Lippai Bertalan tanulmánya
A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.
MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Lippai Bertalan
Tatárlaka üzenete
Bevezetés
A magyar nyelv ősi írásrétegét, kapcsolatát keresem a régi Közép-Európai térségben – mindezt azért, mert olyan jellegzetességgel rendelkező nyelv, ragozó nyelv, mint a magyar, nem maradhatott volna ilyen egységesen nyelvi szerkezetében, ha mindent átvett volna, ha annyit vándorolt volna, mint ahogy azt, egyes történészek állítják. Hogy az egyszeri honfoglalással, előtte csupán szállásterületen, előtte kóborlással (a messzi Szibériából, vagyis nomádként), idegenként vetődött volna ide, a jelenlegi lakhelyére, hová kultúrájának gyökerei kötik, hirtelen vált volna alkotmányos királysággá. Hogy egyszeri beköltözöttként, foglalóként, minden előzmény nélkül tette volna meg ezt az utat, Szibériából az Urálon túlra, aztán a Kárpát-medencébe. Ahogy felvázolja a hivatalos történelem, nevezi azt magyarnak, az őslakosokat nem, a karral patronált, védett területen, a Kárpáti-medencében. Amit rólunk tanítanak, lehetett másképpen, ahogyan ezt László Gyula is vallotta, kettős honfoglalás elméletével. Beszélgetése során utalva arra, hogy a népi emlékezés eltér a hivatalos állásponttól, amely szerint például írást nem használtak, a rovást is türk írásnak mondják, amit a székelyek átvettek.
Mindazok véleményét osztom, s velük együtt azt az írást tekintem ősi írásnak, melyet még a szkyta karakternek neveznek. Igazolja a magyar nyelv ittlétét a honfoglalás előttről származó „Szarvasi tűtartó” rovással írt magyar nyelvű szövege, amelyet az avar korra datálnak a régészek. Ennek az írásnak alapjait egészen a tatárlakai leletekig lehet visszavezetni. A folyamatos ittlétet a genetika megállapítása révén először a Semino-féle kutatás igazolja, végül is Magyar Adorján azon állítását igazolva, miszerint „nem jöttünk mi sehonnan sem...” És aztán igazolja az írás jelenléte is, melyet egyre többen kutatnak. Éppen ezért fontosnak tartom a származást illetően az önfejlődés útján, semmint más kultúrákból, átvétel útján történő hangfejlődést, nyelvfejlődést. Az önmagából fejlődés vizsgálatát tartom elsődlegesnek, melynek szolgálatába állítom az írás, az ősi írás meglétét, ennek kutatását. „A saját maga írása, saját kultúrája” számomra mérvadó. Ennek eredete évezredek távolában kutatható. Az átöröklött kultúrában gondolkodom, nem az átvett, s ez által oda ítélt szóeredetet.
Nem a harc révén szerzett, hanem a munka révén öröklött mezőgazdálkodó magelvetőt tartom őslakosnak, a magelvetőket magarnak, ahogy a középkori megnevezés is MAGAR. Az egyesített népeket ősmagyarnak, akik e folyóvölgyi kultúrát létrehozták, művelték földjét, itt a Kárpáti Hazában. Nevezték magukat művességük nyelvén, mag (önmaga magjából eredeztethető elnevezéssel, magából kiindulva) foglalkozása révén is magelvető, agrár agrikola népének, a magot uraló, az ugart feltörő, mag elvető, növényt nemesítő magúr népének. Ebből származó magúr, magar, magiur, magy-arnak, magyarnak. Ez a virágzó agyagmíves MA GY AR kultúra a folyók völgyében nyomon követhető. Ezt kiegészítő háziasított állattartás, melyektől a földrajzi adottságok, hegyek, síkságok életfeltételeiben változó, de tartalmilag ezredéveken átívelő kultúr hagyományokkal rendelkező, társadalmi munkamegosztáson alapuló életközösségek egymást követő, nem kihaló kultúr-közösségek folytonosságának lehetősége a folyók völgyeiben nem zárható ki, a mag-elvetők kultúrájának szerves része az agyagművesség. Ezekhez az ősműveltség eszközein az összekötő láncszemeket az íráson keresztül is próbálom bemutatni. A hétezer évvel ezelőtti ember hagyatékán, agyag eszközén már megtalálható az írás. Tordos, Erősd, Tatárlaka, a Maros mentén. A helyben lakó agyagműves, folyóvölgyi ember, szorgos munkája révén kialakított életmódjával, sokezer évig fennmaradhatott. Védte, óvta környezetét ez a lakosság, hol sikeresen, hol kevésbé sikeresen, sok-sok nehézséget túlélve. Nem a hódítók, hanem a kiraboltak csendes többségének kultúrájával kívánom bemutatni az íráson keresztül is, hogy az őshonosok nem haltak ki, írásuk túlélt több ezer éves időszakot, ha viszontagságosan is, fenntartotta mag-elvető, folyóvölgyi kultúráját. A sírokban talált eszközökkel, jelekkel általános képet mutatnak múltjukról, arról, hogyan gondolkodtak. Hogyan vethető össze a néppé-válás folyamata úgy, hogy a helyben maradás feltételei megmaradtak.
A népi hagyomány kapcsolatait a hozott kultúra értékeivel, szimbólumaival együttesen ki lehet mutatni, nem halt ki, akkor sem, ha hozott, a jel és gondolatvilága tárgyain örökletes, rokonítható. Sírleletből – mint a most Regölyön talált lelet tárgyain – a behozott párhuzamos kultúrából érkező avar, a beépülő, az ősivel együtt élő, amiből több ezer év folytonossága is kimutatható, mint Vésztőmágoron: ki lehet mutatni, ki kivel, mely kapcsolataival mutat hasonlóságot, az életmódi sajátossággal egyetemben.
Erre az állandóságra képes volt nyelvünk is. Ilyen írásos lelet a tatárlakai. Mely a jelenlegi ismereteink révén és a kultúra sajátossága révén, életmódi szokásai révén olvasható, képi, szimbolikai szótag, illetve a rovásírás fogalomjeleinek segítségével üzenetként fogható fel. Jelei a magyar mag-elvetők sajátos logikai rendszerébe illeszthető, ezért olvasható a múltból származó emlék a régészek által kiásott tárgy hozadékaként, ilyen a tatárlakai és a tordosi lelet is, melyek a marosi, folyó völgyi emberek hagyatékai.
A magyar nyelv sajátossága
(...)
