Megjelent a Búvópatak májusi száma!
„A szabad ember, kit minden kötelékek legerősebbje, a közös végzet köteléke fűz össze embertársaival, azt tapasztalja, hogy a dolgokat olyan új megvilágításban látja, mely szüntelenül a szeretet fényét árasztja minden hétköznapi feladatra. Az ember életét láthatatlan ellenségek veszik körül, kimerültség és fájdalom gyötri: hosszú út az éjszakában egy olyan cél felé, melyet csak kevesen remélhetnek elérni…” – Bertrand Russel fenti gondolata lehetne a Búvópatak polgári kulturális és társadalmi havilap májusi számának alapgondolata, mottója. Fokozottan érvényes, megfontolásra érdemes gondolat ez most, anyák napja közeledtével, miközben ezer veszély leselkedik ránk, közöttük is, az egyik legsunyibb, a covid, ez az irracionális, parányi gyilkos, amely arra kényszerít bennünket, hogy álarcban járjunk, és távoltartsuk magunkat még azoktól is, akiket a legjobban szeretünk. Erről szól a májusi szám első írása; Stancsics Erzsébet Ölelés című irodalmi jegyzete, és Lukáts János édesanyjára emlékező lírai vallomása is.
„A koronavírus járvány nemcsak minket szorít a sarokba megrögzött szokásaink miatt, hanem a tudósokat is gondolkodásra készteti. A kutatók azt állítják, hogy valami különleges dolgot fedeztek fel napjainkban! Abból indulnak ki, hogy két ember közötti ölelés átlagosan 3 másodpercig tart. Viszont, ha már 20 másodpercig, akkor annak gyógyító hatása van. Megmagyarázták, hogy ilyenkor egy oxitocin nevű hormon termelődik, amelyet szeretet-hormonnak neveztek el. Ez az anyag számos előnnyel jár a testi-lelki egészségünkre, szellemi és fizikai növekedésünkre. Az Érintés Kutató Intézet (mert ilyen is van már!) megállapította, hogy az ölelés támogatja a türelmet, megelőzi a betegségeket, csökkenti a stresszt, stb." – írja Stancsics Erzsébet.
„A csillag lehullt, szám fölitta. Most két rózsában ott ég a szédült ötvözetben. Nehezült dallam fúrja át a földet, angyalt alkot szorongó vágyból, csipkét rak rá a félelemből, bársonyt önt rá nyomorunkból.” – írja Kárpáti Kamil a Vörösmartyval című versében.
„Nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Állandóan velem van, és állandóan vele vagyok. Az esztendő minden napján, az életem minden napján. Tőle indulok, és hozzá érkezem, neki mesélek, neki panaszkodom, neki büszkélkedem. Számomra minden nap anyák napja. Az én anyámé. Az ő számára pedig – talán – minden nap a gyermeke napja. Ezt ő soha nem mondta, és már el se mondhatja. De így éreztem életében, és így érzem ma is.” – Lukáts János emlékező írása is olvasható a lapban Anyám napja címmel.
Két tízes töriből című groteszk elbeszélésében Petrozsényi Nagy Pál arról ír, hogy Erdélyben egy történelemórán hogyan próbálja megoldani a megoldhatatlant tanár és diák.
P. Buzogány Árpád Fekete krétával című szürreálisan lírai novellájában nagyapa és unokája egymásrautaltságáról és bensőséges viszonyáról ír.
Rédei János Boldogkáta, boldog békeidők című múltidéző írását ezekkel a szavakkal ajánlja az Olvasó figyelmébe a gyerekkori barát: „Rédei János Boldogkátán nőtt fel. A Boldogkáta név a Boldogasszony-Káta rövidítése, de az ő számára valóban a boldog Kátát, a boldog gyermekkort jelenti. Az ő élete és a mi életünk párhuzamosan folyt le, és hála Istennek, folyik még ma is, kapcsolatunk a gyermekkor óta tart. Csakhogy az ő számára Katona Ferenc a Nagyságos úr, a mi számunkra a Nagyapa volt. Ő az 1. sz. cselédlakásban élt, mi a „kastélyban”. Azután később mi is ugyanolyan szocialista nevelésben részesültünk, mint ő, ugyanazért a forradalomért lelkesedtünk, ugyanúgy a lassan polgáriasodó diktatúra évtizedeiben telt el életünk java. Mi is ugyanúgy reménykedtünk a rendszerváltáskor, mint ő, hogy most már a polgár szó elnyeri méltó, mindenkire egyaránt érvényes értelmét Magyarországon. Ez a viszony azonban mindinkább barátsággá nemesedett. Azzá tették a gyermekkori közös játékok, a közös emlékek, a közösen átélt családi események, az egy temetőben nyugvó halottaink, és nem utolsó sorban Rédei János különleges szellemi érdeklődése és a teljesen önképzéssel megszerzett műveltsége.”
Tusnády László Nagyon fáj című tanulmányában azt elemzi, hogy a politika olykor-olykor meghasonlásba sodorja az embereket, ellentéteket szül, és amit elront, azt épp a művészet teszi helyre. „Könyvek vesznek körül, kéziratok. A művelődés több évezredes áldásait élvezem, de félelem kúszik körém. Ismerem. Erőt is adhat abban az esetben, ha legyőzhetem. Tudom, hogy Európa ma már nem sokban kapcsolódik Prométheuszhoz. Túl kevesen vannak azok, akik tüzet szeretnének lehozni az égből. Ezért láthatjuk azt a sötétséget, mely egyre komorabban ereszkedik ránk, és számtalan felelősünk ezt nem veszi tudomásul. Pedig még nincs veszve minden. Könyves Kálmán királyunkkal vigasztalódom. Az ő idejében voltak olyan országok, amelyekben harmincan vagy negyvenen tudtak írni és olvasni. A „Könyves” név még később is kevés uralkodóhoz illett. A Vatikán képviselői is megcsodálták a mi királyunkat, rátermettségét, éles elméjét, kiváló latintudását. Ez régen volt. Bölcs királyunk kilencszázöt évvel ezelőtt halt meg. A véletlen megdöbbentő mélyeiből tárul elém egy másik évforduló. Zrínyi Miklós szigetvári hőseivel együtt négyszázötvenöt évvel ezelőtt halt meg. Már negyven évvel korábban beköltözött a félelem a Kárpát-medencébe. Európa most éli meg a maga Mohácsát, de vagy elbutult, vagy felelőtlen vezetői annyira félrevezetik, hogy ezt a mohácsi állapotot nagyon sokan még mindig nem fogják fel, és szigetvári hőstettünkhöz hasonlót már sohasem remélhetünk tőlük.”
Alföldy Jenő Az elhanyagolt írófejedelem címmel Herczeg Ferencről értekezik a májusi számban. „Nincs kedvem belebonyolódni abba az utóbbi időben morajló vitába, amely arról szól, hogy kötelezzék-e a magyartanárokat Herczeg Ferenc valamelyik művének oktatására, vagy sem. Vannak íróink, akiket szívesebben ajánlanék, mint őt, de most nem az a dolgom, hogy értük ragadjak tollat. Ám ha neszét veszem annak, hogy az 1925-ben működő magyar Nobel-díj bizottság által fölterjesztett regény, Herczeg Ferenc (1863‒1954) Az élet kapuja című, 1925-ös regényének sikertelensége már önmagában a magyar sorskérdések egyik jelképes esete, akkor elfog a kétely. Ennyire azért ne tévesszük el a mértéket, ha nyomorító sérelmeinket emlegetjük. Csak az esztétikai szempontok mellőzésével állítható az a tétel, hogy ezúttal is a világháborúban győztes hatalmak és a trianoni békediktátum kitervelőinek a keze ért el Stockholmig, hogy elintézze: még a kultúrában se vigasztalódjunk a ránk mért taglóütésért.”
Ember s ember közt címmel Farkas Gábor Iancu Laura prózai műveit mutatja be az OLVASÓLÁMPA rovatban. "Iancu Laurát pályája kezdetén az irodalmi szakma úgy konstatálta, mint egy szűk etnikai környezet, a moldvai csángómagyarság kimagasló tehetségű költőjét. Azóta három verseskötetével, és egyéb írásaival bizonyította, az összmagyar kortárs irodalom szempontjából is jelentős alkotóról van szó. Mindezt azzal érte el, hogy verseiben nem a hovatartozás, a szülőföld helyzetének tragikuma szolgálja a lírai keretet, hanem a személyes sors, az eukarisztia misztikuma határozza meg a versbeszédet. Első regényében mégis a szülőföld, Moldva teremti meg annak a metaforikus, sorsábrázoló szólamnak a színterét, melyben egy régió népének az útkeresését, gyötrelmeit, Istenhez és a környező világhoz való viszonyát olvashatjuk ki.”
(...)
Comentarios