VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Kálmán: Egy gyümölcsös tál története



Régimódi történet a mai, mindent-eldobó világban a használati tárgyakhoz való ragaszkodásról, a becsületes munkáért elkért, nem becstelenül magas árról, és a sorok között kicsit talán arról is, hogy a pazarlás nem alapfeltétele a boldogságnak.


Emlékszem, annak idején nagy sürgés-forgás volt a fazekas műhelyben. Szorgoskodtak, rendezkedtek, csomagoltak. Alkotóim nagy piacra, vagy akár vásárra készülődtek.

„És ezzel itt mi legyen?” – fordult a mesterhez a lánya.

„Gyúrd be az agyagba. Most egyelőre nem érünk rá többet készíteni”.

A szárítópolcon sorakozott még néhány tál, amelyek között ott voltam én is, kicsit lebiggyedő egyik oldallal és behorpadt peremmel. Kiszáradt testvéreimet már vitték kiégetni, de engem otthagytak az állványon. Begyúrni? – Jaj, csak azt ne! Én is szeretnék szép, színes mázat kapni, hogy piacra mehessek... A mester felesége, mintha megérezte volna a bánatomat, kicsit elfordított a polcon, hogy „testi fogyatékosságaim” kevésbé látszódjanak.

A következő héten sor került kiégetésemre – hű de melegem volt! Sőt, ha már kiégettek, nem kerülhettem el a mázzal való bevonást és az újraégetést sem. Mindezt persze nem is akartam elkerülni. Büszkén viseltem az üvegesen csillogó, zöld zománc-ruhámat.

Egy újabb vásár előtti csomagolásnál a mester egyenként ellenőrizte a szép tálakat. Amikor a kezébe kerültem, így szólt a feleségéhez:

„Mondtam, hogy ezt gyúrd be – mégis idekerült! Kár volt a drága mázért.”

„Nem nekem mondtad, hanem Julcsának, de én megsajnáltam” – válaszolt a felesége.

A mester bosszankodott még egy kicsit, de azért becsomagolt, gondolván, ha már a felesége megsajnált, ő sem lehet szigorúbb hozzám.

Hosszú, zötykölődő kocsikázás után megérkeztünk a pécsi piacra, ahol több gelencsér árulta készítményét. Kerámiatál testvéreim mind elkeltek. Hamarosan díszíteni fogják konyhák falait, vagy édes gyümölcsöket tarthatnak öblükben. Bánkódtam, hogy engem senki sem választott. Ilyen kajla tálra, mint én, senki nem vetett szemet. Egyszer csak jött egy rokonszenves külsejű vásárló és azt kérdezte:

„Van-e még abból a szép, zöld színű tálból?”