LÉLEKTÁJKÉPEK ÉS FILOZÓFIAFESTÉSZET (Pécsi Sándor esszéje 1/2)

Régi kínai festői toposz a holdat bámuló remete: az ember, ki része a kozmikus műegésznek, együtt rezeg a mindenséggel.

Madárraj lebeg

Árva felhő megy:

Nem unjuk nézni

Egymást, én és a hegy

(Li Taj-po: Egyedül a Csing-ting hegyen)

A kínai tusfestmény igazi lélektájkép, nem a tárgyat ábrázolja, a tárgy csak ürügy.

Vu tao-ce középkori mesterről fönnmaradt egy anekdota. A császár kerti pavilonjának falára tájképet fest, ködbe vesző zord sziklaormokat és kanyargós kis hegyi ösvényt. Belép a császár, tisztelettel köszönti az idős festőművészt – kinek nem kell leborulnia az isten előtt –, őistenségét a kép szépsége elbűvöli. A mester csak fest, fest, és egyszer csak rálép az ösvényre, belép a kép terébe és elindul az úton, a Taón, kezében ecsettel átlépett következő életébe vér és szenvedés nélkül. Megy-megy és elvész a ködben.

Ez a kis történet ellenkezője egy görögnek, Zeuxisról, ki olyan élethű szőlőfürtöket festett, hogy a madarak odaszálltak és elkezdték csipegetni a szemeket. Bár a második mese tűnik hihetőbbnek, de én az elsőt hiszem el. A művészet nem a valóság illúziója, hanem mindig lélekidézés.

Egy egyszerű tájkép csak tárgy a falon, ott van és annyi. A lélektájképnek mi lépünk a terébe, nem tudunk kiszakadni a delejmezőből, valami bűvös erő fogva tart, nem a falon függ a kép, hanem a terem úszik a képben. Ez paradoxon, a háromdimenziós euklideszi térben a nagyobb a kisebbe nem fér, mégis ezt az érzést keltik Csontváry és Mednyánszky lélektájképei, nem előttünk függ a festmény, hanem mi vagyunk benne, részei az egésznek.

„Mi a tér?”, kérdezi Thomas Mann a Varázshegy második kötetében. Erre a kérdésre még ma sincs tudományos válasz. Immanuel Kant szerint a tér a „dolgok külső szemlélete”. Nem tudom , hogyan értelmezzük ezt a mondatot, de mindenképp feltételezi azt, hogy a szemlélő tudat nélkül tulajdonképpen nem is létezne a tér, sőt semmi sem. Mintha a tudat teremtené a teret és időt. Li taj-po mester versében taoista-buddhista fogalmakat jelenít meg. „Néz a hegy”? A japán buddhisták szerint még a kőnek is van Buddha-természete – tehát a tudat maga univerzális, minden atomban jelen van?

A kínai festészet nem ismeri az európai perspektivikus képszerkesztést, melyet a XIV. században Itáliában kezdtek alkalmazni, először a építészetben. Brunelleschi mestert, a firenzei Santa Maria del Fiore oktogonális alaprajzú, kettős héjszerkezetű kupolájának zseniális tervezőjét tartják a perspektivikus térábrázolás feltalálójának. A perspektíva az antik, euklideszi geometrián alapul. Eukleidész Elemek című művét e szavakkal ajánlja a macedón uralkodó fiának, kinek matematika tanára volt: „Gélon királyfi, tudd meg, a geometriához nem vezet királyi út.” Milyen bölcs mondat: létezik egy érintetlen birodalom, hová semmilyen hatalommal bejutni nem lehet, hol se király, se Isten nem parancsol? Az elemek saját elveik szerint léteznek, öröktől fogva?

Az antik mozdulatlan kristálytér évszázadokig tartja magát, annyira tökéletes.

A reneszánsz matematikusainak figyelme a változó mennyiségek felé fordul, a perspektivikus tér végtelenbe enyésző pontját futópontnak is nevezzük. Cavalieri a teret egy mozgó pontból eredezteti. Évszázaddal később Bless Pascal Istent egy végtelen sebességgel repülő geometriai ponthoz hasonlítja, melynek , ha sebessége végtelen, akkor a mindenségben mindenütt jelen kell lennie egyidőben. Ezek a gyakran érthetetlenül absztrakt gondolatok az idők során lassan helyet kaptak a művészetben.

E sorok írója sok esztendővel ezelőtt szerény versben méltatta Bonaventura Cavalierit, a XVI. században élt nagy olasz matematikust, ki a differenciál számítás alapjait megvetette, bevezette az oszthatatlan tér kontinuumok fogalmát, mit a híres pókmetaforával szemléltetett.

