, mennyi értelmetlen halál esett, hogyan változik meg az ember természete ilyen árva körülmények közt és milyen embertelen az ember. Szolzsenyicin, akinek történetei komédiák a Kolimában olvashatókhoz képest, ezt írta Róla:
„Salamov lágertapasztalata keserűbb és hosszan tartóbb volt az enyémnél. Tisztelettel ismerem el, hogy nem nekem, hanem éppen neki jutott osztályrészül, hogy megérintsék az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek azok a mélységei, amelyek felé a lágerélet lehúzott bennünket.”
Amúgy később nagy ellentét kerekedett közöttük. Szolzsenyicin megkapta a neki járó figyelmet és elismerést, míg Salamovot szinte sehol nem publikálták. 19 évet töltött kényszertáborokban. 74 évesen, 1982-ben őrültnek nyilvánították, fürdőköpenyben egy mínusz húsz fokos mentőbe rakták és órákon át ott tartották. Tüdőgyulladást kapott, amibe két hét után belehalt.
Hogy kicsit a magyar szálat is belefűzzem a történetbe: a Magyarországról elhurcoltak száma 700 ezer és 1,1 millió között mozog, akikből legalább 300 ezer soha nem tért haza (ez nem legenda, 2020-ban megvásároltuk az orosz levéltárból 680 ezer magyar fogoly kartonját, amelyek közt nincsenek benne azok, akik nem érték el a lágerek kapuit). Az én bácsikám például 15 éves volt, mikor elvitték és csak 9 év fogság után engedték haza.
A másik magyar szál az úgynevezett Ratkó-gyermekek. Aki érdeklődik a népességtörténet, a társasdalomtudomány, a szociológia iránt, vagy csak egyszerűen az alapműveltség gyökerei bekúsztak a tudatába, az már biztos hallott róluk. A szociológusok elmélete, hogy az ’50-es évek elején bevezetett abortusztilalom és a gyermektelenségi adó kivetése jelentősen megnövelte a gyermekvállalási hajlandóságot, és emiatt született azokban az években 200-220 ezer gyermek. (Az elmúlt években ez a szám 90-100 ezer közt van.) Nos, tájékoztatok mindenkit, aki a szociológusoknak hisz, az balga. Jól meg kell válogatni, mely szavukra vesz mérget az ember. Talán a politikusok és a virológusok azok, akik náluk is kevésbé szavahihetők. Mondom mindezt úgy, hogy magam is szociológus volnék... Röviden: ebben az időszakban sok országban, mindenféle népességpolitikai beavatkozás nélkül magasabb születési arány figyelhető meg, mint nálunk. Az egész világon megfigyelhető ez a baby-boom a világégést követően. A magas születésszámnak inkább a háború utáni normalizálódás, a lakosságcserék lecsengése és a frontokról, valamint a fogolytáborokból (!) hazaérkező katonák, civil férfiak és nők az okai.
Na de visszatérve Varlam Salamov Kolima-könyvére: egy rövidke, 350 oldalas, harmincpár rövid novellát magába foglaló kötet. Ha elkezdi az ember, nem tudja letenni. Még hetekig belelapozgat egy-egy történetbe. Elgondolkodik az élet értelmén (hű, nagy szavak…), a múlandóságon és a gonoszságon meg a jóságon. Elrettentésképpen idézet a könyv hátuljáról, a hajdani szibéria fogolytáborok iszonyatos valóságáról:
„Figyelem, személyi kultusz!!! 1938-39-ben Berija belügyminiszter elrendelte az elítéltek számának csökkentését, de ez nem az ártatlanok szabadon bocsátását, hanem a betegek és az olyan elítéltek megsemmisítését jelentette, akiknél az orvosi vizsgálat a kényszermunka és az elégtelen táplálkozása miatt disztrófiát (táplálkozási rendellenességet) állapított meg. A Dalsztroj Kolimai lágereiben a betegeket és a gyengélkedőket fürdőbe vitték, majd azzal az ürüggyel, hogy fehérneműt kapnak, egy másik kijáraton át a mezítelen és áthevült testű elítélteket -50 fokos hidegben traktorokkal vontatott szánokra kényszerítették, és a mocsarakba vitték, ahol vaskampókkal húzták le a holttesteket… Így csökkentették az elítéltek számát több ezerrel…"
