Ki volt Mindszenty bíboros őrangyala '56. november 4-én? (Miklauzič István írása)

Mire a naptár 1956. november 4-re váltott, a szovjet hadsereg lerohanta Magyarországot, ezzel a forradalom elvérzett és kezdetét vette a szabadságharc, amelyben a magyar nép végül egyedül maradt emberfeletti küzdelmében. Ebben a történelmi pillanatban magára maradt Mindszenty bíboros hercegprímás is, aki az üresen kongó Országház hosszú folyosójának végén, egy padon ült titkárával együtt, de nem tudták, miért is vannak ott. Ugyanis, éjfél után telefonon Tildy Zoltán államminiszter sürgősen visszahívta a főpásztort az ország házába, mert a szovjet páncélosok gyűrűje körbevette az épületet.[1]

Mi történt ezután? Számos ismert tragikus esemény következett be, most csak a forradalom leverésének egyik páratlan közjátékát elevenítjük fel, vitéz Nagy Kálmán elmondása alapján.[2]

„1956. november 4-én arra ébredtem, hogy dübörögnek az ágyúk és tankok csikorognak az utcákon. Gyorsan felöltöztem, a családom könyörgött, hogy ne menjek sehova. Mindig hallgattam rájuk, akkor nem, rohantam be a minisztériumba, s mikor odaértem, pont akkor mentek be előttem szuronyt szegezve az orosz bakák. Hát nem volt mit tennem, gyerünk haza Budára. Visszafelé a Kossuth téren át indultam el, akkor még állt a Kossuth híd az Országház déli részétől a Batthyány térig, arrafelé mentem, és akkor látom, hogy az Országház déli kapujánál áll egy fekete ruhás ember, nézeget jobbra-balra, felismertem, hogy ő Mindszenty József. Odamentem hozzá, és mondtam neki: ― Hercegprímás úr, a minisztériumba most mentek be az oroszok, valószínűleg vége a szervezett ellenállásnak. ― Megköszönte, még nézegetett valamit és visszament, én pedig, mentem a hídon tovább. Akkor látom, hogy a Margit híd felől, a Balassi Bálint úton egy óriási orosz harckocsioszlop vonul föl, és zárkózik fel támadásra készen, az Országházzal szemben. Hű – mondom – én már a Mindszentynek szóltam, talán nem ment volna vissza? Gyerünk vissza Mindszentyért, én nem hagyom az oroszok kezébe kerülni. Visszafordultam. Mikor odaértem a híd pesti hídfőjéhez, már ott állt egy páncélgépkocsi, rám szegezve a géppuskát. Nem törődtem vele, mentem be az Országházba, ott pont a Zrínyi Akadémiának voltak a tanárai éjszakai és nappali őrségben. Kiabáltam: ― Mindszenty hercegprímás úr merre van? Merre van? ― s mindenki útbaigazított, sose voltam még a Parlamentben azelőtt. Így végig tudtam menni, és a túlsó oldalon, ott látom egy folyosón – padok voltak, asztalok, ilyen várakozóhely –, ott ül Mindszenty hercegprímás úr, mellette Turchányi Egon, a titkára. Ott ültek szemben, imádkoztak, beszélgettek? – nem lehetett tudni, szóval magukban voltak. Ha én nem megyek oda, akkor ott marad Mindszenty, az biztos, mert senki nem tájékoztatta. Nekem támadt az a gondolatom, esetleg nem azért hívták-e le őt a Várból, hogy ő legyen ott utoljára, aztán otthagyták, elküldték az autót; még az is lehet. Mindegy, én odamentem hozzá, és akkor megijedve fölugrott, hogy ez az egyenruhás ember mit akar, de mondtam:

― Én voltam, aki a kapunál szóltam. Hercegprímás úr, most még nagyobb baj van: az oroszok felvonultak a tankokkal, támadásra kerülhet a sor, itt veszélyben van a Hercegprímás úr!

Azt mondtam neki:

― A hercegprímás úrra még szükségünk van! Valami biztos helyre kellene menni.

Azt kérdi: 

― De hová?

― Az amerikai követségre, az van a legközelebb.

― Tényleg, az tényleg jó lesz.

Akkor elhatározta, hogy elmegy. Ezután végigmentünk megint az Országház épületén, ugyanannál a déli kapunál kimentünk, fölgyűrtük a kabátja alá a reverendát, elindultunk szembe, ott álltak a harckocsik lehúzott fedéllel, támadásra készen. Sem ő, sem én, nem ijedtünk meg, nem féltünk, egyszerűen nekiindultunk. Hát én lóháton már átmentem köztük, gyalog nekem ez volt az első alkalom, szépen keresztülmentünk. Se el nem tapostak, se le nem lőttek, se nem igazoltattak, nem fogtak el. Keresztülmentünk az amerikai követségre, ott elbúcsúztunk, s akkor, mikor kezet fogtunk, kiugrott egy fotóriporter és fölvett filmre bennünket. A hercegprímás úr bement, én mentem haza, feldúlt állapotban, hogy vége a mi terveinknek, meg minden, de azért legalább a hercegprímás úr megvan, és szerencsém volt, mert két évig nem tudták fölfedezni, hogy én voltam, aki bevittem.”

