VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Kálmán: Egy gyümölcsös tál története



Régimódi történet a mai, mindent-eldobó világban a használati tárgyakhoz való ragaszkodásról, a becsületes munkáért elkért, nem becstelenül magas árról, és a sorok között kicsit talán arról is, hogy a pazarlás nem alapfeltétele a boldogságnak.


Emlékszem, annak idején nagy sürgés-forgás volt a fazekas műhelyben. Szorgoskodtak, rendezkedtek, csomagoltak. Alkotóim nagy piacra, vagy akár vásárra készülődtek.

„És ezzel itt mi legyen?” – fordult a mesterhez a lánya.

„Gyúrd be az agyagba. Most egyelőre nem érünk rá többet készíteni”.

A szárítópolcon sorakozott még néhány tál, amelyek között ott voltam én is, kicsit lebiggyedő egyik oldallal és behorpadt peremmel. Kiszáradt testvéreimet már vitték kiégetni, de engem otthagytak az állványon. Begyúrni? – Jaj, csak azt ne! Én is szeretnék szép, színes mázat kapni, hogy piacra mehessek... A mester felesége, mintha megérezte volna a bánatomat, kicsit elfordított a polcon, hogy „testi fogyatékosságaim” kevésbé látszódjanak.

A következő héten sor került kiégetésemre – hű de melegem volt! Sőt, ha már kiégettek, nem kerülhettem el a mázzal való bevonást és az újraégetést sem. Mindezt persze nem is akartam elkerülni. Büszkén viseltem az üvegesen csillogó, zöld zománc-ruhámat.

Egy újabb vásár előtti csomagolásnál a mester egyenként ellenőrizte a szép tálakat. Amikor a kezébe kerültem, így szólt a feleségéhez:

„Mondtam, hogy ezt gyúrd be – mégis idekerült! Kár volt a drága mázért.”

„Nem nekem mondtad, hanem Julcsának, de én megsajnáltam” – válaszolt a felesége.

A mester bosszankodott még egy kicsit, de azért becsomagolt, gondolván, ha már a felesége megsajnált, ő sem lehet szigorúbb hozzám.

Hosszú, zötykölődő kocsikázás után megérkeztünk a pécsi piacra, ahol több gelencsér árulta készítményét. Kerámiatál testvéreim mind elkeltek. Hamarosan díszíteni fogják konyhák falait, vagy édes gyümölcsöket tarthatnak öblükben. Bánkódtam, hogy engem senki sem választott. Ilyen kajla tálra, mint én, senki nem vetett szemet. Egyszer csak jött egy rokonszenves külsejű vásárló és azt kérdezte:

„Van-e még abból a szép, zöld színű tálból?”

„Nem, abból sajnos már nincs. Az mind elfogyott.” – volt a válasz. Én meg ott lapultam félretolva, rajtam a mester uzsonnájával.

„És az?” – kérdezte a vevő.

„Jaj, az hibás. Kicsit kajlára sikerült. Nem eladó.”

„Megnézhetném? Nekem pont egy ilyen gyümölcsös tálra lenne szükségem. A rárakott gyümölcsöktől úgysem fog föltűnni az a kis hibája.”

„Hát, ha elvinné így is... Egy pengőért odaadom.”

Ekkor aztán föllélegeztem! Örültem, hogy valakinek megtetszettem így, kicsit megnyomorodva is. Ám az életem nem alakult egyszerűen. Míg a rokonaim a falakat díszítették, engem használtak! Nehéz gyümölcsöket raktak rám, időnként elmosogattak, újra terheket hordhattam. Szóval, dolgoztam.

Így múlt az időm kisebb-nagyobb koccanásokkal. Fényem évről évre homályosult, de a gyümölcsök sosem hiányoztak rólam. Aztán egyszer csak újra becsomagoltak. Tulajdonosaim nagy városba költöztek. Szegényes idők jártak akkor. Gyümölcs már ritkán volt rajtam, és arra gondoltam, hogy hamarosan én is a falra kerülök léha dísznek. De nem így történt. Most, hogy már néha üresen feküdtem az asztalon, mázamat kiverte a hideg verejték, ha a macska váratlanul mellém ugrott. Tudtam, hogy ragaszkodnak hozzám, de azt is tudtam, hogy a föladatomat el tudja végezni egy fatál is, viszont, ha a macska lever a földre, számomra az lenne a fatális...

Egy alkalommal a macska sajnos tényleg levert. Valamitől megijedt és, noha különben nagyon finoman lépkedett, valahogy ügyetlenül lépett a szélemre, és én lebillentem az asztalról. Kőre estem és darabokra törtem. Na – gondoltam – itt a vég: mehetek a szemétbe! Ám ez sem így történt. Fölszedték darabjaimat, összeillesztettek és megragasztottak.

