Főispánok, vármegyék – beszél-e itt valaki a lényegről? (Pasztuha-Tocsek Zénó írása)
(Szerkesztői előrebocsátás: Nem lévén kellőképpen jártas ősmagyarok dolgában, e téren jómagam kerülöm a határozott véleménynyilvánítást. Az alábbi okfejtés például számomra nagyon logikus és rokonszenves, szemlátomást tényeken és érveken nyugszik, örömmel tesszük közzé itt, a Szilaj Csikón. Már csak azért is, mert őstörténeti rovatvezetőnk, Darai Lajos, és gyakori szerzőnk, Cser Ferenc közös munkásságának következtetéseit tükrözik. Ám sajnos ugyanilyen meggyőzők számomra például Kolozsvári Grandpierre Endre /ld. Anonymus titkai nyomában/ – vagy Grandpierre Attila /ld. A Selyemút őstörténet és a magyarság szerepe Eurázsiában/ kutatási eredményei is, amelyek lényege voltaképpen csak annyiban különbözik az előzőekétől, hogy a Kárpát-medencei őshonosságunkon túl a szkíta–hun–magyar rokonság is nagy hangsúlyt kap. E felismerésből pedig nem kínálkozik akkora megosztottság és kulturális távolság, sőt idegenség a honvisszafoglalásban jeleskedő vezető, uralkodó réteg és a „nép" – az alsóbb rétegek – között, mint amekkorát szerzőnk, Pasztuha-Tocsek Zénó domborít ki lenti írásában... – a Szerk.)
„Nem a szisztéma mérvadó, amibe életünket rendezzük, … hanem a lélek tisztasága.”
/Máté Imre/
Sokat gondolkodtam, hogy a jelenlegi nehéz világpolitikai helyzetben érdemes-e borzolni a hazai kedélyeket a címbe foglalt téma léggömbjének további fújogatásával, vagy netán nagy műgonddal ízekre szedni… A nyár amúgy is ellátott bőven tennivalóval, így félre is dobtam néhány vázlatos gondolat begépelése után.
Munkámhoz visszatérvén elkezdtem bontogatni hivatalos leveleimet, így az illetékes kormányhivataltól kapottakat is. Rögtön megakadt a szemem a név alatti tituluson: főispán.
Első olvasatra jót derültem rajta. De aztán gondolkodóba estem: vajon egy majdani, a főispánnak címzendő levelemben elég lesz-é a „Tisztelt Főipsán Úr!” megszólítás, vagy netán át kell-é térni a „Tekintetes Főispán Úr!” megszólításra?!
Talán éppen aznap olvastam a Magyar Nemzet által az általam fennen tisztelt dr. Zétényi Zsolt ügyvéddel, jogtörtésszel készített interjút témánkba vágóan. Le kell szögeznem, hogy dr. Zétényi Zsolt jogtörténeti munkásságát töviről-hegyire ismerem, a témában megjelent kötetei ott sorakoznak könyvtáramban, egyetemi éveim alatt számtalanszor forrásként használtam, idéztem őket, vagyis az alábbi észrevételeim közzétételével nem valamiféle rossz szándék vezérel, csupán a „föld népe” kritikai hangját igyekszem megjeleníteni.
Mert sajnálatos módon az elmúlt 1000 év jogtörténelme javarészt egy szűk elit közjogi viszonyait írja le, az ország mindenkori 90%-ának lapot sem osztott az adott korban, sem a későbbi történetírásban. Valahogy még a magát „népinek” meg „demokráciának” is nevező rendszer sem érezte szükséget annak, hogy a magyar történelmet ne az „elit” történelmeként írja meg, és tanítsa ugyanígy az iskolákban.
A Cser Ferenc–Darai Lajos szerzőpáros munkásságát javaslom tanulmányozni témánkban a tisztelt Olvasónak. Ők – kikiáltva a hivatalos kánonból – idehaza elsőként írtak magyarul és közérthetően a kettős társadalmak kialakulásáról. Mert a magyar jogtörténet is ilyen kettős társadalomnak a története, s ennek egyik állatorvosi lova a főispán, a vármegye intézményével egyetemben. De lássuk, hogy miért!
Dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története c. könyvében oldalakon át idézi a XIII.-XIV. sz.-i személyneveket, „keresztneveket”. A könyv szerzője vette a fáradtságot, és átnyálazta a korabeli periratokat, tizedjegyzékeket stb. Lássunk ebből egy kis ízelítőt!
Bátor, Bögyös, Büdös, Füles, Hazug, Kedves, Kevély, Keserű, Látós, Magas, Medve, Maradék, Nyalka, Oszlop, Óriás, Patkó, Puha, Regős, Rest, Semijen, Süket, Szamár, Szomorú, Torkos, Tolvaj, Tömör, Tündér, Utód, Unoka, Vendéges, Vidékes, Vas, Zabos, Zeke.
Ahogy a nyelvtani nemeket sem jelöli a magyar nyelv, úgy e nevek neme sem állapítható meg. Az ellenben feltűnik, hogy sehol egy Huba, egy Kadocsa, egy Töhötöm vagy egy Zolta.
Vagyis akkortájt nem ugyanazokat a személyneveket használták az uralkodó osztály tagjai és az alsóbb néprétegek. Az utóbbiaké egyfajta jobbágyi nevek, a „magyari urak” pédig biblikus és germános, netán latinos keresztnevekre keresztelték gyermekeiket.
Neveik alapján a honfoglalók vélhetően erős törökös atyafisággal bírtak. Valamiféle törökös nyelven is beszélhettek. A mai magyar állam általuk való megszervezésével ők lettek az uralkodó osztály – tipikus kettős társadalom. A törökösből a keresztény államalapítással lett latinos, majd Hont, Gellért és Pázmány által, egészen a meráni Gertrúdig németes névhasználat. Hubákból Imrék, Bulcsúkból Salamonok, Vajkokból Istvánok lettek. De senki nem lett se Büdös, se Kedves, se Tündér, se Zabos. Ahogy a föld népe még a XIV. sz.-ban is hívta magát!
Ne felejtsük el: „Nomen est omen”.
Aztán a törökösből lett latinos, németes, szlávos, mire Mátyás idejére megtanult magyarul. Mohács után újra buzgón németté kezdett válni, mert az volt a módi, az „ojropéer”. Németül is beszélt. A XVIII. sz.-i magyarországi magyar főurat csak annyi különböztette meg a francia főúrtól, hogy kevesebb tetű lakott európaias parókája alatt, lévén mifelénk nagyobb hagyománya a tisztálkodásnak. (A mai világpolitikát és a világgazdaságot látva, e kulturális kérdések ismét elővétetnek – ld. ritkább fürdés, ruhaszellőztetés nyugatias ajánlása.)
A magyar uralkodó osztály csak a XIX. sz.-ra tanult meg magyarul, amint azt az iménti nevek, és a belőlük szőtt kultúrtörténeti vázlat is mutatja.
Barantás berkekben – szerintem nem elégszer – hangsúlyozzuk az ifjaknak (és egymásnak), hogy a magyar uralkodó osztály egyszerűen soha(!), semmilyen korban nem volt a magyar kultúra hordozója, és semmilyen közösséget nem vállalt azzal. A XIX. sz.-ban fedezte fel mint egyfajta egzotikumot, amellyel megkülönböztetheti magát más államok főuraitól.
A magyar uralkodó osztályt mindig egyfajta öncél vezérelte: saját pozíciónak megtartása, és ehhez nem volt szüksége a magyar kultúrára – egészen a XIX. sz.-ig.
Azon belül pedig a legkártékonyabb elem az ún. kis-, és középnemesség volt. Werbőczy népe. Mai szóhasználattal élve: felfele nyalt, lefele taposott. Irigyelte a grófokat, a felette állókat, de lenézte azt a parasztot, akik között élt, és ahogyan az élt: két kultúra határán. Holott egy eszesebb paraszt jobb életet tudod „összegereblyézni” magának, mint egy-egy önhitt, mulya hétszilvafás nemes.