Nagy Kálmánt ezért a tettéért kitüntetés helyett tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. Több mint öt évet ült Márianosztrán, Mária kegyhelyén, mondhatjuk úgy is, hogy még mindig a gondviselés oltalma alatt, hiszen megint csak életben maradt, mint a háborúban annyiszor. Negyvenkét katolikus, köztük vitéz Faddy Ottmár, máltai lovag Tabódy István, két református és egy unitárius pap társaságában, 1963-ban amnesztiával szabadult. Az ítéletet aláíró S. Gy. hadbíró 1990-ben saját ítéletét is meghozta, és végre is hajtotta. A mélybe vetette magát, talán a pokol kapujáig meg sem állt. Kálmán bácsi pedig, élete végéig küzdött sokadmagával azért, hogy Mindszenty József hercegprímást boldoggá avassák. Dicsőség a küzdőknek!

Tehát most már tudjuk, hogy Mindszenty bíboros miként menekült át az Országházból az amerikai követségre. Ennek felfedezése előtt azonban szembe kellett néznünk egy kis magyar abszurd jelenettel, egy valóságot felülmúló képtelen történettel.

1985-ben Máriacellben Mindszenty sírjánál a mise után egy ősz férfi a következőket mesélte el bizalmasan a tisztelendő úrnak: „Én vagyok az az ember, aki a bíboros urat a parlamentből kivezettem, […] Én tudtam, amikor az oroszok körülgyűrűztek már, hogy van még egy csatorna, amelyik olyan messze vezet, hogy a bíboros urat ki tudom vezetni a parlamentből. És amikor kiérünk, akkor már az orosz gyűrű a hátunk mögött lesz. Megfogtam a kezét, kivezettem, kijutottunk. Az orosz gyűrű már mögöttünk volt. Akkor megmondtam neki, hogy ott az amerikai követség, menjen el oda. Ezt a sír fölött álló férfi meséli el.”[3]

Hiába, a tetteknek mindig meglesz a maguk következménye: a becsületesség és az igazság előbb-utóbb kifizetődik, míg a csalás és a hazugság elbukik.

v. Nagy Kálmán (1909―2010)
Vitéz Nagy Kálmán ny. huszár ezredes ― Prof. Dr. habil. Zachar József † szerint ― „a Zrínyi Miklós Akadémia egykori professzora, a második világháborúban kötelességét teljesítő és az ötvenhatos szabadságharcban helyzetfelismerően önként cselekvő hős…”[4] Az utókor emlékezetében v. Nagy Kálmán a leghosszabban élő, így az utolsó magyar huszártiszt volt.„Mint egykori hivatásos huszártiszt, 14 éves lovas csapattiszti békeszolgálattal és lovasszázad parancsnokként 15 havi első vonalbeli harctéri szolgálattal a hátam mögött, a Kárpátoktól a Dnyeperig, a Dnyesztertől a Kárpátokon át a Vereckei és a Toronyi szorosig, majd (Békés-) Gyulától Szolnok, Alpár, Kecskemét, Cegléd, Vác, Párkány, Esztergom, Pilisszentiván, Székesfehérvár, a Kapos völgye, a Sió mente, Balaton-part, Dél-Ausztrián át Radkersburgig végigharcoltam, lovagoltam az Etelköztől a honfoglalás befejeztéig tartó egész területet, ahol őseink harcai zajlottak.” — írta magáról a könyvében.[5]

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Továbbá módjában állt Észak-Itália, a Pó völgye, a Brenta partja, Padova, Velence, Modena és más vidékek területét bejárnia, amerre az első nyugat-európai fejedelmi hadjárat lejátszódott, még a honfoglalás idején. Kutatásai során Modenában egy püspöki egyházjogi kódexben rálelt a 900 előtt írt magyar vonatkozású latin nyelvű verses könyörgésre, a nevezetes „Modenai imára”, amelyről aztán tanulmányt adott közre.[6]

Miért is kapta a legtöbbet, mi adható? Idézet a vádiratból: „Mindszenty biztonságba helyezésével lehetetlenné tette, hogy népi demokráciánk, a szocialista tábor, a kommunizmus legelszántabb, legsötétebb ellenségének egyike a kiérdemelt elbírálás alá kerüljön, s lehetővé tette, hogy ez a személy népi demokráciánk ellen tovább is lázítson.”[7]

S. Gy.:
dr. Sömjén György őrnagy hadbíró, aki a Katonai Kollégiumban a legtöbb halálos ítéletet hozók közül 14 fővel a harmadik helyezett volt. [Forrás: Zinner Tibor: Halálos évtized a „Népköztársaság nevében!”. In: Büntetőjogi tanulmányok IX., MTA Veszprémi Területi Bizottsága, Veszprém, 2008, 80. o.]

---

[1] Havasi Gyula: A magyar katolikusok szenvedései 1944―1989. Budapest, 1990, szerzői kiadás, 99. o.

[2] Magyar Jelen hetilap, 2004-12-09. – Vatikáni Rádió, 2005-11-14. Muzslai Zsitva Ágnes: Az 1956-os forradalom és Mindszenty bíboros szabadulása. In: Állok Istenért, Egyházért, Hazáért. Kiadatlan, Esztergom, 2013. 

[3] Havasi uo.

[4] Nagy Kálmán: A honfoglalás korának hadtörténete. Heraldika Könyvkiadó, Budapest, 2007, 7. o. 

[5]  Uo. 15. o.

[6] Nagy Kálmán: A honfoglalás hadtörténete. Acta Historica Hungarica Turiciensia, XXXIV. évf. 5. sz. Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Zürich-Budapest, 1998, 75. o.

[7] Budapesti Katonai Bíróság B. II. 014/1959. sz. perirat. Hadtörténeti Intézet és Múzeum, hiteles másolat, 1990-02-25. Családi emléktár.