Kapuváry Máté: Kommunisták régen és ma

Múlik az idő, ’56 szabadságharcosai itt hagynak minket. Legutóbb éppen Wittner Mária adta vissza a lelkét a Teremtőnek, ami különösen fájó nekem, hiszen velünk volt 2006-ban is, később részt vett a Magyarok Országos Gyűlése rendezvényeinken. Nehéz ezt megemésztenem, mert bár nem vagyok még idős, mégis közeli élmény számomra a szabadságharc, hiszen azt nem csak a nagyszüleim, hanem a szüleim is átélték, igaz, gyerekként.

Apám sokat mesélt ’56-os élményeiről, melyeket Budapest belvárosában élt át. Bár a nagyszüleim is nagyon szurkoltak a szabadságharcnak, nagyjából tisztában voltak az esélyekkel, így nagyapám kivitte apámat az utcára, megmutatni neki a történéseket, hogy később ne tudják hazugságokkal megvezetni. Látta a Körúton a szovjet tankok által széttaposott, kilapult holttesteket, ugyanakkor azt is, hogy a betört kirakatokat senki sem fosztja ki. A legtöbbet talán mégis a saját ablakunkból látta, ugyanis az utcánkban több ízben is fegyveres harcok zajlottak.

Ezeket a történeteket már egész kiskoromban elmesélte apám is, és a nagymamám is. Nem véletlenül, a mi családunkban sosem volt divat a gyerekek ilyenfajta megkímélése. Egyrészt a gyerek érdeke is, hogy ne egy hazug elefántcsonttoronyban nőjön föl, és a nemzet érdeke is, hogy ne olyan tagjai legyenek, akik tájékozatlanságukban megvezethetőkké válnak. Kiskoromban pedig ezek teljesen időszerű, az életet befolyásoló kérdések voltak, hiszen a kommunista nómenklatúra éppen akkor rabolta szét az országot, mentette át a vagyonát, illetve az anyagi hatalmát fölhasználva váltotta azt újra politikai hatalommá. Akik pedig ezt tették, ők még mindig velünk élnek, meghatározzák a valóságunkat, hiszen nemcsak élnek még, hanem aktívan politizálnak. Sok esetben a szüleik még körmöket tépdestek ki az Andrássy úton, ők pedig ugyanannak a rendszernek a haszonélvezői, miközben valamifajta értelmiségi ellenállónak hazudják magukat. Azonban ezt csak felvezetőnek szántam, egy másfajta időszerűségről, egy másik szabadságharcról, és egy másik kommunista létrontásról szerettem volna írni.

Jelen korunkban szükséges tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy nemcsak Magyarországon, hanem a világon is létezik egy kriptokommunista elit, amely egyre nyíltabban tör hatalomra. Antonio Gramsci, olasz kommunista filozófus volt, aki rájött arra, hogy nyugaton az erős civil társadalom miatt nem tudott győzni a bolsevik diktatúra, Oroszországban pedig nem volt erős civil társadalom.

Gramsci gondolkodására jellemző volt, hogy marxista létére mégis egyfajta idealizmust képviselt. A kultúrát fontosabbnak tartotta, mint a gazdaságot, és úgy vélte, hogy a forradalomnak először szellemi szinten kell bekövetkeznie. Kidolgozta a kulturális hegemónia elméletét, melyre tekinthetünk úgy, mint a teoretikus talán legfontosabb szellemi termékére. Lényege, hogy a hegemón egy fajta konszenzus révén tudja fenntartani uralmát a társadalmon. Ez a konszenzus tulajdonképpen kulturális elemekből épül föl, és maga a közvélemény is a hegemóniához kötődik. Egyszerűbben megfogalmazva: amíg az elnyomottak elfogadják a fennálló társadalmi rendet, mert úgy vélik, hogy az saját maguk részére is előnyökkel jár, addig nem következhet be a forradalom, nem történik érdemi változás a társadalomban. Így az uralkodó osztály a maga kommunikációs csatornáin keresztül igyekszik fenntartani a hatalmát egy uralkodó ideológia segítségével.

Gramsci elmélete indította el azokat a törekvéseket, melyek a kulturális hegemónia megszerzését célozták, és ennek szellemében jött létre a Frankfurti Iskola, és a kulturális marxizmus. Ebben jelentős szerepe volt Lukács Györgynek és Heller Ágnesnek is.

Érdemes azonban elgondolkodni, hogy a kulturális hegemóniáért folytatott harc vajon valós-e? Vagy a gazdasági jobb- és baloldal prominensei esetleg ugyanabba a szellemi akolba tartoznak?

Manapság, amikor az adósságalapú pénzrendszer és a monetarizmus egyre inkább válságba kerül, úgy néz ki, hogy a kamatos pénzrendszer tulajdonosai, akik a pénzhatalom révén gyakorolták hatalmukat, most másfajta elnyomást igyekeznek kiépíteni. A mesterségesen ránk erőltetett, szélsőséges individualizmus bevégezte a dolgát, atomizálta a társadalmat, legyengítve annak kohézióját. Most föl lehet cserélni egy szélsőséges kollektivizmusra, melyben az egyéniségeket végleg felváltja a központilag befolyásolt tömegember. Míg előbbinek egyik jelképe lehetne az SZDSZ választási mottója: „Jöjjön el az én országom!”, utóbbinak az arcot (és vele a személyiséget) eltakaró orvosi maszk. E két ideológia remekül megfér egymással, az MSZP-SZDSZ koalíció sem véletlenül jött létre. Közös bennük, hogy az embert termelő-fogyasztó géppé silányítja, az állatias ösztönei azonnali kielégítésére sarkallja. Megfosztja transzcendens valóságától, mely pont az előbbi ösztönökön való felülkerekedést is jelentené.

Ne legyenek tehát illúzióink, a kommunizmust nem győztük le végleg. Átesett ugyan egy arculatváltáson, de nem lett kevésbé veszélyes. A 3/3-as besúgórendszert fölváltották az okostelefonok és közösségi oldalak. Most nem cellulózt és gyapotot akarnak termelni északon, hanem a nemiséget eltörölni, műhúst gyártani, és bogárdarálékot etetni az emberekkel. Ma nem a padlást akarják lesöpörni, hanem vinni az egész házat, és minden egyéb vagyonelemet. Most nem a spontán csoportosulásokat tiltják az utcákon, hanem meg akarják szabni, mikor és kivel találkozzunk. Most már nemcsak Istent, hanem magát az embert is meg akarják haladni a transzhumanizmus eszméjével. A múltat ugyanúgy el akarják törölni végleg. A gagyi táncdalénekeseket és a vulgármarxistákat pedig felváltották a tiktokerek. A háború az emberi lélekért folyik, ebben pedig az emberiség és nemzetünk is vesztésre áll.

Új hősökre van szükségünk, a regéikre. Influencer celebek helyett olyan példaképekre, akik a szabadságért vásárra vitték a bőrüket, és valóban fellázadtak az akkori hatalom ellen. Ha a valódi példaképeket le tudták váltani, akkor nekünk is képesnek kell lenni arra, hogy újra a valódi példaképeket állítsuk a gyerekeink elé. A szabadságharc eszméjének felelevenítése sosem volt annyira időszerű, mint ma, mert a fő önkényeskedők ugyanazok. Akik egykor lövettek, ma – a szellemi utódaik – kevesebb embert szeretnének látni a földön. S mindent el is fognak ezért követni.