KULCSKÉRDÉS (Tallián Hedvig fészes bejegyzése)
- dombi52
- 2 nappal ezelőtt
- 4 perc olvasás
Eredeti cikk:
„…s szemben a házfalon, nem háborog a tenger.” – énekelte D. Nagy a nyolcvanas években ‒ a bikinim azonban egyelőre a bőröndben vár a csobbanásra, ugyanis a tenger a dominószerűen épített toronyházak előtt, tőlem százötven méterre hullámzik. Január 18-án Benidormból (Valencia, Spanyolország) az ipari méretűvé fejlesztett turizmus toronyházai közt írom e sorokat, amint teljes erőből süt a nap. De hogy kerülök én ide e Salvador Dali-s szürreáliába, miközben otthon sorsdöntő választásra hergelődik örökké gyötört és öngyötört magyarság?
A mindenem!
S míg ezt írom, nem bírok betelni a teraszablakon át beömlő napfénnyel, és közben próbálnám összerakni a létélmény mozaikjait, a mögöttem hagyott magyar valóságot, a 2400 km-es, öt országot átszelő európai autópálya-kalandot, melyben P. extrém sportolókat megszégyenítő fegyelemmel és figyelemmel masszírozta a gázpedált. Még most is megy alattam az autó.
Mindezt azért, hogy végre ott biciklizhessen, ahol ilyentájt a Nagyok, és kitehessük magunkat a legnagyobb áldásnak a januárban is áradó – a bigpharma által megszentségtelenített, megalázott, eltagadott, a józan észt kiiktatni igyekvő álvalóság csapdájába esett, ám valójában minden jónak, bőségnek és egészséges élet alapjának a – napfénynek!
De hogy jöhettem el én imádott Magyarországomról? Pláne most?! Kisebb sokkot kaptam, mikor ezt az „el fogunk utazni!” kész tényt kicsapta az asztalra P. Aztán a jogos észérveket, benne az ő munkában véghezvitt „extrém sport” miatti kiégését tapasztalva – évekig napi húsz órákat dolgozott és gyakran alvás nélkül csinált végig 48 órákat – így aztán meggyőzhető voltam.
Ő biciklizik, napozunk – és én közben írok, szerkesztek, fordítok, azaz püfölöm a laptopot. Végül is egy hosszabb tavaszolásnyi időt nem hogy ki lehet, de ki is kell próbálni. Lássuk!
Tapasztalatom van, hisz a gyurcsányi országdúlás elől menekülve – húsz éve, de durva! – Londonban, önkéntes száműzöttként, háromévnyi boros láda cipelés jellemformáló kalandját egész komoly sikerrel abszolváltam. Talán még emlékeznek néhányan onnan írt naplófolyammá terebélyesedett soraimra. (Zárójelben jegyzem meg, az akkor frissen csatlakozott EU tag Magyarországról – kis, ámde egyre erősödő boros tudással – sátorfámat felszedve indultam neki a világ borkereskedelmének fővárosába. Azóta a britek kiléptek – Brexit –, a béke és prosperitás ígéretének maszkírozott EU pedig háborús projektként a szovjet centrális diktatúrát múlja sokk-szorosan felül.) Én pedig a toronyházas, erősen alsó-középosztálybeli londoni külvárost idéző utcaképen át töprengek mindezen, miközben nézem, amint a napfény játszik a tengeren. Majd később kisétálok a partra, hogy lassan felfogjam néhány szélességi körrel lejjebb s így 15 Celsius foknyival feljebb, azaz délebbre jöttünk és mindezt Európa határain belül.
A hólepte Budáról 2400 km-en keresztül vezetett utunk a szélső értékek Európáján. Szlovénia sima ügy. Észak-Olaszországon aztán végig sötétben haladtunk, mígnem a Ligur-tenger partján megjelentek a pálmafák, a hegyoldalakon pedig a díszfényben úszó, terpeszkedő gazdagság. A francia–olasz határátkelést – és egy titkos kódokkal, lakattal, kulcsokkal védett be-szabaduló szoba félálomban megfejtésre váró kihívásaival nehezített szállásra érkezést – követően a reggel Nizzában ért bennünket, ott, ahol a hegyoldalakról leomló arcátlan gazdagság a Cote d’Azur-on szakadatlan parádézik. S ahogy haladtunk tovább délnek, szőlővidék szőlővidéket követett, a francia paraszt, ahogy a magyar, természetesen januárban is teszi a dolgát, a dűlők fegyelmezett, megdolgozott rendben várják a nedvkeringés megindulását és a ragyogó tavaszt, míg mi a szürkeségben és néhol szitáló, néhol szakadó esőben katatón egyre csak haladtunk délnek.
