Háború az ősi, nemzeti jelképeink ellen (Cey-Bert Róbert Gyula írása) – A turul (Gyimóthy Gábor verse)

Nincs a világon olyan ország, ahol az ősi nemzeti jelképeket becsmérelnék és tudatosan rombolnák. Minden népnek a jövőbeli fennmaradása érdekében szüksége van nemzettudat-erősítő érzelmi értékekre, amelyek közt a nemzeti jelképek döntő szerepet játszanak – úgy a nép politikai, katonai és gazdasági teljesítményében, mint nemzeti kultúrája kiteljesedésében, művészeti, gasztronómiai vagy sportsikereiben. A világ bármelyik népe odaadóan és hűségesen ápolja ősi nemzeti értékeit és ha szükséges, egyöntetűen megvédi azokat bármilyen támadás ellen.

Egy ország azonban kivételt képez, és ez sajnálatosan Magyarország, ahol háború folyik az ősi, azonosító, nemzeti jelképek ellen, legyen ez a legősibb nemzeti jelképünk, a turulsólyom, Árpád házi királyaink piros-fehér sávos címermotívuma, a szentkorona, vagy a szentkoronás nemzeti címerünk és zászlónk.

E háború harci zaja még a távoli dél-kelet Ázsiáig is elhallatszik.

Pattayában, Thaiföld legnépszerűbb tengerparti üdülőhelyén évente több millió európai, japán, amerikai, ausztrál turista sütkérezik, fürdik és gyönyörködik a csodálatos trópusi környezetben. A nagy nemzetközi kavarodásban gyakran előfordul, hogy egyes népcsoportok nemzeti hovatartozásuk szerint tömörülnek a strand különböző pontjain. Kialakulnak német, amerikai, angol, orosz vagy skandináv csoportosulások. Könnyen fel lehet ismerni az elhelyezkedésüket, kiteszik a nemzeti zászlójukat, büszkén vállalva nemzeti azonosságukat, jelezve az újonnan érkező honfitársaknak, hogy távol a hazájuktól hol találnak közös nyelvet beszélő közösséget.

A kilencvenes évek óta, évente több ezer magyar vendég is megfordul a pattayai tengerparton. Egy régi thai ismerősöm, aki egy nagyobb partszakaszt bérel a strandon, megkért, hogy hozzak neki egy magyar zászlót, remélve, hogy a zászlóval sikerül a magyarokat az ő strandrészére csalogatni. Vittem neki egy koronás cimeres lobogót, amelyet azonnal ki is tett a tengerpartra. Örültem, hogy első ízben a magyar zászló is megjelenhetett az üdülőhelyen. Helyet foglaltam és beszélgettünk a thai ismerősömmel. Kis idő után magyar hangok ütötték meg a fülemet. Két középkorú pár közeledett. „Nézd ezt a zászlót. Hát nem borzalmas? Még itt, Thaiföldön is magyarkodnak! Nem elég nekik, hogy otthon is állandóan a zászlójukat lobogtatják, még ide is elhozzák. Biztos lehetsz benne, hogy szélsőséges fideszes magyarkodók. Menjünk el innen a lehető legmesszebb”. Gyorsan tovább is mentek és egy svéd zászlóval jelölt partszakaszon foglaltak helyet. Hál’ Istennek, ebből thai ismerősöm nem értett meg semmit, egy thaiföldi számára elfogadhatatlan lenne, hogy bárki a nemzeti zászlót becsmérelje, a thai közösség azonnal megbélyegezné, kiutasítaná és megvetéssel sújtaná.

Bárhol a világon elképzelhetetlen lenne, hogy létezzenek olyan politikai beállittságú emberek, akik rágalmazó hadjáratokat merészelnének indítani legősibb nemzeti jelképeik ellen, mint ahogy ez rendszeresen megtörténik Magyarországon. Mindezek ismeretében, már nem tűnik meglepőnek, hogy létezett a világon egy olyan kormány, amely képes volt politikai kampányt folytatni nemzete legszerencsétlenebb, legvédtelenebb, kiméletlen kirekesztést szenvedő közössége, az erdélyi magyarok ellen. Ez a kormány a balliberális  Gyurcsány kormány volt (2004 december 5-i népszavazás). A világtörténelemben egyedülálló eset.