CAVALIERI PÓKJA

Képzelj egy pókot el, aki sző az idő mélyén, csak sző

fonalából egyenest, síkot, és a síkokból teret.

Sose fárad a pók, készül a háló, tágul a tér és

íme a fény a végtelen űrt betöltheti most már.

Így szővi össze a semmi atomjait, ponthoz a pont és

síkhoz a sík; a kiterjedés nélküli részben is ott az egész?

Cavalieri matézise adta az eszmét, hogy mi a mélyűr,

de mit szőtt a mi pókunk, amikor nem tudtuk még, mi a tér?

Aranyragyogást pingáltunk a Madonna mögé, és

a camera obscura csudája még ismeretlen volt:

átmegy a pontrésen az összkép és megfordul,

mintha a pontba beférne a teljes egész, hogy lehet ez?

Mondd, mi a fény, mi repül által a parányi lukon?

Brunelleschi felfedezése: a végtelenbe enyészik a pont,

ami egy, de a mindenség belehullik: templomok és a hegyek;

amióta tudjuk e titkot, a csillag, a hold, meg a nap nem a

meghitt közelből ragyog, nem fészek a kozmosz már, és

a sötét camerából idegen lélek szabadult ki?

Sző, sző a pók, és az ágyúgolyóbis a térben repül,

távcső fürkészi az üstökös ívét, s az évköri állatokat.

Előre szegjük az állunk, messzire nézünk: görbe az utca és

hámlik a fal, ember esendő, megvetünk minden szabálytalant.

Egy francia, mondják, számmasinát épített fogaskerekből,

poliéderek síkjait összeszorozhatod immár.

A dolgok, a tények, a számok, az ember: már minden adat?

Ebben a száraz tárgyi világban lassan józan

őrültek leszünk!

A versben ábrázolni próbálom, hogy a perspektíva új eszméjének milyen mágikus hatalma volt és mennyire megváltoztatta civilizációnk egész világlátását, és a szemléletváltozás az élet minden területére ki kellett hasson, a várostervezéstől a haditechnikáig. Erwin Panofsky, lengyel művészettörténész 1924-ben írt híres esszéje: A perspektíva, mint szimbolikus forma. Panofsky ikonológia-elméletének lényege, hogy a műalkotást mindig az adott kor fogalomhajójával kell értelmeznünk, csak így érthetjük meg az alkotó eredeti szándékát. Ez az elmélet képtelenséget vár el tőlünk, hogy időutazók legyünk, mégis sokkal intelligensebb elképzelés, mint mikor saját korunk eszméit vetítjük a távoli múltba. Hatsepszut a genderfeminista, Jézus a progresszív társadalmi igazságosság harcosa? Nem, ez így nem megy. Ne nézzen a mélységes mély időkútba, akiben nincs tisztelet az őseink felé.

A perspektíva fölfedezése új világot hoz, a középkori girbegurba utcák intim labirintusait fölváltja Eukleidész mozdulatlan, abszolút tere. Leonardo Da Vinci megérzi, hogy itt valami nincs teljesen rendben, és feltalálja a sfumato-t, azaz a levegőperspektívát. A távolodó tárgyak nem csak kisebbnek látszanak, de homályosabbnak, a bizonyos, az egzakt a bizonytalanba vész – mintha ez a bizonytalanság lenne az ősalap? Leonardo csodálatos ködbe vesző hátterei nagyon hasonlítanak kínai festők levegőperspektíváira. Karátson Gábor a Tao Te King-hez írt esszéjében felhívja a figyelmünket Leonardo tájképeinek erre a különös hasonlóságára. Elmaradt leonardói fordulatról szól, a „Tao mindig habozik” mondja.

Az igazi tájképfestő belső lélektájakat vetít a vászonra: végtelen vándorlása emlékeit, melyekre a külső valóvilág árnyképeiben ismer rá. Dolgok, tárgyak nincsenek, csak jelek. A görcsösen vonagló ágak emberkarok, a ködbe olvadó sziklaormok arcok, életeinken át kísérnek az úton. A művész magányos, mint Csontváry cédrusa. Ontológiai magány űzi a „csavargó báró” Mednyánszkyt témáról témára. Mély melankólia, Észak géniusza dereng föl Lars Hertervig, norvég művész misztikus tájfestészetében. Pap Gábor művészettörténész, a Napút festőről tartott előadássorozatában beszél arról, hogy Csontváry úgynevezett több enyészpontú perspektívahálókba szerkeszti festményeit, és ez adja azt a borzongatóan szép panorámaérzést.

