Kondor Katalin: Harminc éve szabadon

Forrás: Magyar Hírlap

Itteni közlés a szerző jóváhagyásával

Tényleg? Kérdeztem saját magamtól, amikor Simon János barátom (politológus, szociológus, történész) ezzel a címmel szervezett konferenciát. A rendszerváltásnak elnevezett fordulat kerek évfordulójára emlékezve, okos és érdekes előadások hangoztak el, de a kérdés egyre csak ott motoszkált az agyamban: tényleg szabadok lennénk? Már ennyi ideje? S mégsem érzem-érezzük sokan ezt a nagy-nagy szabadságot? Hiszen lényegében ez derült ki jónéhány előadásból! Nos, a konferenciának, s az ott elhangzottaknak nemrégiben megjelent a nyomtatott kiadása is, melynek pontos címe: 30 éve szabadon Közép-Európában. A Ludovika Egyetem Kiadó – illik ezt megemlíteni – jóvoltából foghatjuk kezünkbe a könyvet, s szerintem nem bánjuk meg. Ám a kérdés csak nem hagyja nyugodni az embert: tényleg szabadon élünk?

Megfelel-e életmódunk annak a szabadságnak, melyet oly sokáig áhítottunk, s ha nem, akkor miért nem? Nehéz kérdés, de talán (?) azt senki sem vitatja, hogy Istennek hála, mégis csak nagy eredmény, hogy a változást vér nélkül sikerült véghez vinni. Aztán kivonultak a szovjet csapatok, s új fogalmakkal ismerkedhettünk meg közelebbről, úgy is, mint piacgazdálkodás, felzárkózás a nyugati életszínvonalhoz, jogállamiság, s még sok-sok egyéb. Azon meg józan és épeszű ember nem csodálkozhatott, hogy nem jött el a Kánaán azonnal. Már csak azért sem, mert kénytelen-kelletlen tudomásul vettük a tényt: bizony a szabadság ára az is volt, hogy országunkat lerabolták, kiárusították, s a nyugati hiénák markába kerültünk.

A fentebb emlegetett könyv szerzőinek tehát az volt a feladata, hogy fejtsék ki véleményüket arról, milyen ez a harminc éve beköszönt szabadság. Milyen eredményeket hozott? Min kellene változtatni, vitatkozni, egyáltalán, kinek mit jelent a szabadság? Mit profitált ebből az ország? Mi akadályozza, ha van ilyen gát? Igazságos-e pusztán csak a gazdasággal, politikával, sajtóval, kultúrával professzionálisan foglalkozó embereket megkérdezni, s kihagyni a változásokat úgymond átlagemberként megélő honfitársaink véleményét a mögöttünk hagyott 30 esztendő történéseiről?

Nos, ezek a kérdések foglalkoztattak, de persze rájöttem, hogy bár a világ legnagyobb könyve nálunk található (Szinpetriben, Borsod-megyében), de még az is kicsi lenne ahhoz, hogy mindenki beleírhassa véleményét arról, mit is gondol a mögöttünk hagyott 30 évről, a „rendszerváltozásról”? Így aztán azt próbálom megosztani önökkel, mit gondolnak a könyv jeles szerzői a mögöttünk hagyott 30 szabad esztendőről. Természetesen csak néhány mondatot idézve tőlük, amolyan kedvcsinálónak, hátha az olvasók kedvet kapnak a míves gondolatokkal való alaposabb megismerkedéshez.

Nos, a szerkesztő és egyben a könyv ötletgazdája, Simon János egyik, a civil emberek által is tapasztalt állítása a következő:

„...a piaci változások azt eredményezik, hogy a politika világának kutatói között egyre kevesebben lesznek a tudósként viselkedők, és egyre többen az olyan politikai elemzők, akik munkaadóik felé politikailag elkötelezettek, s nem csak ideológiailag azonosulnak velük, hanem személyükben is tőlük függenek, s így mondandójuk igazságtartalmát is azok elvárásaihoz igazítják. … Mondhatnánk úgy is, hogy fölsőbb erőik megrendelésére bármit bebizonyítanak és annak ellenkezőjét is.”

Szomorú megállapítás, idézhetjük is erre sajnos Mefisztó dalát a Faust-ból: „eladó az egész világ”. Csakhogy az ilyen tudósi magatartás minden, csak nem szabad. Inkább a rabszolgaságot juttatja eszünkbe. S mert nem is hiteles, hát félrevezető, s a mi civil szabadságunkat, tisztánlátásunkat is korlátozza. Harminc év elmúltával is. És ez bizony a legnagyobb baj.

