Hogyan segíti Görgei (mosdatása) a mai „békeharcot”? (Fuksz Sándor jegyzete)

Csikós cikk körítéssel: szerző és szerkesztő közötti leválváltással

Huhh, kedves Sanyi, 
már bekészítettem, megszerkesztettem, de mire a szöveg végére értem, elhűltem. Ugyanis jegyzeted szerint az ukrán nép jogos önvédelmet folytat egy hódítóval szemben. Csakhogy ez nem orosz–ukrán, hanem orosz–Nyugat háború! És itt az USA vezette Nyugat a hódító! Nyilvánvaló, hogy saját érdeküket nézve, az utolsó csepp ukrán vérig taszítják be – Zelenszkij-bábjuk segítségével – a jónépet az (ön)gyilkos háborúba... Az oroszok készen álltak valós békét kötni, a Nyugat fúrta meg... 
Szeretettel 
Dombi
[Varga Domokos György]

Kedves Dombi!
Amikor egymásnak teljességel ellentmondó magyarázatokat tapasztalok
egy-egy eseményre, akkor a megérzéseimre hagyatkozok. Megengedem, hogy
most tévedtem... Talán valaki meggyőz a tévedésemről. Nem fogok
megsértődni, ha a Csikó (vagy valamely olvasója) másképp gondolja.
Barátsággal: 
Sanyi
[Fuksz Sándor]

Görgei Artúr napjainkban már minden idők (egyik) legnagyobb magyar hadvezérévé „nőtte ki magát”. Az 1848-49-es szabadságharc tábornoka, aki alig egy évig vezetett seregeket csatában és pályafutása csúcsán feltétel nélkül letette fegyvereit a ránk támadó orosz csapatok előtt, szinte szimbólumává vált a „racionálisan gondolkodó”, „emberáldozatot kímélő” katonának. Ma már csak elvétve találunk olyan hadtörténészt, aki kétségbe merné vonni hadvezéri kvalitásait, és tábornoktársai, alparancsnokai (többségük vérpadon végezte) véleményével sem gyakran találkozunk az írott visszaemlékezésekben, akik szerint távolról sem rendelkezett olyan erényekkel, amelyekkel őt az utókor felmagasztalja.

Mert a katona alapvető kötelessége: harcolni a haza szabadságáért – élete árán is. Erre tesz esküt. A vezérnek teljesíteni kell a parancsot; ha azt már értelmetlennek és fölösleges emberáldozatnak tartja, akkor lemondhat tisztjéről vagy hazája választott kormánya irányelveit követve megállapodást köthet. De melyik hódító egyezkedne feltartott kezű ellenféllel?

Milyen áthallása van a mai orosz–ukrán háború megítélésére a szabadságharc Görgei-féle befejezésének?

Állítólag hamis minden összehasonlítás, de szerintem nem egészen így van. A számos különbözőség mellett van egy közös erkölcsi vonzata a két konfliktusnak: a megtámadott joga a védekezésre! A harc jogossága a béke primátusa mellett. Mert milyen béke az, amit a hódító diktál és a leigázott fél ellentmondás nélkül elfogad?!

Szabadságharcunk mai megítélése szerint Görgeinek már nem volt esélye a győzelem kivívására 1849 augusztusában, ezért a honfivér kímélete vezetett a világosi fegyverletételhez. Ez az érvelés is csak része az igazságnak, mert a nemzeti hadsereg győzelmi esélyeinek a csúcsán (a tavaszi hadjárat végén), amikor a cári hadsereg még Krakkó környékén állomásozott, egy Görgei-rokonként bemutatkozó „követ” már kifejezte a fővezér békevágyát. Aki azt később feltétel nélkül meg is erősítette az orosz vezénylő tábornoknak.

Ilyen körülmények között már nem csodálkozhatunk a megalázó fegyverletételen. (Ismereteim szerint a hadtörténelem nem ismer olyan parancsnokot, aki egyedüliként kapott kegyelmet az ellenségtől, miközben minden alvezére a kivégzés sorsára jut.)

Hogy véletlenül szolgálja-e szabadságharcunk végkifejletének példája az ukrán honvédő háború jogosságának relativizálását, azt nem tudjuk biztosan, de az elgondolkodtató, miszerint a „békepárt” szószólói (miként 1849-ben) részben ugyanazon ellenséggel látják kívánatosnak a megbékélést: a már elsüllyedt Habsburg Birodalommal és – láss csodát! – Oroszországgal.

A történelem ismétli önmagát?