Marsall Ágnes: Agresszornak tartod-e Putyint?
A kérdés grammatikai szempontból egyszerű és világos. Igen vagy nem? Valójában azonban a válasz korántsem ilyen egyszerű. Putyin megtámadott egy szuverén országot, „tehát” agresszor. A logika azonban ellent mond ennek. Mintha azt állítanám: Ha esik az eső, Szeged a Balaton partján van. Az állítás grammatikai szempontból helyes, logikai szempontból hamis. Az orosz-ukrán háború kapcsán a példamondatunkra vetítve a választ, Szeged a Balaton partjára kerül, ami ugye teljesen abszurd. Ahhoz, hogy a kérdésre korrekt választ tudjunk adni, világosan kell látnunk, hogy
az orosz-ukrán háború nem Oroszország háborúja Ukrajna ellen. Ha az lenne, – figyelembe véve az erőviszonyokat –, legfeljebb egy hétig tartott volna. A konkrét eseményeket tekintve: ez a háború az Amerikai Egyesült Államok háborúja Oroszország ellen, Ukrajnában.
Az adott helyzetben és időben az állítás így helyes – grammatikai és logikai szempontból egyaránt.
Ez egy klasszikus amerikai proxy háború, amelyet az USA távolról, egy másik ország – jelen esetben Ukrajna – területén, mások csapataival vív meg. Globális szempontból, és a jövőre nézve, egyértelmű és világos, hogy ez a háború a neoliberális pénzügyi kapitalizmus harca, végső soron majd Kína ellen, és nem február 24-én kezdődött. Helyesebb lenne tehát, ha mindenekelőtt azt a kérdést tennénk fel, hogy az ukrajnai konfliktus kinek áll érdekében.
Ebben a háborúban Ukrajna csupán egy gyalogáldozat a sakktáblán. A potenciális áldozat most Oroszország, és Európa. Ez utóbbihoz csak annyit: azzal, hogy az USA az Oroszországra kivetett szankciókban való részvételbe bevonta szövetségeseit is, Európa országai beláthatatlan gazdasági krízishelyzetbe kerülnek.
S míg Európa óriási gazdasági és politikai kockázat közepette vergődik, az USA jelentős gazdasági előnyökhöz jut, s ebből nemcsak azok profitálnak, akik az európai energia-eladásban vesznek részt – már ezt a célt szolgálta az Északi Áramlat 2. amerikai megtorpedózása is –, hanem a hadiipari komplexum is.
Ez a háború egy csapásra biztosítja Oroszország és Ukrajna, valamint Európa meggyengítését, az orosz birodalmi álmok és az eurázsiai kontinentális hatalom létrehozására irányuló törekvések aláásását, vagyis az USA egyik legfontosabb globálstratégiai céljának az elérését.
A háborús konfliktus tehát elsősorban az Amerikai Egyesült Államoknak áll érdekében, de érdekében áll a Világgazdasági Fórum törekvését támogató olyan szervezeteknek is, mint az ENSZ és a WHO, és azon neokonoknak és neoliberálisoknak, akik joggal tartanak attól, hogy egy eurázsiai integráció ellenállhatna a világ kormányzásának átalakítására irányuló stratégiájuknak.
2021 áprilisában a NATO Defender Europe fedőnéven, 30 év óta a legnagyobb hadgyakorlatát tartotta. 40 ezer katonát és 15 ezer harci eszközt, köztük hadászati repülőgépeket összpontosított az orosz határok közelében, főként a Fekete-tenger térségében és a Baltikumban. Időben ez egybeesett Zelenszkij ukrán elnök 117/2021 számon kiadott rendeletével a Krím visszafoglalásról és a többségében oroszok lakta Donbász autonómiájának katonai eszközökkel történő felszámolásáról.
Ezt akár hadüzenetnek is tekinthetnénk, amit Zelenszkij soha nem mert volna megtenni, ha nem tudja maga mögött Amerika támogatását és a NATO erejét. Oroszország erre védelmi rendszerének megerősítésével válaszolt. Putyin figyelmeztette Biden-t, hogy „annak, aki Ukrajnában és akárhol veszélyeztetné az oroszok biztonságát és testi épségét, számolnia kell tettének következményeivel, mert Oroszország meg fogja védeni állampolgárait”.
Oroszország álláspontja szerint,
„Ukrajnának föderatív állammá kellett volna válnia. Olyanná, amely az állam keretein belül a hatalom minden szférájában kifejezésre juttatja az ország nemzeti sokszínűségét, elismeri az etnikai egyenjogúságot, tiszteletben tartja a kisebbségek nemzeti, vallási, nyelvi, kulturális identitását és az önrendelkezéshez való jogát.”