A mohácsi csatamezőről nemcsak a számító főúr: Szapolyai seregei hiányoztak, hanem a jó tíz évvel korábban alávetett, fegyverviseléstől megfosztott parasztok is. Végül is neki, a parasztnak, mindegy volt, hogy a „magyari uraknak” vagy a török „adóbérlőnek” adózik.
Mohács után a magyar uralkodó osztály szépen összenőtt Béccsel, ez csúcsosodott ki az osztrák örökösödési háborúban, a Mária Terézia iránti széles „nyelvcsapásokban”. „Pragmatikus szankciók” 40 éven át a magyar kultúra hordozói ellen, fegyverviselés, harci ismeretek tiltása, agymosó – kultúrátlanító – iskolarendszer megszervezése...
Mígnem aztán a magyari urak, a XIX. sz.-ra szépecskén magyarrá váltak – legalábbis nyelvükben. Hogy aztán két vármegyei megyegyűlés között, amolyan jó dzsentri módjára elkártyázzák az országot…
1920-ra az országot, 1944-49-re pedig önmagukat... Mert ez az uralkodó osztály volt az – nem hordozván a valódi magyar kultúrát –, amely szívesebben műveltette a földjeit tót, román vagy sváb paraszttal, mint a nyakas, konok, olykor rebellis, „kihanemén!” magyarral. Kevesebb gond volt velük.
Ennek az uralkodó rétegnek az emblematikus címe és funkcionáriusa az „örökös” főispán, míg a köznemesség játszóterének számító nemesi vármegye első embere: az alispán.
Apropó! Nemesi vármegye. Kehida, 1232. – íratik minden tizedik osztályos középiskolai történelem tankönyvben mint a nemesi vármegye kezdete, mely rövid idő alatt akkora autonómiára tudott szert tenni úgy 650 évre, hogy a Magyar Királyság államberendezkedése már-már föderatív-félföderatív jelleget öltött. Dicséretes, hogy a folyamat nem jutott el a nyugat-európai totális feudális széttagoltsághoz – a nemesi jogegyenlőségnek is köszönhetően. Merthogy a „magyari urak” egymás között alkalmazták e mellérendelő elvet. A kultúrahordozók irányába viszont nem.
Nem. Nem azt várjuk el és kérjük számon a középkori Magyar Királyságon, hogy a „világtrenddel” szembemenve itt ne alakuljon ki a feudalizmus. A probléma, hogy az urak és uraltak nem azonos nyelvet és nem azonos kultúrát birtokoltak. S talán ez a legfőbb oka minden bajunknak az elmúlt ezer évben, mely bajok aztán a XX. sz. eseményeiben csúcsosodtak ki…
(Azt csak halkan jegyzem meg, hogy ebben a kultúrtörténeti viszonyrendszerben szinte törvényszerűen teljesítette be saját sorsát az uralkodó osztály. Nem lehet eleget idézni László Gyulát: „A föld népe marad.”)
A nemesi vármegye – és az összes többi hasonló entitás, úgy, mint hajdúkerület, kun és jász székek, nem is beszélve Erdélyről, a székelyekről és a szászokról – 650 évig egy autonóm közigazgatási egység volt; olyannyira, hogy elég csak a vármegyék határán épült csárdákra, betyárok és pandúrok fogócskáira gondolni!
Hogyan is fogalmaz Zétényi Zsolt az interjúban? (Már a címe is sokatmondó!)
„A vármegye újkori fénykorában hatékony eszköz volt az ország alkotmányának, nyelvének, függetlenségének megóvására, tehát nem csupán a nemesség rendi jogainak védelmére. Minden egyes vármegye egy kis alkotmánybíróságnak volt tekinthető, amely alkotmányos vizsgálat alá vetette a központi intézkedéseket, szükség esetén megakadályozta azok életbeléptetését.”
Mindezek után lássuk a feloldhatatlan ellentmondást az idézet, a jelenbeli hangzatos, csupasz formái, valamint a jogtörténeti tények között!
A nyelvében magyarrá vált magyari urak az 1848. áprilisi törvények által (jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség) – formálisan – velük egyenlő állampolgári jogokat adtak a jobbágyságnak. Ezt hívja a magyar közjogtörténet jogkiterjesztésnek, büszkén arra, hogy mindez nem forradalmi felforgatások által ment végbe. Amivel végtére is egyet is érthetünk. A vesztes szabadságharc után e vívmányt a „Habsburg-diktatúra” megtartotta.
Azonban a kutya nem itt van elásva!
Az ország 1867-re „úgy, ahogy” visszaszerzi a függetlenségét, minek keretében belpolitikájában, belső közigazgatásának megszervezésében teljes önállóságra tesz szert!
Mire használja fel mindezt az uralkodó – részben választott (alsóház-képviselőház) – politikum?
1876-ban átvisz és elfogad egy olyan átfogó közigazgatási rendezést, amely teljesen idegen az elmúlt 650 év magyar közjogi, államigazgatási hagyományaitól. Éppen azt szünteti meg, amit a Zétényi Zsolt (nagyon helyesen) a fenti idézetben a legfőbb pozitívumként említ meg.
De mit is jelent mindez?
A közigazgatási rendezéssel megszűnnek az autonóm székek, kerületek, és egyéb entitások, minden – erővel, kérdés nélkül – betagozódik az egységes vármegyerendszerbe. A vármegyék – Kehidán szerzett – autonómiáját elveszik és megszüntetik, miáltal megszűnik az országos normák vármegyei alkotmányos felügyelhetősége. A magyar állam megszűnik föderatív-félföderatív állam lenni, ehelyett – francia mintára – unitárius állammá lesz; mely „jakobinus” állami berendezkedés egyébként a leghatékonyabb eszköznek bizonyult a franciaországi kisebbségek (bretonok, burgundok, okcitánok, stb.) beolvasztására.
Vagyis a 650 éven át létezett autonóm vármegye éppen akkor veszti el autonómiáját, önállóságát, jellegzetességét, mikortól annak munkájában – a jogkiterjesztés által – a vármegye majd teljes lakossága részt tudna venni, akaratát, érdekeit érvényesíteni tudná. A magyar vármegye addig maradhatott autonóm, míg a szűk elit érdekeit szolgálta.
Aztán 42 esztendővel később köszön vissza minden bűnünk és bajunk. Hiszen ha a korabeli politikacsinálók francia mintára nem erőltették volna a központosított, unitárius államot, a trencséni tótok az autonóm vármegye gyűlésén – kellő önállóság birtokában – a maguk módjára szervezhették volna meg életüket, avagy Kis-küküllőben az egyenlő magyar-román-szász lakosság a maga módján hajlandó lett volna észszerű kompromisszumot kötni az együttélésük megszervezését illetően, és ma bizonyosan nem ott húzódnának az ország határai, ahol húzódnak.
És mindez igaz a mára is. Mert teszem azt: románként, ha Budapest ugyanolyan módon szól bele az életembe, mint Bukarest teszi, nyilván az utóbbit választom. Ellenben ha az előbbi békén hagy – megvillantva a magyar mellérendelő gondolkodást –, még az is lehet, hogy mellette döntenék.
Előrebocsátva – és pontosan értve! – Patrubány Elnök Úr választások utáni szavait (ti. háború idején a magyarok jó római módjára, bölcs módon diktátort választottak maguknak), nyilván nem várható el a jelenlegi háborús világgazdasági helyzetben, hogy a magyar megye visszakapja hajdan volt önállóságát. De ennek híján a sokak számára nosztalgikus, másoknak rossz emlékű egykori elnevezések visszahozatala csak üres frázisok, csupasz közjogi formák pufogtatása.
Mert ha már főispán és vármegye, akkor ne csak nevében legyen az, hanem a 1232–1876. közötti tartalmát is nyerje el, s ne csak a kevesek „játszótereként” szolgáljon, hanem valódi közösségek, (néprajzi) csoportok, nemzetiségek önálló, helyi, közjogi hatalommal bíró fórumaként! Hogy ne Budapestről osszák az észt – teszem azt – Gyergyóalfaluba…!
Amíg ez nem következik be, addig nem beszélhetünk közjogi folytonosságról, a csupán érdekesen hangzó lózungok pedig csak felesleges energiákat vonnak el amúgy is meglehetősen terméketlen közéletünkből.