„Jó lesz majd a falon dísznek” – hallottam birtoklóim szavait szomorú, ragasztott kajlaságomban...

„De hiszen ezen még egy fölakasztáshoz alkalmas luk sincs! Hol vettétek ezt a tálat?”

„Nekem tetszett” – mondta birtokló asszonyom. – „Még ha nincs is rajta akasztó! Ragaszd meg jól és majd újra gyümölcsöt teszünk rá, mint eddig is.”

Kicsit szomorú voltam, hogy nem díszeleghetek a falon a többi, óbányai, vásárhelyi, korondi és ki tudja, hogy még honnan való, gyönyörű tálak és tányérok között. Ám vigasztalt, hogy engem mégiscsak használni akarnak. Végül is erre a hivatásra készítettek.

Évtizedekig szolgáltam, és kínáltam a jobbnál jobb gyümölcsöket gazdáimnak és vendégeiknek. Szebb idők jöttek és rám már narancs és banán is kerülhetett! Újra annyi gyümölcsöt raktak rám, hogy eltakarta a megkopott fényemet. A szőlőnek különösen örültem, mert a lepotyogó szemekből kicsurgó nedvek fénye emlékeztetett mázam régi ragyogására... Kopottan, ragasztgatva, javítgatva és újra repedezetten ugyan, de már túl voltam hetvenötödik életévemen. Fáradt voltam, de egyúttal büszke is arra, hogy kajlaságom ellenére is megbecsültek, sőt, ha eltörtem, még meg is ragasztottak! Ugyanakkor testvéreim talán ugyanolyan régen tétlenül lógnak a falakon és noha eleinte díszelegtek, sokukat esetleg zsíros por fedi valahol...

Boldog voltam!

Aztán egyszer csak megfordítottak és kibetűzték a repedések és ragasztások közötti írást:


Csákvár 1941.


Ezt még hallottam, de aztán birtoklóim újra becsomagoltak és engem magukkal ragadva, számomra ismeretlen céllal útnak indultak.


*


A nagyszülőktől örökölt tál hű tulajdonosai elhatározták, hogy a csákvári származású táluk nyomába erednek. Manapság könnyen megy az ilyesmi. A világháló hamarosan elárulta, hogy bizony van még gelencsér Csákváron, három is. Nosza fölkerekedtek egy szép szeptemberi napon, és elmentek Csákvárra. Nem nagy út Biatorbágyról. Ott aztán sorra járták a fazekasokat, magukkal cipelve az immár 77 éves, meglehetősen rokkant tálat. Sajnos a tálat elkészítő, esetlegesen még létező fazekas műhelyt már nem találták meg. És az is kiderült, hogy a három fazekas közül már csak egy működik. Ott azonban emlékeztek rá, hogy a csákvári fazekasoknál, még a múlt század hetvenes éveiben is kedvelt volt a tál „zöldleveles ág” mintája, ám ma már a régi, zöld máz helyett is csak egy hasonló mázat használnak. Viszont a fazekas asszonynak nagyon megtetszett az ötlet, hogy nála akarják megrendelni és vele megcsináltatni a régi tál utódját. Ott is hagyták nála a rozoga tálat és még csak a munka árában sem egyeztek meg. És nem is sürgették a mesterhölgyet, csak arra kérték, hogy ha lehet, karácsony előtt legyen kész a munka.

December közepén fölhívták a mesterasszonyt, megkérdezték, hogy elkészült-e a tál, és hogy mikor mehetnének érte?

„Igen, kész a tál, de nem kell érte jönni, mert néhány nap múlva Pestre kell mennem, és akkor magammal vihetem és beadhatom Biatorbágyon” – volt a válasz.

Úgy is lett! És a tál ára? 3000 (azaz háromezer) forint...

Gondoljuk csak végig: megrendelésre készített, egyedi darab, előre le nem kötött árral, annak a tudatában, hogy a tál a megrendelők számára bizonyos mértékig „kegytárgy”, ráadásul házhoz szállítva! Az ötszörösét is elkérhette volna! De nem kérte el...


*


77 év után így kerültem újra a falra. Dísznek ugyan nem nagyon mondhatom magam, dísztányér társaimtól mégsem hallok egyetlen gúnyos hangot sem. Nagyon tisztelnek. Nem tudom, miért. Talán harci sebek forradásainak vélik a törésvonalaimat? Háborús szenvedéseim nyomainak? Nem tudom. Az is lehet, hogy csupán „őszülő” zománcom az oka.

Gyakran elmélázom azon: amikor megérkezett mázas utódom, az új, üde, ragyogó gyümölcsös tál, vajon én mit tettem volna? Tulajdonosaim helyében, nem hajítottam volna-e ki magamat a szemétbe?



Az új és a régi tál



Gyimóthy Kálmán,

Biatorbágy, 2018. XII. 22.



17 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek