Gyógyítókból ügynökök: mit árul el a Semmelweis oltásos képzése az orvoslás szereptévesztéséről?
- dombi52
- dec. 21.
- 3 perc olvasás
Eredeti cikk:
Az ‘Oltásokba vetett bizalom’ egy olyan továbbképzés, ahol a tudomány helyét a dogma, a beteg helyét a termék, a gyógyítás helyét pedig a propaganda veszi át. Angelika Mihalik
A Semmelweis Egyetem ESK válasza az „Oltásokba vetett bizalom” című továbbképzés civilek által megfogalmazott kritikájára tökéletes példája annak, hogyan került át az orvosi tevékenység fókusza a gyógyításról a termékeladás világába. A válasz látszólag szakmai, valójában azonban a legmélyebb etikai torzulást tárja fel: azt, hogy
a továbbképzés nem az orvosi tevékenységről szól, hanem egy narratíva menedzseléséről. Olyan készségeket tanít orvosoknak, amelyeknek semmi helyük nincs az orvosi hivatásban — ellenben annál inkább a termékeladás és propaganda eszköztárába tartoznak.
A képzés nyelve nem a tudományé, hanem a befolyásolásé: bizalomépítés, tévhitek kezelése, cselekvési lehetőségek. Ezek nem orvosi kategóriák, hanem tipikus marketing-szókészlet. Egy olyan világé, ahol azt tanulják, hogyan kell úgy csomagolni az üzenetet, hogy a „fogyasztó” azt gondolkodás nélkül lenyelje.
Egy orvosi továbbképzés, amely nem az evidenciákról, hanem a lakosság viselkedésének irányításáról szól, már nem gyógyításra készít fel.
Arra tanít, hogyan kell eladni egy nem túl népszerű terméket úgy, hogy a lakosság habozás nélkül elfogadja. És éppen ez a legmélyebb etikai probléma:
a Semmelweis képzése nem tudást ad át, hanem propagandát tanít.
A gyógyítás alapja a beleegyezés és az autonómia. A termékeladás alapja a narratívakontroll és a meggyőzés. A kettő között áthidalhatatlan szakadék tátong.
Amikor egy egyetem a gyógyítókat arra oktatja, hogyan kell a „tévhiteket kezelni”, azzal nem a szakmai tudást mélyíti el, hanem a manipuláció technikáját építi be az orvosi tevékenységbe.
A válaszlevél retorikája — amelyben a kritikus véleményt azonnal „tévhitnek”, „félreértelmezésnek”, „mítosznak” minősítik — nem cáfol, hanem címkéz.
Az ilyen címkézés nem a tudomány védelmét szolgálja, hanem a vita elfojtását.
Ha valami valóban tudományosan megalapozott, nincs szüksége arra, hogy a bírálót már az ajtóban hiteltelennek nyilvánítsa. A tudomány érvekkel válaszol, nem jelzőkkel. Amikor egy orvosi intézmény mégis a jelzőket választja, az saját bizonytalanságát árulja el: azt, hogy valójában nem tudományról beszél, hanem egy intézményi narratívát véd, amelyet nem tud bizonyítani, ezért hatalmi pozícióból semmisíti meg a másik oldalt.
Ennél is súlyosabb azonban a válaszban állandóan visszatérő hivatkozás a „közérdek védelmére”. Az orvosnak soha nem feladata a közérdek szolgálata. A közérdek politikai és társadalmi kategória, nem orvosszakmai. A gyógyító mandátuma kizárólag az egyén jólléte.
A közérdekre hivatkozó orvoslás mindig egy lépéssel közelebb visz a tekintélyuralmi logikához, ahol az egyén autonómiája többé nem érték.
Amikor az orvos a közérdekre hivatkozik, valójában kilép a hivatása keretei közül: elhagyja azt a felelősségi viszonyt, amely őt az egyes beteghez köti.
Egy képzés, amely a közérdekre hivatkozva tanít kommunikációs technikákat, így nemcsak etikátlan, hanem veszélyes:
arra neveli az orvost, hogy ne a beteghez, hanem egy absztrakt tömeghez, politikához, akármi máshoz, de nem az előtte álló emberhez legyen lojális.
És itt jön a legárulkodóbb következmény: védőnők és orvosok ma már rutinszerűen hivatkoznak erre a képzésre. Azt mondják: „a Semmelweis szerint így kell kommunikálni”, „ez a közérdek”, „ezt várja el tőlünk a szakma”. És közben észre sem veszik, hogy ez a mondat nem szakmai megalapozottságról árulkodik, hanem arról, hogy
elveszítették saját szakmai és etikai iránytűjüket.
Mert amikor egy orvos arra hivatkozik, hogy neki kommunikálnia kell valamit, hogy neki be kell avatkoznia a lakosság véleményébe, hogy neki kezelnie kell a „tévhiteket”, akkor már nem a gyógyító szerepében beszél. Akkor
egy termékpromóciós ügynök — sőt propagandista — beszél belőle. A magyar orvoslás egyik legnagyobb tragédiája, hogy sokan már nem is értik, mennyire mélyen csúsztak bele ebbe a szereptévesztésbe.
Azt hiszik, szakmai tekintéllyel élnek. Valójában a saját hivatásuk ellen cselekszenek: az emberek szolgálata helyett propagandistává és ügynökökké váltak;
a gyógyítás helyett befolyásolnak; a beteg helyett a narratívát szolgálják; a tudomány helyett pedig dogmát követnek.
A Semmelweis képzése tehát nem egyszerűen rossz program. Nem arról van szó, hogy a szavak nem ülnek, vagy hogy a válaszlevél gyenge. Ennél sokkal komolyabb a helyzet.
Maga a képzés koncepciója sérti meg az orvosi hivatás alapelvét.
A gyógyító nem lehet propagandista, PR-csatorna, viselkedésformáló eszköz. És ha mégis azzá válik, akkor nem a beteg érdekeit szolgálja, hanem valami egészen mást. Valamit, aminek semmi keresnivalója nincs a gyógyítás világában.
A botrány tehát nem az, hogy kritika érte a képzést. A botrány az, hogy volt mit kritizálni. És hogy az intézmény válasza nem visszavonás vagy önvizsgálat, hanem az intézmény tovább süllyed a morális mocsárba. Mert amikor egy orvosi egyetem a gyógyítás helyett termékeladási logikát kezd oktatni, azzal önmagát járatja le, nem a kritikusokat. És vele együtt mindazt, amit az orvosi hivatás valaha jelentett.
Üzenet azoknak az orvosoknak, akik még emlékeznek, miért választották ezt a hivatást
Ha gyermekorvos vagy, akkor nap mint nap éppen kezdődő életeket tartasz a kezedben. Tudom, hogy nem azért lettél orvos, hogy kommunikációs célokat hajts végre, vagy hogy „tévhiteket kezelj”; azért álltál erre a pályára, mert a gyermekek védelme volt számodra a legmélyebb, legszemélyesebb hivatás.
(...)
A teljes írás itt olvasható:
