Gyimóthy Gábor: Az „egyidejű jobboldali és baloldali közlekedés”

Avagy örök vesszőparipám, hogy az idegen írásmód és a kiejtési szabályaink nem egyeztethetők össze. Tehát választanunk kell, mert egyszerre nem vehető át az idegen kifejezés helyes kiejtése és a helyes – de idegen – szóalakja. Az idegen írásmód – mert nekünk más kiejtési szabályaink vannak – a magyarban helytelen kiejtésre ösztökél, ami – kerek perec kimondva – káros! És nemcsak az idegen szó helytelen kiejtését eredményezi, hanem esetleg a saját szabályainkba vetett hitet is megrendítheti...

  Újra eme lékbe vágva

Idegen szót nem használok,

hacsak elkerülhetem,

és bennük a kettős betűt

sok esetben megvetem!

Bírálgatom eme szókat,

s a kettős mássalhangzókat,

noha erről sokszor írtam,

itt megállni mégse bírtam!

Átvett szavainknak terén

nincsen rend és nincs is remény.

Itt ütközik dörrenéssel,

írásmód a kiejtéssel!

Merthát az idegen szabály

a nyelvünkben durva viszály:

ősi elvet nem felejtünk,

két betűt kettősen ejtünk!

Ugyanakkor idegenben,

ha páros betű van jelen,

előttük a magánhangzó

röviden ejteni való.

És a kettős mássalhangzó

– mert itt kérem erről van szó –

szintén röviden ejtendő,

s ez igencsak megjegyzendő!

Ámde nem így a magyarban

– ez az, amiért itt baj van –

ha kettőzött betűt látunk,

akkor vajon mit csinálunk?

Duplán ejteni kívánunk,

hiszen ez a mi szabályunk.

Idegenszó ám, a fránya,

a rövid ejtést kívánja!

Régen majd’ mindenki tudta,

mi a rövid, s mi a dupla.

A miliót látták jónak,

s nem ejtették millliónak!

Ma választás előtt állunk:

más írásmódot csinálunk,

vagy – alakjuk erre nógat –

rosszul ejtjük ki e szókat!

Fölsoroltam hát félszázat,

amit itt mindenki láthat,

bár betűk kettőzve állnak,

rövid kiejtést kívánnak:

abberáció, affektál, affinitás, agglomeráció, akklimatizáció, akkreditáció, allegória, allergia, alliteráció, applikáció, asszimiláció, asszisztens, asszociáció, attitűd, attrakció, attribútum, barakk, barokk, celluloid, desszert, differencia, effektus, ellipszis, fosszília, fudball, hallucináció, horror, hurrikán illumináció, illusztráció, illúzió, immún, indifferens, intelligens, irrigáció, irritáció, kolléga, kommunikál, kommunikáció, kommunista, kontrollál, korreláció, korrepetíció, korrigál, korrumpál, korrupció, masszírozás, millió, milliárd, billió (és további társai a számsorban), modell, mottó, narratíva, okkupáció, oppozíció, szimmetria, territórium, terror, vacillál stb.

Ha kiejtve röviden jó,

a már átvett idegen szó,

okos, hogyha nekiállunk

s mássalhangzókat gyomlálunk!

Miért helyes az írásban,

mi helytelen kimondásban?!

Idegenhez semmi közünk,

s mégis szolgamód átveszünk?

A magyarban lám, érthető,

össze nem egyeztethető

a szó helyes kiejtése

és leírt megjelenése!

Sokan már e lenti sorban,

mert hát honnan tudnák jobban,

kettős betűt – úgy gondolják –

jobb, ha kettősen megnyomják:

allergia, billió, desszert, immún, kolléga, korrigál, kommunista, millió, mottó, narratíva, vacillál, stb.

(Tudjuk, honnan jön e viszály,

idegenben más a szabály.

Lényeges, hogy ne hátráljunk,

fontos a saját szabályunk!)

Ám alant már nincs kivétel!

– Előírás? Szabály? Tétel? –

Erre senkinek nincs gondja,

itt mindenki duplán nyomja:

addíció, cella, centennárium*, desztilláció, innováció, installáció, intersztelláris, kollaboráció, kollekció komment, kommersz, konnektor, konstelláció, korrekció, narráció, narrátor, nivelláció, pesszimista, pollen, professzionális, professzor, pupilla, sellak tabella, stb.

*(Bár ezt – mondhatom nyugodtan –

láttam én már „n-kopottan”,

fölösleges n, kinyírva,

s centenáriumnak írva...)

A rettegést félretéve,

nem úgy, mint kilencven éve,

ma így írjuk – s nyelvet nem ront –

a mamutot, teniszt, muflont.

Mindez – hadd mondom el végül –

teljesség igénye nélkül

elkövetett fölsorolás,

de nem csalás, nem ámítás.