Kínában a kommunista rendszer ellenére az ősi kínai jelképek érzelmi térhódítása és mély tisztelete egyre erősebben nyilvánul meg az emberek mindennapi életében. A 3000 éves jin-jang szimbólum, a taoista vallásfilozófia alapszimbóluma, a császári sárkányszimbólum, a kínai istenek, jelképek, ünnepek, szertartások egyre nagyobb szerepet kapnak a kínai nemzeti értékek újrateremtésében, népszerűsítésében. Kína kommunista vezetői ismerik a több ezer éves történelmük tanulságait, és tudják, hogy az a nép marad erős és az a nép jut el messze a jövőbe, amely képes megőrizni és megújítani az összetartozását, érzelmi azonosságát meghatározó nemzeti jelképeket és értékeket. A kínaiak a történelmük során erre mindig képesek voltak és egyetlen túlélő ókori birodalomként eljutottak a XXI. századig, amikor ismét a világ elsőszámú szuperhatalmává válnak. A jin-jang jelképet és a dinasztikus sárkányszimbólumot már több ezer év óta használták ugyanúgy véreskezű zsarnok uralkodók, mint jólétet teremtő békés császárok, a XX. században a kommunista erők ellen harcoló jobboldali Tchang-Kai-Shek (Csang-Kaj-Sek) katonái, majd a kommunista rendszer vezetői, akik nemcsak hogy elfogadják az ősi szimbólumokat, de még büszkén hirdetik és népszerűsítik is a jelképek nemzettudat erősítő jelentéstartalmát. A kínai sportolók 2008-as rendkívüli olimpiai sikersorozata nemcsak a kemény fizikai edzésre épült, hanem pszichológusok által megtervezett szellemi és lelki felkészülésre is, amelyben meghatározó szerepet kaptak a szellemi és lelki energiát biztosító és nemzettudat erősítő ősi kínai jelképek.

A magyarság legősibb nemzeti azonosító jelképének, a turulsólyomnak az eredete több ezer évre nyúlik vissza, a belső-ázsiai ordoszi régészeti lelet szerint Kr. e. a 3. században készült a hun királyi korona csúcsdísze, egy aranyból és türkizből alkotott Turulsólyom! Nagyon kevés olyan nép van ma a világon, amelynek nemzeti jelképeit több ezer évre vissza lehetne vezetni (kínaiak, japánok, indiaiak, perzsák, izraeliek és… magyarok), éppen ezért inkább örülnünk kellene, hogy ősi nemzeti szimbólumunk atavisztikus gyökerei ilyen távoli időkre nyúlnak vissza. A zsidók példája mutatja talán a legjobban, hogy ha egy nép hű marad nemzeti és vallási jelképeihez, elvesztheti akár az országát is, de még 2000 év után is visszanyerheti azt, ha  a szívében és lelkében ápolja és továbbadja ősi nemzeti és vallási értékeit. A japánok számára a második világháború elvesztése, Hirosima és Nagaszaki atompokla súlyos lelki sérüléssel járt, de sintó napjelképüket, amely a császári család Amaterasu Omikami Napistennőtől való származását jelképezi, nem adták fel soha!

Képzeljünk el Kínában egy politikai csoportosulást, amely az ősi jin-jang jelképet támadná, Izraelben a bibliai Dávid-csillagot, Japánban pedig a császári, isteni származását jelképező napszimbólumot, azzal az érveléssel, hogy ezeket a jelképeket szélsőséges militarista vagy terrorista erők is használták a múltban. Ha ez megtörténne, a kínai, izraeli vagy japán kormány az összes politikai erővel egyetértésben azonnal védelmébe venné a nemzeti jelképet, a lakosság pedig egy emberként követelné a nemzetet sértő, provokatív politikai csoportosulás megbélyegzését és megbüntetését. Egy mélyre nyúló gyökerű történelmi jelképérték egy népnek erőt és tartást ad, érzelmi energiát, serkentő ösztönzést képez, amelynek jelentős összetartó és mozgósító hatása van.