Megjegyzem, minden államnak ilyenné kellene válnia, amelynek területén jelentős kisebbség él. – A 2014-ben amerikai segédlettel, puccsal hatalomra került ukrán rezsim azonban ennek éppen az ellenkezőjét művelte.
Megszegve a minszki megállapodásokat, az ukrán hadsereg hét éve folyamatosan bombázza Donbászt. Donyeckben és Luhánszkban aknákkal és ágyútűzzel irtja az orosz anyanyelvű lakosságot. Bizonyíték rá 130 tömegsír, amelyekben iszonyatosan megcsonkított férfiak, nők és gyermekek holttestére bukkantak.
És a pusztításról még nincs végleges adat.
Az elmúlt hét évben Oroszország számtalanszor fordult az ENSZ Biztonsági Tanácsához – és az Európai Unióhoz is – a béke helyreállítása érdekében. A kérést pontosan ennyiszer hagyták figyelmen kívül.
A kijevi rezsim a NATO segítségével ez év februárjában jelentős offenzívát indított a donbászi köztársaságok ellen. Az intenzív ágyúzás már napokkal azelőtt megkezdődött, hogy Oroszország fellépett volna. A polgári épületek és az infrastruktúra ágyúzása következtében civilek ezrei haltak meg, vagy menekültek Oroszországba.
Oroszországnak nem volt más választása, mint megvédeni a donbászi népeket, és mivel a Biztonsági Tanács nem tett semmit, az EU és a NATO pedig támogatta a Donbász elleni kijevi offenzívát, cselekednie kellett.
„Oroszország az ENSZ Alapokmányának 51. cikke értelmében a nemzetközi jognak megfelelően járt el…” – állapítja meg Christopher Black, számos nagy horderejű háborús bűnügyről ismert, torontói székhelyű nemzetközi büntetőjogász.
„A máig érvényben lévő Kellogg-Briand Paktum (1928.) lehetővé teszi a háborúkat egy támadás alatt álló nemzet védelmében.” Ugyanígy rendelkezik a második világháború után elfogadott ENSZ Alapokmány is. „A Charta 2. cikkének (4) bekezdése szerint minden tagállam köteles tartózkodni bármely állam területi vagy politikai integritása elleni erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától, ám két fontos kivétel van e kötelezettség alól: az első az egyéni vagy kollektív önvédelemhez való jog az 51. cikk értelmében, valamint a Biztonsági Tanács általi kollektív végrehajtás a Charta VII. fejezete alapján, amely a béke fenyegetésével és a jogsértésekkel foglalkozik. Az egyéni vagy kollektív önvédelemhez való jog más államok támogatásával mindaddig fennáll, amíg a Biztonsági Tanács nem hozott intézkedéseket a „nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében”.
A donbászi köztársaságok katonai segítségkérése is arra kényszerítette Oroszországot, hogy segítségükre legyen Kijevvel szemben az orosz lakosság védelmében.
„A kijevi rezsim erői magát Oroszországot is többször megtámadták. Időről időre szabotőröket küldtek a Krím-félszigetre, hogy rajtaütéseket hajtsanak végre. Még a Krím vízellátását is megszakították, ami emberiség elleni bűncselekmény. Néhány nappal azelőtt, hogy Oroszország fellépett volna, egy kijevi felderítőegység megtámadta Oroszországot, de észlelték és megsemmisítették. Oroszországnak a Caroline-doktrína értelmében minden joga megvolt ahhoz, hogy a támadók után járjon, és megakadályozza a további támadásokat.
Az erő alkalmazására azért van szükség, mert a fenyegetés közel áll, és így a békés alternatívák keresése nem lehetséges.
A válaszlépésnek arányosnak kell lennie a fenyegetéssel.
Ebben az esetben a fenyegetés több mint közvetlen volt. Folyamatos volt és erősödött. Erre az egyetlen hatékony és arányos védekezési válasz a bevetett támadóerők megsemmisítése. Ezek az erők nemcsak a kijevi rezsim kormányerőit foglalják magukban, hanem a kijevi offenzívát támogató és élenjáró nacionalista, náci dandárokat, valamint a kijevi offenzíva lebonyolításához a részükre szállított összes NATO-felszerelést is.”
A mélyebb probléma az Oroszországot fenyegető közvetlen veszélyeztetés volt, amelyet a NATO keleti terjeszkedése, s az Oroszország felé mutató haderő és támadórenszerek kiépítése jelent. A NATO-országok olyan katonai gyakorlatokat tartottak, amelyek magukban foglalták az Oroszország elleni nukleáris támadások indítását is. Nyilvánvaló volt, hogy támadásokat gyakoroltak, mert ez volt és ez a szándékuk.