Hol volt a határ? – kérdezem P.-t, mert ismét megváltoztak az útjelző táblák, olyanok mint otthon és a nagy nehéz tengeri esőfelhőkön egyszercsak átszüremlik és felragyog a januári spanyol nap. Tiszteletedre kisütött, Spanyolország köszönt – mondom P-nek. Elérzékenyülünk.
Én már otthon a benzinkút felé is könnyeztem az egyetlen haza fizikális elhagyására ráeszmélvén. P.-t viszont már napokkal korábban eluralta az öröm. Száguldunk Valencia irányába, este öt és még árad a napfény. Aztán leszáll a szürkület. Hirtelen ránk villognak, integetnek, egyre csak villognak. P visszavillog. A villogó autóval együtt a dübörgő autópálya szélére húzódunk. Kipattan egy férfi és a hátsó kerekünkhöz rohan. P. szintén. Úristen! Mi történhetett?! Mielőtt kiugrik, még megjegyzi, rendes emberek. De nekem valami nem tetszik. Miközben hajolgatnak a kerék körül, az ismeretlen férfi engem noszogat, hogy szálljak ki! Miért? Nem értem. Csak nógat, szálljak ki! P. arcát fürkészem bentről. Egy nyurga is kiszáll a kocsijukból, odajön az autónkhoz. P.-vel számtalanszor keresztül kasul végigautóztam már Európát és borvidékeit. Érzi és uralja az autót. Nézik a kereket. Mutogatnak. Meg kell emelni! - silabizálom a testbeszédet. Mi? P. arcán tanácstalanság. Érezte volna a defektet. A nyurga csávó is elkezd noszogatni, szálljak ki! De miért? Az autójuk üvegén a szürkeségen át is látom, amint az egyik bent ülő mutatja a kezével a príma, kiváló nemzetközi kézmozdulatot. Furcsa töredékek. Szálljak ki, fotózzak, mutogatja a nyurga ajtóm után nyúlva. Nyitná. Jól van, kikászálódom. De előtte kiélesedik a tudat, szemem az indítókulcsra néz, a kezem utána nyúl. Kiveszem. Elrejtem táskám mélyére, bezipzározom. Vállamra veszem és kiszállok. Téblábolok.
Női szemmel sincs a keréknek kutya baja. Egy gyerek rohan felénk. Fel sem ocsúdok, a két csávónak és autójuknak hűlt helye. A gyereket egy fejkendős arab nő követi egy öreg férfival. A kissrác a google translate-tel „meggyőz” minket, hogy ezek az imént ki akarták énekelni a fenekünk alól az autónkat, de meglátták „őt” és elmenekültek. Visszaülünk, P. kezébe nyomom az indítókulcsot, emelkedett vérnyomással folytatjuk utunkat délre. A feszültséget ventilálva rakjuk össze e „spanyol” welcome, akarom mondani bienvenido sajátos részleteit. Nem általánosítok, a következő benzinkúton barátságos spanyolok (katalánok?) szolgálnak ki, azonnal rájuk öntjük a friss „élményt” nemzetközi kevert nyelven, mire a spanyol kutas: „ez Spanyolország. Azaz Európa!” – helyesbíti magát.
Írom e sorokat, nézem a tengert, árad a napfény, nekem nincs kedvesebb, mint a Balaton. Mohács 500-adik évfordulóján észnél kell lennünk. Ne hagyjuk, hogy kiénekeljék alólunk Magyarországot. Az áprilisi választás eredménye nemcsak magyar kulcskérdés! Én ott leszek.
Tallián Hedvig
Ui: Szerény hajlékunkhoz ígértek wifi-t, de öt és fél nap telik el mire kikászálódunk a fekete lyukból és az e miatt elhatalmasodni látszó idegbaj végül oszlásnak indul a térerő érkeztével. Végül is hála illeti őfelsége, VI. Fülöp mañana-hoz szokott alattvalóit, de nem azért mert nem rohannak, hanem mert alapjáraton kedvesek, az egyszerű melós is.
Folytatom…
