Klíma-vallásháborúk előtt állunk? (Vukics Ferenc jegyzete)
Nemrégiben furcsa érzés keltett hatalmába, amikor Andrew Hoehnnek, a RAND Corporation kutatásért és elemzésért felelős alelnökének, a Védelmi Minisztérium korábbi vezető stratégájának a Thom Shankerrel közösen írt, Age of Danger (A veszély kora) című könyvéről készült esszéjét olvastam.
A könyv szerzői szerint
az éghajlatváltozás hatásainak enyhítéséhez az egész kormányzatra kiterjedő megközelítésre és a nemzetbiztonság újradefiniálására lesz szükség.
Andrew Hoehn szerint azért is fontos megérteni a könyv üzenetét, mert
„egy katonai axióma szerint az ellenségnek mindig van egy szavazata, és az éghajlatváltozás jelenleg egy új ellenség.”
„A hadsereg nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy vitatkozzon az éghajlatváltozásról, amely mostanra erőteljes, destabilizáló erővel ruházza fel a világ törékeny, instabil területeit. Az évszázadonként egyszer előforduló óceáni viharok minden évszakban többször is előfordulnak. Az aszály élelmiszerhiányt, polgári zavargásokat és népvándorlást idéz elő. Az egykor biztonságos kikötőként szolgáló szigetországok eltűnhetnek az emelkedő tengerek alatt. Mindezek megnehezítik a Védelmi Minisztérium erőfeszítéseit a globális instabilitás elleni küzdelemben, még akkor is, ha be kell látnia, hogy az amerikai fegyveres erők a világ legnagyobb fosszilis tüzelőanyag-fogyasztói közé tartozik.”
„Azért vizsgáljuk a klímaváltozás hatásait, mert ezáltal jobb hadviselők leszünk" – mondta Meredith Berger, a haditengerészet energiaügyi, létesítményi és környezetvédelmi titkárhelyettese, aki az éghajlatváltozási gyakorlatot szervezte.
"A haditengerészetnek és a tengerészgyalogságnak foglalkoznia kell az éghajlatváltozással a felkészültségünk és a műveleteink során, hogy minden előnyt megőrizzünk a harc és a győzelem érdekében".
A könyv amellett érvel, hogy annak idején a terrorizmus fenyegetése – még a 9/11-es támadások után sem – soha nem volt egzisztenciális fenyegetés. Az al-Kaida még a legjobb napján sem fenyegette igazán az Egyesült Államok létét. Ennek ellenére ez a nemzet a terrorizmus elleni küzdelemre összpontosított, és két "örök háborút" indított.
Hoehn szerint az éghajlatváltozás viszont egzisztenciális fenyegetést jelent és ez nagyobb katonai figyelmet és erőforrásokat igényel.
Az az érzésem támadt, hogy ha az éghajlati biztonságot elkezdik összekötni nemzetbiztonsággal, akkor az emberiség újabb kíméletlen háborúk elé néz.
Itt már nem csak arról lesz szó, hogy a víz és élelemhiány miatt tömegek fognak megmozdulni, hanem arról is, hogy mivel a „woke-országok” egzisztenciális fenyegetésnek fogják tekinteni a klímaváltozást, keményebben fognak fellépni a „klímatagadónak” minősített országokkal, mint ahogy az a „terrorizmus elleni háborúk” során tették.
Eddig egy katonai beavatkozáshoz elég volt azt állítani, hogy az adott ország néhány terroristát rejteget, most elég lesz azt mondani, hogy az adott ország energia-mixe, gyermekpolitikája, lakosainak hozzáállása veszélyezteti a világot.
Mindez pedig "klíma-vallásháborúkhoz" vezethet. Attól tartok, hogy a „felvilágosult nyugaton” eljutnak odáig, hogy a klímaváltozás elleni fellépés jegyében jogosnak látják majd a fegyveres erőt bevetését.
Hoehn esszéje is kitér ilyen összefüggésekre:
„Érdekes módon az éghajlatváltozás kockázata lehetőséget kínálhat a nyugati szövetségesek számára, hogy tompítsák Kína növekvő gazdasági és katonai befolyását a Csendes-óceán nyugati részén. Kínának minden célja befolyásának és kereskedelmének bővítése, de hatalmas környezetszennyező, és kül- és nemzetbiztonsági szempontból kevés erőfeszítést tesz az éghajlatváltozás mérséklésére. Ebben a résben van hely az Egyesült Államok, Ausztrália és más szövetségesek számára, hogy Kína elé lépjenek.”
A könyv mondanivalója elsősorban még csak arra összpontosít, hogy a kímaváltozás komolyan fogja befolyásolni az amerikai fegvveres erők képességeit, de szinte biztos vagyok benne, hogy
a „woke-ideológusok” már képesek annyi „politikai innovációra”, hogy rövidesen pl. a globális felmelegedés elleni küzdelemmel indokoljanak majd egy katonai beavatkozást.
Úgy tűnik, hogy lehetőséget kínálunk arra, hogy visszajöjjön országainkba a vallásháborúk régen túlhaladott kora, de a hajdaninál sokkal rosszabb és kegyetlenebb formában. Ne feledjük azonban, hogy a vallásháború vagy "szent háború" (bellum sacrum) az a háborús konfliktus, amelyek mögött nemcsak „vallási motívumok”, hanem gazdasági és hatalmi érdekek is állnak. Itt pedig az lesz majd a „pogány”, aki az erősebb szereplőnek az útjában áll.
