Lucia gyónása (Szőke Mária Magdolna novellája)
Eredeti cím:
IRODALOM: NOVELLA – Lucia gyónása – Apokrif Lekció
Olvass, lazíts, gondolkodj az Apokalipszis idején is – Nyisd meg a Lelked Isten felé
Az olasz kikötőváros két nevezetességéről volt híres, a templomairól és a kurváiról. Mint sok szakértő állította, mind a templomok, mind a kurvák nagyon szépek, eredetiek, bennük van a buja olasz éghajlat minden délies bűne, bűnbocsánata, imája és átka.
Ebben a városban élt Lucia, aki prostituált volt és nagyon szép.
Az a tipikus olasz nő, akinek a hangja erős, kicsit rekedtes is, és mégis nagyon nőies, mert benne rezeg az asszonyi hormon minden sima, simulékony balzsama. Lucia amúgy nem volt egy lerobbant sarki kurva, huszonöt éves korában, szépségének teljében fogadta kuncsaftjait a város szélén levő motel mellett, egy benzinkút teraszán. Stricije nem volt, de nem is kellett neki, ugyanis Lucia önálló intézményként élt, ráadásul unokabátyja a helyi maffia egyik nevezetes figurájaként hamar és nagyot tudott ütni, így semmiféle jöttment futtató nem merészkedett volna arra, hogy a szép Lucia szexuális iparosodását adóztatni merészelje.
A temperamentumos olasz lány ült hát a teraszon, a hormonhajtotta kliens meg jött. Egy szemvillanás, valami ősi, romlott és mégis eleven alku, és a többi már ment magától. És mégis volt valami veleszületett grácia abban, ahogy ez az utcalány eltette a száz eurót, és volt abban valami a bukott angyalok zokogásából, ahogy nevetve belekarolt a kliensbe és vitte, vitte magával a kicsi, csendes motelbe, ahol kockázatként és mellékhatásként hormontól feszülő férfiak loptak maguknak félóra hímillúziót.
A benzinkutas fiú azt is tudni vélte, hogy Lucia azért lett kurva, mert tizennyolc éves korában élete nagy szerelme, akihez feleségül akart menni és szülni neki fél tucat zsivajgó olasz kiskölyköt, egyszerűen lelépett. Ez, lehet, nem pont így történt, de a sztori megható volt, s a benzinkutas fiú sokszor el is mesélte ezt a szép és kedves lotyó visszatérő klienseinek. Sokkal szebben is hangzott ez a szerelmi csalódás, mint azok a lehangoló balzaci és Zolás szajhamotívumok, amikor az utcalányt az éhség, a nyomor változtatja Vénusz bankautomatájává.
Így élt tehát Lucia, mint önálló szexpapnő, amikor először találkozott az idegennel. Mivel az idegen nevét ebben a történetben tapintatosan elhallgatjuk, nagybetűvel, azaz Idegenként engedjük be a történetbe és Lucia ágyába. A csendes, finom modorú férfi amúgy pont azt akarta az utcanőtől, mint minden más férfi. Luciának először fel sem tűnt, hogy az Idegen egy kicsit más, mint a többiek, mint a nyitott sportkocsin száguldó aranyifjak, a pohos kamionsofőrök, a titokban és félve érkező tisztes családapák.
Az Idegen más volt.
Ez akkor derült ki, amikor beszélgetni kezdtek. Furcsa, kicsit délies akcentussal és nagyon szépen, választékosan beszélt, és nem azt mondta Luciának, hogy „Hello!” vagy „Szevasz, bébi!”, ahogy a legtöbb kuncsaft szokta, hanem azt mondta, hogy „Kezét csókolom!” Kifizette a száz eurót és azt mondta szépen, csendesen, „Kezét csókolom!” Nem is gondoljuk, milyen ritkán köszönnek kezét csókolomot egy kurvának manapság. Az Idegen azonban jólnevelt volt. Hetente kétszer jött, be sem mutatkozott, mint azt Lucia törzsvendégei szokták, a feleségét sem szidta, nem panaszkodott. Hogy csinálta, hogy nem, Lucia lassan lassan elbeszélte neki egész életét, gyerekkorát, anyja halálát, a textilgyáros gazdag nagynénit, első szerelmét, sőt egyszer beszélt az első száz eurósról is neki, amit egy pocakos svédtől kapott az első fuvar után.