A középkorban a keresztes háborúk idején a kereszt jelképéért, amely Jézus tanítását és a keresztény hitet jelképezte, ezrek adták az életüket, hasonlóan a muzulmán ellenfeleikhez, akik számára a félhold jelképezte Mohamed tanítását és az igaz hitet. Történelmi tény viszont, hogy a keresztes hadjáratok, a muzulmán hódítások és az inkvizíció idején a vallási fanatizmus képviselői borzalmasan visszaéltek a kereszt- és a félhold-jelkép legszörnyűbb kinzásokat és népirtó mészárlásokat szentesítő használatával. Be kellene-e tiltani emiatt a kereszt és a félhold használatát? Még ez ötlet felvetése is lehetetlenség és sértően provokáló a keresztények és a muzulmánok számára. Ugyanennyire elfogadhatatlan és sértő a legősibb nemzeti jelképeink elleni támadás. Tény viszont az is, hogy a globalizáló nyugati világban egyre gyorsulóbb ütemben történnek mélyreható változások, amelyek a hagyományos családi, vallási, erkölcsi, nemzeti és társadalmi értékek könyörtelen pusztítását hozzák magukkal, amelyek súlyos lélektani következménnyel járnak (lelki problémák, szorongás, depresszió). Mi, magyarok különösen nehéz helyzetben vagyunk ebben a pusztító változásokkal teli világban, nemzettudatunk ijesztő meggyengülése következtében.

Az elmúlt évben egy francia egyetem pszicho-szociológiai kutatást végzett minden jelentős európai országban a nemzeti érzés, a nemzeti hovatartozás erősségének felmérésére. A kutatás kimutatta, hogy a legerősebb nemzeti érzés Közép- és Kelet-Európában elsősorban a lengyeleknél, románoknál, szlovákoknál, szerbeknél, horvátoknál, görögöknél és oroszoknál mérhető; Nyugat-Európában pedig az íreknél, baszkoknál, katalánoknál és flamandoknál, majd következnek a franciák, az olaszok és a spanyolok. A kutatás szerint a magyaroknál nyilvánul meg a leggyengébben a nemzeti érzés. „A magyarok közönyösek, érzéketlenek és zavartak a nemzeti értékeikkel kapcsolatban.”

A francia kutatók nem mentek tovább és az okokat sem keresték. Az okok azonban nyilvánvalóan: sorozatos nemzeti tragédiáinkhoz, Trianonhoz, a második világháború veszteségeihez, a Kádár-rendszer gulyás-kommunizmusához és a rosszul sikerült rendszerváltáshoz vezethetők vissza. Számos történelmi példa mutatja, hogyha egy ellenséges nép szomszédja fölé kerekedik, az első dolga az, hogy a leigázott nép erőt és energiát adó nemzeti értékeit megsemmisíti, hogy így meggyengítse az ellenálló képességét és könnyebben uralkodhasson felette. Amikor az ottomán törökök 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, a bizánci szimbólumokat azonnal török és muzulmán jelképekkel cserélték fel, sőt még a város nevét is megváltoztatták: Konstantinápolyból Isztambul lett. Hasonló szellemben cselekedtek szomszédaink is a trianoni diktátum után, amikor az elszakított területeken a románok, szlovákok és szerbek első dolga a magyar nemzeti jelképek módszeres lerombolása és a magyar városok és települések nevének megváltoztatása volt. Tragikus módon, a rombolás mértéke tovább folytatódott a második világháború után, amikor nemcsak az elszakított területeken, de az összezsugorodott Magyarországon is, a Rákosi- és Kádár-rendszer idején az akasztófa és a börtön terrorjával, és nagy, a korrumpáló gulyásleves és a hamisított bor jóllakottságot és örömmámort sugalló hazug ámításaival tudatosan verték szét a magyarság lélek- és nemzettudat-erősítő jelképeit.