Pap Gábor tanár úr könyvei és előadásai erősen hangsúlyozzák azt, hogy ezeknek a csodálatos festmények ikonológiai elemzése és a mester írásainak összevetése során tisztán értelmezhető üzeneteket olvashatunk ki – a magyar nemzethez és az emberiséghez. A Napút a XIX. századi szóhasználat szerint a Nap útját jelenti a Zodiákuson. Pap Gábor elmélete szerint, Csontvári tudatosan és nagy tájékozottsággal használta ezt az asztrálmítoszi keretrendszert, festményeiből konkrét kódolt üzeneteket lehet kiolvasni. A nagy Tar patak völgye című festmény varázsa, hogy valamiképpen kitágítja az időt. A hegyek hullámzása , olyan mint egy hatalmas tengerhullámzás, így sűrít évmilliókat, mely a Kárpátok fenséges hullámvonalait gyűrte a magasba, egy másodpercig tartó tengerhullám időpillanatába. A mester tudatosan hangsúlyozza a hegy- és tengerhullám formaazonosságot. Filozófiai gondolatcsíra ez egy lélektájképen.

Mednyánszky báró lélektájkép háttereit kínai piktor is festhette volna. Jegyzeteiből – melyeket titkos írással írt, és nagyrészük még ma sincs tudományosan földolgozva (!) – tudjuk, hogy nagy híve volt a teozófia mozgalomnak és érdekelte a buddhizmus. Vásznai olyan mély pesszimizmust, lemondást sugároznak, hogy az már derű! Weöres Sándor kis aforizmaverse: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj, az már a menny, mert minden körbeér.” Mednyánszky éppen ezt az inflexiós pontot (a pontot, ahol függvényünk differenciálhányadosa negatívból pozitív értékre vált) keresi vásznain, a pillanatot, mikor a kétségbeesés mélypontja az ellenkezőbe, valami ősi derű érzésébe villan át. Ez titok. Erre a mutatványra  csak a legnagyobb festők képesek. Egy alapérzés-hangulatot az ellenkezőjére fordítani, úgy, hogy az eredeti létállapot is jelen van. A buddhizmus alaptanítása szerint a boldogság eléréséhez teljes lemondás szükséges. Mednyánszky ezzel kezdte karrierjét, vagyonáról lemondott családtagjai javára és egész élete lázas, kereső, űzöttvad utazás volt a nagy motívum nyomában. Plain air festészete sok hasonlóságot mutat az impresszionistákéval, de ellenkező szándékú festészetet épített föl. Az impresszionista a külvilág benyomását ragadja meg, a lélektájkép-festő a belső világát vetíti a vászonra.

Jon Fosse norvég író kapta az irodalmi Nobel-díjat 2123-ban. Melankólia című, 2012-ben megjelent főműve Lars Hertervig (1830-1902) norvég festőművész életéről szól. Véleményünk szerint, a díj túlértékelés eredménye, hiszen a regény gyakorlatilag olvashatatlan, az állandó mondat és szóismétlések miatt olvasókínzás. Megszokhattuk már, hogy a Nobel-díjat nem az irodalmi teljesítményre, hanem a politikai-ideológiai megbízhatóságra adják. Az irodalmi Nobel-díjak odaítélése ékesen bizonyítja, hogy a kultúra korrupciója nem hungarikum. (Évek óta foglalkozom a jelenséggel. Elfriede Jelinek vagy Jon Fosse Nobel-díja ugyanolyan nevetséges, mint mikor hazánkban József Attila-díjat és akadémikusi rangot ad napjaink kultúrakorrupció-intézményrendszere egy olyan „költőnek”, aki arról írt „verset”, hogy megette a végbélkúpot!)

Észak géniusza a heroizmus, a vikingek valaha a világ rettenhetetlen tengeri harcosai voltak, de mára mivé lett ez a skandináv férfiállomány, láthatjuk a napi hírekből, ma már nem a férfiasság a toxikus, hanem a férfiatlanság. Az író a mai skandináv férfiatlanság-tudatot vetíti a XIX. századba vissza, ami képtelenség, hiszen pont a régi kemény nemzedékek életharca teremtette meg a mostani jólét-biztonságot, melyet az elpuhult utódok elkótyavetyélnek. Fosse antiregénye bizonyítéka annak a tételnek, hogy művészet nincs feszültség nélkül. A biztonság unalmas. „Veszélyesen kell élni”, mondta Nietzsche. Ha nincs izgalom, akkor az élet üresnek tűnik. „Élni csak hősként érdemes”, mondták a régiek. Enkidu a holtak birodalmában így vigasztalja Gilgamest: „Ne sírj testvérem, Gilgames, tudd meg, idelenn az alsó világban csak azoknak nem megy jól a soruk, akik életükben sem érdemelték meg az életet.” A rossz művészet és irodalom sivár alsóvilágot teremt ebből a paradicsomból, mit eleinktől kaptunk örökbe.