És az Idegen nemcsak jól tudott beszélni, de jól tudott hallgatni is. Aztán Lucia azon vette észre magát, hogy nagyon várja a szerdákat és a szombatokat, amikor jön az Idegen. Pár hét sem telt el, és Lucia szerdán és szombaton nem volt hajlandó más pasassal szobára menni, hiszen várta az Idegent.
A nevenincs, csendes és kurvával szeretkező tisztességes férfit. Szóval az Idegent, akinek a bőre is olyan más illatú volt. A márkás arcszesznek volt valami különös, fűszeres illata, amit a lány nem tudott beazonosítani, pedig hát, elég sok férfiillatot szagolt prosti léte öt esztendeje alatt.
Az üzleti kapcsolatból, tetszik vagy sem, bizony rendes viszony, aztán szerelem lett. Legalábbis a lobogó sarki pillangó lelkében, aki azon kapta magát, hogy azon tanakodik, milyen is lenne ingyen szeretkezni az Idegennel? Csak úgy... pénz nélkül... Vajon akkor hogyan hangzana az a „Kezét csókolom”? Mint tudjuk, a szenvedély szenvedélyt szül, így az Idegen sem maradt mentes ettől a fellobbanó szép nyomorúságtól, ettől az utcasarkon kivirágzott szerelemtől. Neve továbbra sem volt, de továbbra is „Kezét csókolom!”-ot köszönt Luciának, amikor fizetett.
Egy lobogó pillanatban Lucia aztán meg is hálálta ezt, ő csókolta meg az Idegen kezét. Volt ebben a kézcsókban valami Mária Magdolna megtisztuló alázatából, ahogy a szajhák védőszentje egyszer régen, a legszebb, legszentebb ősevangéliumi esküvőn lehajolt Jézus lábához... Az Idegennek finom, fehér keze volt, látszott rajta, hogy sosem végzett ez a kéz fizikai munkát, s ami határozottan megnyugtatta Luciát, jegygyűrű sem volt ujján. Csak egy sebhely. Egy régi, rombusz alakú égési seb. Az Idegen egyszer elmesélte, még gyerekkorában égette meg magát, mikor ministráns kisfiúként elejtette a füstölőt, azóta mint egy billogot hordja ezt a furcsa heget a keze fején. Ez lenne a különös ismertetőjele, ha körözné a rendőrség, mesélte egyszer tréfálkozva.
Sokszor, szerdán és szombaton, feküdt Lucia az Idegen mellett, és halk alázatossággal, nedves asszonyszájjal csókolgatta a rombusz alakú sebhelyet. Ekkoriban történt, hogy Lucia nagynénije elhalálozott, így a benzinkúti Vénusz megörökölte annak textilgyárát. Kicsit meg is ijedt ettől a rászakadt nagy szerencsétől, és érezte, valami maradéktalanul meg kell változzon most az életében. Egyszer meg is kérdezte az Idegent, van-e felesége, de a válasz határozott nem volt, és Lucia tudta, az Idegen nem hazudik.
Mióta cégtulajdonos lett, arra sem volt Lucia rászorulva már, hogy pénzért kurválkodjon, de nagyon szerencsétlen lett volna, ha elmaradnak a szerdai és szombati Idegen ölelései. Főleg, mert más ölelés már nem is volt az életében. Lassan pergett le róla a kurvák olcsó zománca, levedlett, új bőre nőtt, elfelejtette a pohos kamionosokat, az aranyifjakat, csak várta, várta a szerdát és a szombatot, a rombusz alakú heg alig érezhető barázdáját ajkai alatt, a furcsa, fűszeres férfiszagot.
Mióta cégtulajdonos lett, mindig szégyenkezve félretette az Idegentől kapott száz eurósokat. Bele egy öreg Bibliába, amit még nagyanyjától örökölt. És akkor, nem tudni hogyan, történt a baleset vele, a profival, de észrevette, hogy gyermeket vár. Valójában nem tudom megfogalmazni az érzést, ami Luciát akkor elöntötte. Viharos öröm, sikoltó ijedtség, könyörgő zokogás... nem tudom mi lehetett az... Mindenesetre egy szombat este elmondta az Idegennek, hogy gyermeke lesz. Gyermekük lesz. Az Idegen nézte, most is csendes volt és jólnevelt, és ismét „Kezét csókolom!”-mal köszönt el. Soha többet nem jött el a moteltündér karjaiba.
Lucia többször belehalt ebbe a távozásba, de sajnálatos vagy szerencsés módon, többször túlélte.
Már eszébe sem jutott kliensekkel hálni, bejárt a kis gyárba, és néha lassan gömbölyödő hasára szorította a kezét. Senki nem tudott semmit az Idegenről. A szomszédja, a mindenről azonnal véleményt alkotó Giovanna, úgy vélte, ez bizony Isten ujja volt, hogy Lucia jó útra térjen és nevelje fel gyermekét.
Lucia végül is gyónni is azért ment el, a szülés előtt pár héttel, mert a mindenről véleményt alkotó Giovanna úgy vélte, csakis megtisztulva szabad világra hoznia a gyereket. És Lucia ment. Ment az egyik, messze eső elegáns belvárosi templomba, hogy gyónjon, hogy megtisztuljon, mint méltó burka a testében lapuló kis csodának, a szerelem teremtő varázslatának, ami megmaradt neki az Idegenből.
Vitte az öreg Bibliát is, amiben ott lapult a sok száz eurós. Elhatározta, adománynak adja valamelyik árvaháznak, majd megkéri a papot, akinek gyónni fog, segítsen, hogy jó helyre kerüljön a pénz. És ment Lucia gyónni. Vitte lelkében a tisztaságvágyat, valami homályos célzást egy mindig létező mennyországra, áttetsző lélekburokra, a Szerelemre és Szeretetre, ami ha megöl, akkor is életben tart.
A hatalmas templom úgy fogadta be, mint valami kőszörnyeteg. A díszes mennyezeten meredt szemű angyalok táncoltak karéjban. Lucia imádkozni próbált, és valóban... érezte, megérezte orrában az Idegen semmihez nem hasonlító fűszeres arcszeszének illatát, megérezte megzavart, nyomorult kis lelkének megdöglött álmait.
A gyóntatófülkében aztán reszketve, gépiesen mondani kezdte, felsorolta bűneit, bevallotta szerelmét az Idegennel, mondta és mondta, és nem kapott rá választ. Csak valami nagy, félelmetes csend volt. És mikor véget ért a gyónás, a fülkéből senki nem felelt.
Nem jött a korholó, de feloldozással kecsegető szöveg.
Mintha megtántorodott volna valaki a rács túloldalán. Az atya talán rosszul lett? – ijedt meg Lucia, s azonnal eszébe jutott az is, bizonyára ő most olyan szörnyű dolgokat mondott kurva múltjáról, hogy az atya... Nos, az atya valóban megrendülhetett a hallottaktól, mert meg kellett kapaszkodnia. És a rács alatti részbe markoló kézre, mint egy szomorú isteni gúnymosoly vagy Lucifer főangyal fényhozó fintora, rávetült a templomablakból egy fénycsík, megvilágítva az ideges, fehér kezet. S a kézfejen egy semmivel össze nem téveszthető sebhely volt. Egy rombusz alakú sebhely, egy gyermekkori égésnyom.
Túlzás azt mondani, hogy Lucia gondolkozott abban a pillanatban. A nagy felismerések pillanatában senki nem tud gondolkodni.
Lucia sem tudott, csak azt érezte meg, hogy a templom szaga az olyasmi, mint az az arcszesz, amit az Idegen használt, a jellegzetes illat, azoknak az ápolt papoknak az illata, akik naponta pácolódnak a miséken a tömjénfüstben, és ez az illat a férfikozmetikumokkal keveredve egy semmivel össze nem keverhető sajátos szekta-parfümmé válik. Csend volt. Lucia feltápászkodott nagy hasával, lassan, kábult nyugalommal megcsókolta azt a sebhelyes kezet ott a rács alatt és elindult kifele. A fehér kéz meg gyáván, élettelenül, arctalanul világított, a gyóntatófülke rácsának szélét markolva, mint egy döglött fehér polip.
Lucia, pedig ment, ment kifele. A bejáratnál levő perselynél még megállt, egy öreg Bibliából pénzt vett elő, sok százeuróst s a perselybe gyömöszölte ezeket.
– Kezét csókolom! – kiáltott fel valahova a magas néma templomtorony felé, és nevetni kezdett. Több járókelő pedig megbotránkozva nézte az elegáns, terhes szépasszonyt, ahogy az állt a templomajtóban, nevetett, egyre nevetett, és az arcán csorogtak a könnyek...