A szomszédos országokban pont az ellenkezője történt: a nemzeti érzés nemcsak megerősödött a kommunizmus idején, de még fel is használták ügyesen a kommunizmus adta lehetőségeket nemzeti érdekeik durva megvalósítására az ott élő magyarságjogaival szemben. Valóságos kulturális nemzetiségi tisztogatást hajtottak végre, elrománosítva, elszlovákosítva, elszerbesítve színmagyar területeket, vagy magyar többségű nagyvárosokat: Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa... Tombolt a magyarellenes sovinizmus a szomszéd országokban, de a meghunyászkodtatott magyar közvéleményt ez egyáltalán nem érdekelte. Hogyan is érdekelhette volna, amikor még sokan azt sem tudták, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek? Ha e kérdés mégis felvetődött, álszentül úgy próbálták mentegetni magukat, hogy „jobb, ha nem beszélünk a szomszédos országokban élő magyarokról, mert ha beszélünk, még nehezebbé tennénk az életüket.” Így aztán a kádári elnemzetlenítő politika legnagyobb örömére senki sem szólalt meg az elcsatolt területek magyarságának problémáiról, szenvedéséről, üldöztetéséről, amely valójában a legjobb felbátorítás volt az ellenséges szomszédok számára, hogy még jobban megtörjék és megalázzák a szerencsétlen magyar lakosságot. Jól tudták, hogy a magyarellenes stratégiájuk végrehajtásában a legjobb szövetségesük maga Magyarország!

A rendszerváltás a magyarság szempontjából valójában nagyon kevés kedvező változást hozott, úgy a magyarellenes szomszédainknál, mint Magyarországon. Az Európa Uniós tagság ellenére, Romániában és Szlovákiában továbbra is magyarellenes politika folyik; magyarokat bocsátanak el a munkájukból, mert a munkahelyen magyarul beszélnek, magyarokat utasítanak rendre, mert Marosvásárhelyen magyarul kérik az árut a boltban, másutt megverik őket, csak azért mert magyarok. A kulturális és nemzetiségi tisztogatás tovább folyik, félő, hogy nemsokára a Kárpát-medence legmagyarabb, leghagyományőrzőbb területe, a Székelyföld kerül sorra. Magyarországon – hiába történt meg a rendszerváltás – továbbra sem becsülik meg az ősi nemzeti jelképeket.

A kádári időkben igyekeztek minden hagyományos nemzeti jelképet meggyalázni és ócsárolni. Az Árpád-sávos címert, a koronát, a turult idejemúlt, nacionalista szimbólumoknak nevezték, becsmérelték, és nevetséges csúsztatásokkal próbálták meghamisítani kultúrtörténeti jelentésüket. A közgondolkodást félrevezető politikai körök és a közvetítő közegek ma is ugyanezt teszik. A rendszerváltás után a helyzet rosszabbodott, a szemérmetlenül félrevezető média hatalmának megnövekedése miatt, amelynek negatív hatása még a külföldi közvéleményt is eléri. Az 1956-os szabadságharc 50. évfordulóján történt rendőri túlkapásokról egy külföldi újság azt írta, hogy a kiváltó ok az ünneplők szélsőséges, nacionalista elemeinek, a második világháborús fasiszta zászlókkal való felvonulása volt. Az utalás itt természetesen a magyarság legrégebben ismert zászlójára, az „árpádsávos” zászlóra vonatkozott. A förtelmes kádári félrevezetés nemcsak a magyarság lelkét mérezte meg, de még külföldön is érvényesül és erősödik. Mi lehet valójában a baj a piros-fehér csíkos árpádházi zászlóval és a nemzet legősibb jelképével, a turullal?

Nézzük meg a történelmi tényeket.

Az „árpádsávos” címert I. Imre király használta először 1202-ben, ebből alakul ki a későbbiekben az Árpád-ház azonosító jelképe. Ebből a korból csak egyetlenegy zászló maradt meg, amely az eddig ismert legrégebbi magyar zászló, a Berni Múzeumban őrzik. Büszkék lehetünk rá, mert Európa egyik legrégibb nemzeti zászlója ez a piros-fehér árpádsávos zászló.

A turul története még érdekesebb; eredete visszavisz a régmúltba és elvezet a magyar történelem titokzatokkal teli világába. Anonymus szerint a legősibb nemzeti jelképünk megjelenik már az Árpád-ház eredetmondájában (Emese álma). Kézai Simon, IV. László krónikása azt írja, hogy a turul Atillától Géza fejedelemig hun és magyar királyi, azonosító jelképnek számított, melynek szellemisége összekötötte a magyarokat a hunokkal. A turul tehát visszavisz az időben a hun-magyar rokonsági szálakig. Csodálatos nemzeti jelkép.

A hun-magyar rokonságot ezer éven át a magyar történelmi szemlélet tényként kezelte, és csak az 1848-as szabadsághatc leverése után előtérbe került finn-ugor nyelvelmélet nehezen értelmezhető feltételezései alapján vonták kétségbe a turulnak a hunokat és a magyarokat összekötő szerepét. Kijelentették, minden bizonyíték nélkül, hogy Kézai tévedett, mert nem ismerhette sem Géza fejedelem, sem Atilla királyi címermadarát. A bizonyítékot a hunok és a turul kapcsolatáról meglepő módon a kínaiak mutatták ki. 1972-ig kellett várni, hogy bebizonyosodjon, Kézai állítása helyes volt, ugyanis Belső-Mongóliában, Ordos puszta térségében, a hunok ősi szálláshelyén a kínaiak egy több mint 2000 éves hun királyi aranykoronát találtak, amelynek a felső pontján aranyból és türkizből készült, kiterjesztett szárnyú sólyom áll, amely nem más, mint a turulsólyom. A turulsólyom tehát a hun királyi tekintélyt jelképezte, amely azt valószínűsíti, hogy Atilla idejében is királyi jelkép lehetett. A kapcsolat a turul és a sólyom között nyelvészetileg teljesen világos, ugyanis Közép-Ázsiában ótörök nyelven a vadászatra betanított sólymokat „tórul”-nak nevezték, ami annyit jelent mint „egyenesen lecsapó”. A turul szó tehát eredetileg a sólyom tiszteletbeli „totem” nevét jelölte.

Az évszázadok során azonban elfejlődött a turul valódi jelentése, és az 1896-ban rendezett honfoglalás milleniumi ünnepségek művészei a turult egy nagyobb ragadozó madárként képzelték el, leginkább sasként. Az első világháború után mindenütt az országban „turulos” emlékműveket állítottak fel a hősi halottak emlékére, de egyetlen emlékművön sem szerepel a turul sólyomként, hanem mindig sasként, saskeselyűként sőt néha fakókeselyűként is. Mindezek ellenére, a turulsólyom a legősibb, szent, nemzeti jelképünk, amely visszavezet a hun-magyar lovaskultúrák ősvallásának mondáihoz. Ez a csodálatos nemzeti jelkép számunkra ugyanazt jelenti, mint a kínaiak számára a jin-jang tartalmú sárkány szimbólum, a japánok számára a császári napszimbólum, a zsidók számára a Dávid-csillag.

Az ornitológusok szerint a hun-magyar legendák turulsólyma valójában a hazánkban is őshonos kerecsensólyomnak felel meg, amely a közép-ázsiai Altáj hegységtől a Kárpát-medencéig terjedő térségben fészkel, tehát pontosan azokon a területeken, amelyeket őseink is bejárták a történelem során. Örvendetes módon a kerecsensólymok száma Magyarországon emelkedőben van, ma körülbelül 300 párra becsülik. Legősibb nemzeti jelképünk, a mondák és a legendák madara, a kerecsensólyom, amelynek nemcsak jelképes jelentésében, de az életmódjában is olyan titokzat rejlik, amelynek transzcendens jelentése talán már csak metafizikailag értelmezhető. Hogyan magyarázhatnánk meg különben annak a GPS technikával ellátott kerecsensólyomnak az esetét, amely 2008 június elején, tapasztalatlan fiatal madárként kirepült a Tisza parti fészkéből és három hét múlva már az Altáj hegységben jelezte a műholdas GPS rendszer a jelenlétét. A közel 5000 kilométeres útvonalon átlagban naponta 250 kilométert kellett megtennie, hogy elérje az Altájt, amely a lovaskultúrájú rokonnépek, a szkíták, a hunok, az avarok, az ujgurok, a kazakok szent hegye volt. A szent hegy titokzatokkal teli jelképei jelentésében az őshonos kerecsensólyom (turulsólyom) ősidők óta fontos vallási szerepet játszott. Miért repült el a Tisza parti fészkétől a fiatal kerecsensólyom szinte célirányos pontossággal a lovaskultúrájú ősök szent hegyvidékére? A véletlen műve volt, vagy valami más történt? Nincs észszerű válasz ezekre a kérdésekre. A lehetséges válasz esetleg csak transzcendens szimbolikai szinten képzelhető el, egy olyan szinten, amelyen átérezhetjük ősi nemzeti jelképértékünk velünk élő, megerősítő varázslatát. Minden hazánkban élő kerecsensólyom csodálatos nemzeti kincs, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen, mégis vannak becstelen emberek, akik rálőnek csak úgy szórakozásból, „vadászszenvedélyből”. Szégyenletes nemzetlélek-ellenes tett!

