top of page

Hunnia-portrék: Egy terrorper árnyékában született nagycsalád (Füssy Angéla írása és filmje)






Egy ekkora család állandó logisztika, folyamatos szervezés, komoly munkamegosztást igényel a szülőktől, mindenkinek mindenből ki kell venni a részét – mondja Nagy Zoltán, miközben a két legkisebb bújik éppen hozzá, és Zolinak adja kezébe a gitárt, aki különös figyelmet igénylő, most már nagyfiú. Egész életében segítségre lesz utalva – soha nem fog tudni járni, vagy folyékonyan beszélni. A két nagyobb fiú a nappaliban társasozik, egy kisebb valahol a lakás másik helyiségében kiabál most éppen anyáért, aki a vacsorát készíti elő. Végignézek a nem reklámidilli, hanem hús-vér családon, és még engem is eláraszt a nyugalom. Nem értem, Janka hogy volt képes végigcsinálni azokat a hónapokat, amíg a férje börtönben volt, és most még elképzelni sem tudom, mi adhatott erőt ennek a két embernek, hogy egy terrorper és sok évi fegyházbüntetéssel fenyegetettség súlya alatt felépítsék ezt a családot. Azt mondják, a hit. És két óra múlva, amikor elindulunk a Budaházy-per kilencedrendű vádlottjának otthonából, már tudom, mekkora erőt képes adni az embernek, ha a hite minden körülmény ellenére rendíthetetlen.


Nagy Zoltánt múlt év februárjában, egy akkor már tizennegyedik éve tartó büntetőeljárásban 11 év fegyházbüntetésre ítélte a megismételt elsőfokú perben Ignácz György bírói tanácsa. Közel a duplájára, mint amit az első, hatályon kívül helyezett ítéletben kapott. Pedig akkor, amikor az ezer sebből vérző, anomáliákkal terhelt büntetőper megismétléséről született döntés, azt hitte, most fellélegezhet, túl van a nehezén. Pedig az csak ezután következett.


Amikor egy hónapja a Budaházy családnál jártam és eldöntöttem, hogy felkeresem a Hunnia-per többi, még eljárás alatt álló vádlottját, olyan kérdésekre kerestem a választ, amikről eddig nem beszélt senki. Kik ezek az emberek, akiket a gyurcsányi kotta terroristacsoportnak kiáltott ki, és akik a 2010-ben született vádirat szerint olyan veszélyes bűnözők, hogy hosszabb időre kell őket kivonni a forgalomból, mint sok esetben kegyetlen gyilkosokat?


Zoliékkal sokáig egyáltalán nem beszélgetünk az ügyről, helyette annyi minden másról: hogyan indul egy reggel hat gyermekkel, hogy Annácska már most zenei pályára készül, pedig még épp, hogy elkezdte az iskolát, Zolika pedig, akit immár tizennegyedik éve nevelnek, sokkal többre képes ma, mint amit a szakemberek feltételeztek korábban, mert egy nap eldöntötte, hogy ő járni fog, és az akaratereje a sztereotípiáknál jóval erősebbnek bizonyult. Megtudom, hogy fiatalon, amikor Zoltán és Janka közös élete kezdődött, már eldöntötték, örökbe fognak fogadni egy sérült gyermeket. Aztán Janka mindjárt gyógypedagógusi pályájának kezdetén, az iskolában, ahol dolgozott, megismerte Zolikát, és ebben volt valami sorsszerű – emlékszik vissza.

Mindig is nagy családot szerettünk volna. Nem úgy terveztük, hogy örökbefogadással kezdjük a családalapítást, de Zolika felülírta az eredeti terveinket, mert egy idő után már mind a ketten érzetük, hogy őt nekünk kell felnevelni, kiválasztott bennünket.

