MINDENSZENTEK (Barna Beatrix életképe)
A téma a Kőbánya-Kispest vasútállomáson üldögélt egy padon, vonatra várva. Átlagos 60-as nő, gurulós bőrönddel.
Mellette álltam, nem ismerem. Nem kérdezem. Ő mondja. Hallgatom.
‒ Egy órája ülök itt, mert az előző vonat elment az orrom előtt, pedig már 8 órakor itt voltam!
‒ Az előző vonat 7.59‒kor indult – mondom.
‒ Akkor is lekéstem. A fiam mondta jöjjek a BudapestGo‒val, az ingyen van. Nagykörösre megyek a temetőbe, ha késett volna, mint ez (utal a hangosbemondó közlésére)‒ akkor elérem.
‒ De az nem késett – mondom.
‒ Megyek a szüleimhez, viszek nekik egy kis pálinkát, cigit, meg rózsát. Szerették a tütűt‒ ‒ mosolyog visszaemlékezve. ‒ Anyám fiatalon halt meg ‒ folytatja. 48 éves volt, nem bírta a gyűrődést. Öngyilkos lett.
‒ Szomorú – mondom együttérezve.
‒ Beteg volt, de sohasem panaszkodott, nehezen vette a levegőt. Egyszer úgy felugrott két almáért egy álló teherautó platójára, hogy nem hittem el. Megettük. Meg rózsát is lopott, az nem bűn! – mosolygott hamiskásan kivillantva egyszem felső fogát. ‒ Képzelje Nagykörösön egy egész család meghalt Covidba, egy hat éves gyerek is. Az apa pedagógus volt, ami ritka a romáknál.
Érkezik a vonat, lassan szedelőzködünk, fújtatva, csikorogva fékez. Elköszönünk.
… és maguk hová? – kérdezi hirtelen.
– Szegedre a temetőbe – válaszoltam sietősen.
Végre lustán elindul a Szent Istvánról elnevezett vonat, és visz mindenkit úticélja felé.