Ebben a mögöttünk hagyott 30 évben azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a magyar sajtó nagyrészt külföldi kézbe került. Költői a kérdés, de felteszem: Ez lenne a szabadság? Aligha. Viszont e tény azt is jelentette, hogy

„Magyarországra a befektetők, akik saját országukban elvárták a legmagasabb fokú etikai és szakmai színvonalat, hitet tettek a médiapluralizmus és a kiegyensúlyozottság mellett, Magyarországra valójában már csak prédaként tekintettek, ahonnan minél magasabb osztalékot lehet realizálni, és így a szakmai, etikai szempontokat is félretették.”

Csak ezt a mondatot ragadtam ki Nagy Bálint és Zachar Péter Krisztián alapos tanulmányából, mely az első szabad választásokról és a magyar médiahelyzetről ad kitűnő elemzést a könyvben. S mi megint csak sóhajthatunk egyet, s megállapíthatjuk, a sajtó és tömegkommunikáció területén sem mondhatjuk, hogy bekövetkezett az áhított béke és a valódi szabadság.

Ami pedig a folyton emlegetett demokráciát illeti, arról aligha a szabadság juthat nekünk, magyaroknak eszébe. A magára oly büszke Európa, és benne az Unió jól megfizetett társasággal próbálja a neki nem tetsző országokat – elsősorban Magyarországot – gyalázni, megbüntetni, megzsarolni, honi hazaárulóink hathatós segítségével. Miért is éreznénk ilyen körülmények között szabadnak magunkat? Miért is tekintenénk Európát a szabadság bástyájának? Mikor jórészt csak leláncolni, kifosztani, elhallgattatni akarja a neki nem tetszőket? S immár háborúba sodorni is! Elsősorban persze (ó, minő kiváltság!) bennünket, magyarokat.

Nos, a könyv szerzői közül Varga Csaba jogfilozófus gondolatait is figyelmükbe ajánlom:

„Harminc éve szabadon… De máris elkényelmesedtünk. Látványtárakkal, üres retorikával érzelgünk és emlékezgetünk egy nehéz múltról – anélkül, hogy azokra figyelnénk, kik rémségeit végigélték, s ha közülük bárki a maga módján ellenállt, maga is üldözötté lett. Mai politikai elitünk mint utódgeneráció részvétlen önteltsége s önmagát fényező önzése még fórumot sem teremtett arra, hogy a szenvedettek és kisiklatottak történetei összegyűjtve utódainkra hagyathassanak. …Némi elvi nyitásnál több azóta sem történt. Nos, Alaptörvényünk Hitvallása kizártnak deklarálta a kommunizmus bűneinek elévülését, amiként ahhoz képest már közel két évtizede Zétényi és Takács megsemmisített törvénye is tette. Kormányzat, bűnüldöző apparátus azonban semmit sem tett azért, hogy ebből bármiféle komolyabb, vagy mélyre hatoló gyakorlat serkenjen. Pedig csak elhatározás kellett volna hozzá: törvényi felhatalmazással erre rendelt néhány fős ügyészi apparátus. És magunk mit élünk meg naponta ehelyett? A múlt szégyentelenjei parlamentben, médiában patologikus zabolátlansággal vádaskodnak a ma országépítői ellen, kik jámbor barom módjára tűrik, hogy eleve vesztes pozícióból napról napra kelljen védekezniük azokkal szemben, kiknek elődei országunkat kommunizmusba, majd összeomlásba hajszolták.”

E szavakhoz magam mindössze a vesszőparipámat teszem hozzá: Budaházyék börtönben, Gyurcsány szabadlábon.

Sok-sok megfontolandó gondolatot idézhetnék még a könyvből, de az eddig idézettekkel is csak annyi volt a célom, hogy a Harminc éve szabadon Közép-Európában című könyvet a közélet iránt érdeklődők figyelmébe ajánljam. Ha kicsit is sikerült, már nem éltünk hiába. Hiszen az, hogy szabadságunk, szabad gondolkodásunk lehetősége veszélyben van, annak minden nap megtapasztalhatjuk bizonyítékait. S aki a veszélyt érzi, az ebben a könyvben szellemi társakra találhat, s honi hazaárulóinkkal és a külhoni, bennünket folyton aljas hátsó szándékkal szapuló, a háborúba minket belelökni szándékozó farizeusok ellen is szellemi muníciót kaphat. Magyarán: érveket.

Mi, magyarok még a legdurvább kommunista időkben is megkíséreltük megteremteni a szabadság kis köreit. Sikerrel és sokszor illegálisan. Ezek az idők már elmúltak, és bár már harminc éve élünk úgymond szabadon, én mégis sok kérdőjelet tettem a szó után.

„Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet” – idézzük sokszor József Attilát, s úgy gondolom, sokan vagyunk, akik úgy érezzük, nem született meg a rend. Sem itthon, sem a nagyvilágban. Sőt! Egyre bomlik. Remélem, nem nézzük tétlenül.