Lars Hertervig festményeiben heroizmus van, érezzük a fjordok misztikus csodavilágának zord fenségességét. Drámai, férfias festészet ez, mint Van Goghé. Fosse a regényben a festő súlyos elmezavarát és depresszióját hangsúlyozza; tény, hogy a mester életének nagy részét elmegyógyintézetben szenvedte, mint Gulácsy, de mégsem hisszük el, hogy egy ilyen csodálatos piktúrát a betegség számlájára kellene írnunk. Egy értelmi fogyatékos monoton ismételgető mondatait adja a nagy művész szájába. Az író miért nem veszi észre a vásznakon a hatalmas intellektuális erőt? A komor pátoszt, mit Beethoven zenéjéhez lehet hasonlítani. Lars Hertervig szegény norvég kvéker családba született. Fosse a regényében – a fölösleges, naturalista szexrészletek helyett – miért nem a kvéker gyökereket hangsúlyozta?

A kvékerek, azaz a reszketők szektája különösen érdekes társaság. Hariett Stowe halhatatlan könyvéből, az Uncle Tom’s cabin-ból megismerhetjük, milyen kulcsszerepe volt ennek a felekezetnek az abolition mozgalomban, azaz a néger rabszolgák fölszabadításában. A kvékerek tiltakoztak a vietnami és koreai háborúk idején is. Két nagy angol, XIX. századi fizikus, az elektromágneses erőtér, az oszcilláló mindenség, fölfedezői, James Maxwell és Michael Faraday a kvéker gyülekezethez tartoztak (!). A kvékerek különös szektája mindig a szabadságért állt ki, náluk nincsen pap, mert a gyülekezetben mindenki az. Szélsőségesen egyenlőségpárti szekta, mely még a tudásból fakadó tekintélyt sem ismeri el, viszont nagy jelentőséget ad a személyes intuíciónak. A „reszketőknek” nevezték őket, mert az istentiszteleteiken különös, reszkető transzállapotba kerültek „megszállta őket a szentlélek”.

A kvékergyökerek igazán izgalmas vezérfonál lett volna az író tolla számára. A reszketés a buddhisták szamádhijához hasonló „megváltozott tudatállapot”,  a világszellemmel egybeolvadás, mely a lélektájkép-festészethez rímel. A Melankóliát egyes szám első személyben írja Fosse, és a saját szubjektív, igen fantáziátlan gondolatait adja a nehézsorsú, nagy norvég nemzeti festőművész szájába.

Félreértelmezés, ha egy géniusz gondolatait a betegséggel magyarázzuk, mert imígyen betegséggé minősítjük a nagy eszméket. Művészeknek is lehetnek mentális betegségeik, de a teremtő géniusz nem betegség. 

Pap Gábor tanár úr felvette a harcot az „elmebeteg Csontváry” legendájával, nem csak a művek , de az életrajzi részletek alapján is pontosan cáfolja ezt. Stilisztikai szempontból szerencsétlen, ha egy nagy ember szájába az író a saját gondolatait adja, ez nem méltó életrajzi regényhez. Csak a megjelenített történelmi személy saját, dokumentált szavait lenne szabad könyvbe írni, minden más hamisítás. Korunk posztmodern kultúrája hemzseg ezektől a tiszteletlen szellemi bűncselekményektől. Shakespeare-t, Wagnert „átrendezik” , egyes színházi „rendezők” arra vetemednek, hogy beleírnak az eredeti szövegbe. Már semmi sem szent? Mint mikor a gótikus katedrális mellé odarittyentenek egy vasbeton-krómacél kockaépületet. A hatalom ritkán figyel az emberek érzékenységére, arra, hogy egy brutális forma építészetben, vagy más művészetekben, vajon milyen érzéseket kelt, mennyi szenvedést tud okozni. A posztmodern unalomirodalom életidőt rabol az olvasótól, mint Fosse, de Kodolányi remekművei kitágítják életidőnket, évszázadokat élünk át órák alatt.

(innen folytatjuk)