– meséli Janka. Az életük innentől fogva összeforrt. Zoltán – aki maga is hisz a sorsszerűségben, az elrendelésben – egy éjjel Zolikával álmodott. Azt, hogy a szőke kisfiú velük van, hozzájuk tartozik, az életük része. Ha előtte fel is merültek benne kérdések, jó szülők lesznek-e, alkalmasak-e a feladatra, mindent meg tudna-e adni egy sérült kisfiúnak, azon az éjjelen minden kétely elmúlt. A döntést követően az örökbefogadási eljárás kihívásai következtek: górcső alá vették az életüket, alávetették őket pszichológiai vizsgálatnak és átestek több környezettanulmányon. Amikor már biztossá vált, hogy örökbe fogadhatják a gyermeket, naponta látogatták őt az intézetben, ahol akkoriban élt, részt vettek a mindennapos teendőkben, fürdetésben, lefektetésben. Egymáshoz szoktak.

Érdekes, hogy a vádbeli cselekmények egy része erre az időszakra tehető.

Hosszasan mesélik, milyen meseszerűen indult a közös családi életük, úgy ment minden, mint a kés a vajban. Megszületett a nagyfiuk, Csaba, és még mindig úgy érezték, tenyerén hordja őket a Jóisten. Ebből a hitből és ennek az időszaknak a gondtalan boldogságából merítettek később, amikor elkezdődtek az igazi megpróbáltatások.



Janka felidézi, hogy bár a Hunnia csoportnak ő is tagja volt, amikor értesítették a pedagógiai munkacsoportban, hogy Zoltánt őrizetbe vették, majd kommandósok túrták át az otthonukat, azt sem értette, hogy mi történik egyáltalán. Hat pokoli hét következett, amikor még csak nem is beszélhettek egymással.

Amikor az emberre rázárják a vasajtót, csak arra tud gondolni, hogy mi lesz a családdal. 2009-ban fizikai tüneteket vettem észre magamon, hogy mit okoz az aggódás. Heteken át semmit sem tudtam arról, mi van a családommal odakint, hozzám nem lehetett bejönni, nem kaphattam levelet és nem volt kapcsolattartás sem

– veszi át a szót Zoli. Majd hozzáteszi: Janka szülei, a szomszédok, a barátok segítsége nélkül kilátástalan lett volna a helyzet. De felesége olyan erőről tett tanúbizonyságot, ami számára is megkönnyítette a bezártság elviselését. A következő években igyekeztek kizárni az életükből a büntetőeljárást, amennyire csak lehetett, bár ez nem volt mindig könnyű. Zoltán hol házi őrizetben, hol lakhelyelhagyási tilalom mellett tett eleget családi kötelezettségeinek, mindig, ahogy tudott. Amikor Janka újra kisbabát várt és egészségi állapota miatt sokat kellett feküdnie, férje pedig nem hagyhatta el a házat, Zolika sem tudott iskolába járni és Csaba fiuk is magántanuló kellett, hogy legyen egy időre. A tárgyalások gyakran a leglehetetlenebb időben lettek megtartva; előfordult, hogy akkor kellett tárgyalásra menni, amikor előző nap kisbabájuk született.


A legutóbbi letartóztatáskor Zoltán elveszítette a munkáját, így minden anyagi tartalékuk elfogyott. Családi házuk építését sem tudták befejezni. Az udvar rendezése – és olyan kialakítások, amelyek a sérült Zolika mindennapi életét könnyítenék meg – még váratnak magukra. De nem engedték, hogy mindez befolyásolja a terveiket, a jövőbe vetett hitüket. Az elmúlt évek során újabb és újabb gyermekeknek adtak életet, mert azt mondják, nem lehet úgy élni, hogy attól rettegsz másfél évtizeden át, hogy mi lesz, ha. Ha hisznek egymásban és Istenben, akkor nem lehet, hogy ne legyen ebből a helyzetből kiút. És addig is, amíg tart, sokkal kevesebbek lennének, ha feladták volna az álmaikat. Az pedig nem vagyon, hírnév vagy hatalom, csak egy boldog, nagy család, amelyben gyermekeik kiteljesedhetnek és becsületben nőhetnek fel.