Egyetlen népet sem ért annyi lelki sérülés a XX. században, mint minket, magyarokat. Az eredmény tragikus: elhalálozás, csökkenő lélekszám. A gyógyulás csak lelki megújulással kezdődhet, amelyben meghatározó szerepet játszhatna az egészséges nemzettudat kialakulása.

Érdemes lenne az oktatás és az egészségpolitika felelőseinek mindezen elgondolkoznia, és nem engedni támadni és becsmérelni történelmünk legősibb szakrális jelképeit, hanem ellenkezőleg: népszerűsíteni és tanítani már az óvodákban, az elemi és középiskolákban a turulsólyom, csodaszarvas, táltos ló, Atilla király, Csaba királyfi, Árpád fejedelem, a lovasíjász harcművészet, a 907-es pozsonyi csata, a Szent Korona, az árpádsávos-kettőskeresztes-háromhalmos, magyar királyi címer, dicső királyaink, vezéreink, hőseink, bajnokaink, Nándorfehérvár (déli harangszó) mondáit és történeteit. Talán akkor, úgy ahogy a kínai jin-jang és császári sárkányszimbólum szellemisége megerősíti a kínai nemzettudatot, a napszimbólum a japán nemzettudatot, a Dávid-csillag a zsidó nemzettudatot, a turulsólyom és ősi nemzeti jelképeink és legendáink szellemisége szintén megerősítené a magyar önazonosságot és nemzettudatot.

***

Gyimóthy Gábor

A Turul

E kis versem arról szóljon,

hogy a Turulmadár sólyom.

Magyarázatra nem szorul,

hogy ami sas, az nem Turul.

Ám sok helyen – találsz százat – 

sas terpeszt turulként szárnyat.

Azaz – mondjuk ki magyarul –

sasnak ábrázolt a Turul!

Biztos, nem szándékos sértés,

csak valami félreértés.

Tüntessük el e tévhitet,

Turul többé sas nem lehet!   

---

Noha ősi, szent madarunk,

vele nagy zavarban vagyunk.

Lehetetlen veszni hagyni,

szándékosan megtagadni.

A jelkép nem tehet róla,

ha gonosz tűzi zászlóra.

(Ha a gonosz kolbászt evett   

– amit felettébb szeretett –,

attól te dühödben dúlsz-fúlsz

és kolbászhoz többé nem nyúlsz?

Vagy, hogyha magyarul beszélt,

mert hát nyelvet le nem cserélt,

mindenki új nyelvet tanul,

s nem szólal meg már magyarul?)

Ne hülyüljünk már meg végképp!

A Turul szép, ősi jelkép,

bárki, bármit rá kiötöl:

nem a gonosz találta föl!

Nézd a német sasmadarat:

háború után megmaradt!

Csak egy kicsit másmilyen ma,

jóval kövérebb a forma.

És ott nem kell magyarázni,

hogy nem a sast kell gyalázni!

Gonoszságról sas sem tehet

és főleg: nem horogkereszt!

Na, de nálunk van sok barom,

elhallgatni nem akarom:

a Turul szemet szúr néki,

mert nyilaskeresztnek nézi!

Nincs még egy nép e világon

 – és azt hiszem, ezt jól látom –

amely komolyan vitatja,

hogy jelképét megtagadja!

Zollikerberg, 2025 VI. 26.

És egy idevágó mondóka

Fölfújt fejed tán már ereszt?

A Turul nem nyilaskereszt!