A NATO lassan terjeszkedik Oroszország felé
Oroszország követelte az amerikaiaktól, hogy vonják vissza ezeket a rendszereket, és vonják ki a NATO-t Kelet-Európából. Határozottan visszautasították.
Oroszország az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet valamennyi tagállama által 1999-ben, az isztambuli csúcsértekezleten elfogadott elvek alapján – miszerint „egyetlen ország, vagy ország csoport biztonsága sem szavatolható más államok rovására” –, három fő pontban összegezte követelését:
„Vonják ki Európából az amerikai nukleáris fegyvereket, vessenek véget annak a gyakorlatnak, hogy a NATO hagyományos fegyveres erőket és katonai infrastruktúrát telepít az orosz határok közelébe, és hivatalosan mondjanak le Ukrajna és Grúzia (Georgia) integrálásáról a NATO-ba”.
Ukrajnával kapcsolatban, január 12-én, a brüsszeli NATO-Oroszország Tanács ülésén, e követelés ismételt előterjesztésére Stoltenberg NATO-főtitkár elmondta, hogy a „NATO szívesen tárgyalja az Oroszországot és a nyugati szövetségeseket érintő veszélyes katonai incidensek vagy balesetek megelőzésének módjait”, de határozottan kijelentette, hogy „Ukrajnának joga van dönteni jövőbeli biztonsági intézkedéseiről, és a NATO továbbra is nyitva hagyja kapuit az új tagok előtt. Senki másnak nincs beleszólása ebbe, és természetesen Oroszországnak nincs vétójoga”.
A kubai rakétaválság idején, 1962-ben, Kennedy elnök felállította azt a precedens elvet, hogy ha egy nemzet úgy érzi, hogy létezését veszélyezteti az atomfegyver, akkor joga van erőszakot alkalmazni önmaga megelőző védelmére. – Oroszország ugyanezen az elven jár el.
„A NATO-hatalmak az utóbbi időben a „védelmi felelősség” hamis jogi doktrínájára hagyatkoznak, amelyet utólag találtak ki, hogy megpróbálják igazolni Jugoszlávia elleni agressziójukat. A nemzetközi jogban nem létezik ilyen doktrína. De szerintük egy katonai akció, még ha illegális is, „jogos humanitárius okokból” indokolt. Figyelmeztették őket, hogy ezt a hamis tant ellenük fordíthatják. Oroszország egyáltalán nem hivatkozott rá, de ha a NATO támadóháborúiban támaszkodhat erre, akkor Oroszország biztosan támaszkodhat rá, hogy igazolja katonai akcióját a Donbász és önmaga védelmében” – állítja Christopher Black.
Akkor hát ki az agresszor?
Az agresszor most is, ahogyan már annyiszor, Amerika. Így lépett fel a Közel-Keleten, Eurázsiában, az ázsiai, Csendes-óceáni térségben, hogy még a legcsekélyebb esélyét is kiküszöbölje annak, hogy mások alternatív hatalmi központtá válhassanak. Ezt tette Jugoszláviában, Afganisztánban, Irakban, Líbiában és Szíriában. Majd Ukrajnában törekedett arra, hogy befolyása alá vonja az országot, és oroszgyűlölő bábkormányt állítson az élére.
„Minden agresszióját az uralma és az erőforrások és a népek kizsákmányolása, haszonszerzés céljából hajtotta végre. Soha nem kínált jogi indoklást, mint ahogy nem is volt, mert egyik támadást sem önvédelemből hajtotta végre. Oroszország fellépése viszont egyértelműen az.”
Washingtonnak 800 katonai bázisa van az USA területén kívül.
Ezúttal 8 ezer kilométerről vezényelte katonáit és fegyverzetét az orosz határok közelébe.
2022. január 19-én felhatalmazást adott arra, hogy a balti államok amerikai fegyvereket adjanak át Ukrajnának. Engedélye értelmében Észtország, Lettország és Litvánia támadó fegyverzetet, így páncélos elhárító, és föld-levegő rakétát juttathat az ukrán fegyveres erőknek. Alig öt nappal később hadihajókat és vadászgépeket irányított Kelet-Európába, és készenlétbe helyezte tagállamainak fegyveres erőit.