Miközben beszélgetünk, hol az egyik, hol a másik gyermek fut oda édesapjához, öleli, csimpaszkodik a nyakába.

Zoli nagyon jó apa. Minden feladatból kiveszi a részét és ez nem is volt kérdés soha. Ha kell, fürdet, ha kell, pelenkáz. Zolika és közte különösen erős kapcsolat alakult ki. Őt nagyon megviselte kisgyermekként is és tavaly is, amikor az apját bezárták

– mondja Janka.


Aztán arról is mesél, hogyan ütötték el az időt, miként segítettek a barátok, az osztálytársak lekötni a gyerekeket, hogy idejük se legyen arra gondolni, ami a családjukban történik. És hogyan élték túl az estéket. Azok voltak a legnehezebbek az apa nélkül. Ilyenkor vagy levelet írtak Zolinak, vagy együtt imádkoztak, beszélgettek arról, mi mindent csinálnak majd, amikor újra együtt lehetnek. Rituálé lett a napi egyszeri beszélő apával – amikor mindig csak a jó dolgokról beszéltek egymásnak.

Tudtam, hogy Janka mennyire erős, hogy meg tudja csinálni, de azt is tudom, hogy mennyi nehézséggel jár a napi mókuskerék, a rengeteg logisztika, hogy minden gyerek eljusson iskolába, óvodába, különórákra, délután haza, aztán itthon is rendben menjenek a dolgok, míg másnap kezdődik minden elölről. Attól féltem, hogy mikor fog elfáradni

– osztja meg Zoli, mik voltak a legnagyobb aggodalmai, amikor a másodfokú ítélet kihirdetése után őrizetbe vették és ismét hosszú hónapokra elszakították őket, akkor, amikor a családban már hat gyermeknek kellett nélkülöznie az édesapát.


Napokon belül a Hunnia-ügy tíz vádlottja újra bíróság elé áll, ezúttal a Fővárosi Ítélőtáblán, a másodfokú eljárásban. Zoltán lassan már nemhogy az igazságszolgáltatásban, a jogszolgáltatásban sem hisz, amennyi abszurd dolog megesett már velük az elmúlt közel 15 év alatt, amióta tart ez a büntetőügy. De mégis reméli, hogy lesz olyan bíró, aki nem előre ítél, aki az egész képre kíváncsi és ne csak a bűnösség igazolását keresi.

Ez a döntés engem fenyegethet, ha bűnös lennék, még azt is mondanám, megérdemlem. De itt most még kilenc emberről van szó legalább, csak a szűk családunkban. Az ő életüket közvetlenül, nagyon durván érinti ez a döntés. Végtelenül igazságtalannak érezném, ha ez így következne be. Küzdünk minden fórumon és ameddig csak tudunk, mert mi nem vagyunk bűnözők. Hiszünk benne, hogy a megfelelő helyeken megnézik majd a teljes képet, és nemcsak azt, hogy mi volt a vád, az ítélet, hanem azt is, hogy kik ezek az emberek, akiknek az élete múlik egy döntésen

– mondja Nagy Zoltán. Ahogyan Budaházy György vagy a többi vádlott kegyelmi kérvénye, az övé is Novák Katalin köztársasági elnök döntésére vár, aki az év elején a tizenhétből hét vádlottat már eljárási kegyelemben részesített. Az elnöki hivatal közleménye szerint a többiek ügyében a jogerős bírósági ítéletet követően dönt az államfő.


A Hunnia-portrék következő részében a régész-kutató Sz. Frigyest és családját ismerhetik meg, akik egy bakonyi faluban élnek a büntetőeljárás ellenére normális családi életet és nevelik feleségével két kicsi gyermeküket, akik a terrorper alatt születtek. Frici még 20 éves sem volt, amikor a vád szerint a terrorista csoport tagjaként a vád szerinti bűncselekményeket elkövette. Őt első fokon 8 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélték.


 






176 megtekintés

Commentaires


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK