top of page

MIHÁLY – Holcsik Szabolcs elbeszélése





Hangos csattanással vágódott be a göcsörtös bükkfa ajtó. Zsalupántjai majd’ kiestek a keretből. A bent ülő öreg juhász egykedvűen tekintett a bejáratban megálló császári katonára. Nem ijedt meg. Már hallotta, hogy közeledik. Bár azt nem tudta, ki fia–borja jön napnyugtakor. Kucsmáját sem emelte meg jöttére. Elvégre a labanc érkezett, neki kéne illően köszönni. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

   A katona – jobb kezét még ott tartva a nyitott ajtó deszkáján – szétnézett a kalyibában, majd, miután meggyőződött róla, hogy a ház ura egyedül van, fölényes hangon szólt hozzá:

– Adj ennem, büdös paraszt! De gyorsan, az istenedet, ne nekem kelljen keresnem, mert abból jó nem származna!

   – Má régen megkínáltam vóna, ha lenne. Most várom a Mihályt, hátha hoz valamit vacsorának.

   – Hol az a Mihály, honnan jön, hová ment? Beszélj, vén mihaszna!

   – Az erdőbe ment, vadászni. Unnan várom. Ement már vagy négy órája. Behajtottuk a juhokat, oszt már ment is.

   – A fő császári erdőben vadászik? – Csapott amaz az asztalra ökölbe szorított kézzel, ahogy bentebb ment a szobába. – Remélem, van rá engedélye, mert felköttetem.

   – Van hát. Hogy ne volna? Ez okból megnyugodhat a kegyelmességes katona úr.

   – Százados úr a megszólítás, te büdös! Hol a tisztelet belőled? Vedd le azt a rongyos kucsmát, és hajolj meg, mert felrúglak!

   – Hajulnék én, de jaj a derekam. Beleette magát a nyavalya. Fekünni is alig bírok. A kucsmám meg a maga egészségéé hagynám a fejemen, a tetyvek miatt.

   – Fújj! Az anyád! Mentél arrébb! – S tett három lépés távolságot a juhásztól. – Hol van már az a gaz Mihály? Éhen vesszek talán? Még meg is kell csinálnotok nekem azt a vacsorát.

   – Ha tudta volna, hogy jönni tetszik, biztos idejében visszaér.

   – Ne feleselj, te, mert megkenem a fájós derekad a kardlappal! Lehet, nem is hoz semmi. Lehet olyan szerencsétlen, mint te. Te is csak juhász vagy, és nem vadász.

   – Hoz az. Olyan még nem vót, hogy ne hozott vóna.

   – Ha nem úgy lesz, nyakát szegem egy birkádnak. Mekkora a nyáj?

   – Tegnapelőtt még vót százhatvan. Aztán jöttek a maga társai, oszt elvittek százötvenet. Mondván, egy embernek tíz birka elíg. A Mihály meg akkor már második napja vót oda, hogy szólni lehetett vóna. Bement a faluba, oszt ott fogta valami. Tegnap, kihajtásra ért vissza. Pedig, ha itthon lett vóna, talán hagytak vóna húszat is.

   – Tíz birka? Te vagy a tizeneggyedik! De egy kardhegyre kerül, négyet meg én hajtok el a katonáim után. Megértetted?

   – Meg én. Marad, az a lényeg.

   – Kiszáradt a szám, hogy veled fecsegek, vén senkiházi. Adj innom! Adj egy kupa bort!

– Nincs én nekem borom, kérem. De húzok a kútbú friss, tiszta vizet. Azzal óthatja szomját.

   – Milyen egy lepusztult ház ez, te? Rögvest felgyújtom. Legalább melegítene valami. Úgyis koldus vagy te, a koldusok között is. Még borod sincs. Igyák a vized a békák. Ilyet képzelni? Én, vizet? Meg vagy te veszve! Aztán mondd csak! Kurucot láttál-e erre mostanság?

   – Nem én. Nem jönnek ők erre. Sok itt a szúnyog.

   – Egyedül laksz itt, paraszt?

   – A Mihállyal vagyunk, kettecskén, csendesen.

   – Asszony nincs a háznál?

   – Vót.

– Mi lett vele? Elhagyott mi, mert nem bírta a szagodat?

   – Megholt. Ott nyugszik szegényem a falu széli temetőben. – Sütötte le szomorúan a szemét. Keserűség tükröződött arcán, s asszonya képét keresgélte a padló mintázatában. – Ötödik éve, hogy elment – mondta, szomorú sóhajjal.

   – Mi lett vele? Belehalt a keserűségbe, hogy ilyen az ura? Ilyen senkiházi juhász?

   – Szülés közben vitte el magáva a gyárök – sóhajtott újra, s megtörölte szemeit.