A NATO felvonulása az orosz határok közelében jól mutatja, ki készült itt háborúra! Amerika, hogy fenntartsa az egypólusú világrendet – természetesen saját hegemóniájával –, attól sem riad vissza, hogy akár világméretű konfliktust idézzen elő. A Covid-pandémia remek előtanulmányt nyújtott ehhez, s a lakáj-média-propaganda ezúttal is a szolgálatába állt. S hogy pszichopata külpolitikájukkal meddig képesek elmenni, mi sem fémjelzi jobban, mint a Pentagon által fenntartott – „nem létező” – biolaborok tömkelege Ukrajnában.
A történelem ismétli önmagát, legfeljebb a szereposztás változott, s az is csak részben. A 2. világháborúban az amerikai és a brit kormány legfelsőbb szintjei által 1944-ben készített tervekből kiderült, hogy Németországot mint nagyhatalmat egyszer s mindenkorra el akarják pusztítani. Fridrich W. Grimm nyilatkozta a következő szavakat, amelyeket 1945 májusában egy magas rangú szövetséges tisztségviselő mondott el neki:
„Addig fogjuk folytatni ezt a horror-propagandát, amíg senki nem fog elfogadni egyetlen jó szót sem a németekről… és amíg maguk a németek is annyira össze nem lesznek zavarodva, hogy már egyáltalán nem tudják, hogy mit tegyenek.”
És a mainstream média tökéletes partnernek bizonyult ehhez. Ahogyan akkor, úgy most is. A helyzet csak annyiban változott, hogy ezúttal Oroszországot kell elpusztítani. Hamis hírek, tudósítások, elemzések garmadával, reklámstúdiókban jól-rosszul összetákolt videók özönével árasztják el a világsajtót, bizonyságul, hogy lám, milyen iszonyatos háborús bűntetteket követnek el az oroszok Ukrajnában. Mígnem a covid-őrületet fölváltotta a kritikátlan ruszofób-őrület.
Eladdig, hogy nyugaton indexre kerülnek az orosz irodalmi és zeneművészeti remekművek, az orosz művészeket, tudósokat megbélyegzik és elbocsátják az állásaikból, az orosz sportolókat kirekesztik a nemzetközi versenyekből, csak mert oroszok. A média szította kollektív bűnösség nemtelen elve eluralja az emberek szívét, lelkét, agyát, s burjánzik, miként a gyom.
S hogy hová fog vezetni mindez? Aki tudni szeretné, hogy mire volt képes az USA és szövetségesei 1945-ben, hogy milyen iszonyatos háborús bűntetteket követtek el, annak figyelmébe ajánlom Drezda három napját, vagy James Bacque: a Megtervezett halál című könyvét a szövetségesek haláltáborairól.
„Eisenhower gyűlölete az amerikai történelemben példátlan haláltáborok borzalmait okozta…”
… Ön tudja, mi az igazság azokkal a fiúkkal, azoktól idéz, akik jelen voltak és a saját szemükkel látták, Ön birtokolja egy olyan borzasztó igazság körvonalait, amelyet alig tudok elviselni. …Kimondhatatlan szégyennel tölt el… – írja Stephen E. Ambrose, a 2. világháború vezető történésze egy Bacque-nek címzett levelében.
Azzal, hogy az USA papírrongyként kezelte a Genfi Konvenciót, olyan precedenst teremtett, ami talán évszázadokra meghatározta a nemzetközi jog súlyát, s ami nem csak ott és akkor okozta milliók halálát – s bár a hivatalos média elhallgatja –, de ez köszön vissza most abban, ahogyan az ukrán neonácik bánnak az orosz hadifoglyokkal.
⁕
A legendás külpolitikai guru, George F. Kennan már 1948-ban érvelt az olyan politika ellen, amely Ukrajna Oroszországtól való szétválasztását tűzte ki céljául. Később a NATO keleti terjeszkedését is stratégiai tévedésnek minősítette.
A 2014-es orosz-ukrán háború kapcsán Henry Kissinger egykori külügyminiszter is arra figyelmeztetett, hogy „a nyugatnak meg kell értenie, Oroszország számára nem egyszerűen egy másik ország Ukrajna”.
Nem értették meg.
A haszonszerzési- és hatalmi téboly végképp eluralta a Fehér Házat. Nem mintha nem látnák, hol van az igazság. De mert szembe megy velük, lesöprik az asztalról.
⁕
A címkérdésre a válaszom: nem. Nem tartom agresszornak Putyint.
Forrás:
Zerohedge.com/geopolitical/bidens-ukrainian-putin-push-may-lead-world-war-iii
Zbigniew Brzezinski: A Nagy sakktábla, Európa kiadó, 1999. (The Grand Chessboard, American Primacy and Its Geostrategic Imperatives - Az amerikai elsőbbség és geostratégiai követelményei -, 1997.)
James Bacque: Megtervezett halál, 2008. (Other losses)
