VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Küzdelem a „keresztény” jelzőért

Donald Tusk, a Néppárt elnöke a Fidesznek a Néppártból való kilépése kapcsán azt találta mondani a Twitteren, hogy a „Fidesz elhagyta a kereszténydemokráciát. Valójában sok évvel ezelőtt elhagyta”. („Fidesz has left Christian Democracy. In truth, it left many years ago.”)

Tusknak abban teljesen igaza van, hogy a két párt szétválásának legmélyén alapvető elvi kérdések vannak, s a feszültség valódi tartalmának középpontjában a kereszténység-kérdés áll. Az a nagyon egyszerű kérdés, hogy az európai pártpolitika szintjén ki tekinthető a keresztény töltetű politikai hagyomány legitim képviselőjének?

Ez a vita valójában csak újraéledése egy, a II. Világháború utáni Európát folytonosan beárnyékoló alapvető kérdésnek. Ez pedig a történeti kereszténységhez való viszony. Egészen pontosan az a kérdés, hogy Európa kulturális identitásának meghatározásában a „keresztény” jelzőnek hol van a helye, egyáltalán van-e még helye?

A kérdésre ambivalens válasz alakult ki, ami azt jelzi, hogy míg egyik oldalról nem lehetett a történeti kereszténységet mint identitásalkotó tényezőt nemlétezőnek tekinteni, addig a másik oldalról nem is lehetett a kulturális-történeti folytonosság eszmei alapja. Így alakult ki az a széleskörű liberális konszenzus, amely ugyan beemelte a keresztény jelzőt a politikai önmeghatározás szótárába, ám szakított azzal elképzeléssel, amely Európát egyértelműen keresztény hátterű civilizációként fogta volna fel. Ezt olyan áron tudta csak elérni, hogy a kereszténység történelmi szerepének értelmezésében jelentős módosításokat hajtott végre, s az EU alapító atyáinak az új-régi keresztény, demokratikus Európáról alkotott víziója egyre inkább a feledés homályába került.


Sokáig úgy tűnt, a kereszténységhez való politikai viszony megtalálta a helyét a liberális konszenzuson belül, aminek viszont az lett a súlyos következménye, hogy elmosódtak a párpolitikai karakterjegyek. Ennek a folyamatnak az a kézzelfogható végeredménye, hogy ma eléggé bajos megmondani, ugyan, mitől keresztény egy, a keresztény jelzőt önmeghatározásában hordozó párt? A Fidesz és a Néppárt szétválásának mélyén ez a kérdés feszül.

Ez a kérdés mindig is ott lüktetett a mélyben, de nem vált ennyire nyilvánvalóvá. Csakhogy jöttek új történelmi fejlemények, amelyek elkerülhetetlenül kikezdték a korábban stabilnak tűnő liberális konszenzust. A migráció újra szembesített az európai civilizáció kérdésével, a szexuális identitások körüli problematika kiélesítette a zsidó-keresztény hagyományon alapuló emberkép kérdését, a globalizáció pedig témává tette a nemzeti lét kérdését.

Ezek nem csak amolyan kérdések az élet amúgy ezernyi kérdései mellett, hanem alapkérdések. A rájuk adott válaszok az alapokig hatolnak, s a világnézeti tájékozódás mélyrétegeit érintik.

A ma folyó kulturális küzdelem egyik alapkérdése az, hogy a kereszténység ebben az útkeresésben lehet-e még iránytű? Mint fentebb jeleztük, abban egyetértés van, hogy a kereszténységet nem lehet nemlétezőnek tekinteni, ám ebben a kiélezett küzdelemben a kereszténység-értelmezések között egyre mélyülő, sőt áthidalhatatlannak tűnő szakadék látszik kialakulni. Ez nem csoda, hiszen alapkérdésekről van szó.

A Fidesz és Néppárt szakítása mögött valójában az a kérdés áll, hogy vajon a kereszténység végleg beemelhető-e a liberális ideológiai térbe, avagy eljött-e az a pont; ahol a kereszténység az alapkérdéseket illetően már nem köthet világnézeti kompromisszumot?

Nos, én üdvözlöm a Fidesz döntését. Eddig, és ne tovább.

S ami a „keresztény” jelzőért folytatott küzdelmet illeti, számomra nem kérdéses, hogy az a történelmi kísérlet, amely a kereszténységet is ki akarja sajátítani egy közelebbről soha ki nem fejtett, új világ-és emberkép megalkotására, halálra van ítélve. A kereszténység sok mindent túlélt. Ezt a korszakot is túl fogja élni.

73 megtekintés