   – No! Ne legyen ilyen nyámnyila! Férfi létére rí itt, mint valami taknyos. Ilyen katonám lenne, már lelőttem volna. De magára a puskaport sem érdemes pazarolni. Még a csizmám sem törölném beléd. Pedig volna róla mit. Ha nem fázna a lábam, hozzád vágnám pucolásra… Nyomorult. Hol az a Mihály már?

   Az öreg kicsit belemeredt a gondolataiba. A szép emlékképekbe és a fájdalomba, ami még mindig kínozza. Csak valahol, távolabbról hallotta a vendég szavait. De hallotta.

   A katona is elgondolkodott valamin. Leült az asztal melletti székre és az ablakra meredt. – A Mihály a fia?

   – Dehogy az, kérem szépen. – Legyintett kezével. – A temetésen csapódott mellém. Azóta vagyunk itt kettecskén. Csak néha jár el. Hol a faluba, hol meg vadászni. De úgy hallom gyön is. Elébé megyek. Ha hoz valamit, azt úgyis kint ke nyúzni.

   – Képzelődsz öreg, én nem hallok semmit. De menj! Aztán csak úgy, hogy halljalak benneteket. Nehogy szövetkezzetek itt ellenem!

   Azzal az öreg kiment és megállt az ajtó előtt. A bent pöffeszkedő katona nem látta a kinti sötéttől csak a nadrág világát. Hegyezte füleit, hogy minden szót halljon. Nehogy aztán valami váratlanul érje. De csak az öreg szavai jutottak be a házba.

   – No, Mihály! Hoztál–e valamit? Egy nyúl? Alighanem sánta lehetett. De remek lesz. Nyárson, hagymával. Soká gyötté. Elfáradtál? Tiszta csatak vagy. Hozd magad rendbe, mert úri vendégünk van. Addig én szólok odabent, hogy meggyüttél, eredményesen. Türelmetlen a százados úr. No, menj! A vadászengedélyed is hozd, mert látni akarja a főméltóság. – Azzal vissza is ment a házba.

   – Hol a Mihály, te paraszt? Nem tán rafinálkodik valamiben?

   – Azonnal itt lesz, csak iszik a kútnál, meg rendbe szedi magát kicsit. Ahogy jött, úgy mégse jelenjen meg a százados úr előtt! Nem lenne illő ilyen tiszttel szemben.

   – Nagyon helyes. Fel is akasztottam volna, itt, helyben. Mi az ott, a kezedben? Nyúl?

   – Az. Rögvest kirántom a bundájából. Addig meg, ismerkedjenek meg a Mihállyal. Jön már.

   S ennek a mondatának a végére belépett Mihály a lakba. A katona meglepetésében meg sem tudott szólalni. Csak a szék karfáját markolta meg mindkét kezével ijedtében. Nem erre számított. Rettegés lett úrrá rajta, mikor Mihály meglódult felé. Szemei könnyel teltek meg és nadrágja átnedvesedett saját vizeletétől. Reszketett, mint a kocsonya, minden porcikájában.

   Mihály két ugrással ott termett a labanc mellett, s még így is, hogy az ült, nyakáig ért. Áporodott meleg leheletét arcán érezte a katona. De ez volt a legkisebb baja. Hanem a fogai. Azok a nagy, hegyes, fehér fogai, amik rettentőn meredtek rá. Fenyegetőn, csurgó nyállal. Megdermedt. Szinte meg is halt, ott, helyben.

Mihály meredten nézte a hívatlan vendéget. Meg sem moccant. Izmai megfeszülve vártak ugrásra. Ha megmoccan a labanc, vége.

   A juhász enyhén elmosolyodott, de komoly hangon szólalt meg a még nyitott ajtóból.

   – Szép kutya, ugye? Meglehet vagy hetven kiló. Ha meg felágaskodik, magasabb, mint én. Minap úgy megörült nekem, hogy fellökött, mikor képen nyalt. Nem elég, hogy komondor, de még kan is. A kanok meg jóval nagyobbak, mint a szukák. A gazdájukat viszont ugyanúgy védik. Csak néha önfejűek. De okosak és nem felejtenek. Amióta meg maguk itt jártak, a labanc szag kifejezetten a kedvence lett. Szép kutya, jó kutya a Mihály. Találkozott már nádi farkassal is. Ehun van a bundájuk az ágy előtt. Tuggya hogy van a komondor ezzel? Egy farkas nem farkas, két farkas, fél farkas. De ezt majd ő elmeséli. Hagyom is magukat. Beszélgessenek csak. Hátha a végére még a szín is visszatér az arcába a százados úrnak. Én meg addig szépen bezárom az ajtót, nehogy akármi is megzavarja az ismerkedést. Aztán szólok a barátaimnak, hogy nyergeljenek, egy labanc barátjuk keresteti őket. Ez a kis nyúl kevés lesz ugyan annyiónknak, de nem baj. Lényeg, a jó társaság. Igyekszem vissza. Pár órácska az egész. Addig is, jó ismerkedést…!

132 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK