Mónus József harci cél- és távíjász, a magyar zászló hírnevének terjesztője (Gyimóthy Gábor írása)

Csodálatos előadáson vehettünk részt Zürichben, 2017 október 12.-én, csütörtökön. Közelről ismerhettük meg azt az embert, akinek világcsúcsain évek óta ámuldozunk, nemcsak mi, hanem az egész világ. Azonban mielőtt belekezdenék a „Farkas” versenyeinek, világcsúcsainak és egyéb szerepléseinek fölsorolásába – amely fölsorolás messze nem lehet teljes, hiszen az túllépné ennek a cikknek előirányzott terjedelmét –, szeretnék szólni néhány szót Mónus Józsefről, az emberről. A Farkas nevet – sőt: Fehér Farkas nevet – egyébként egy versenytársa „ragasztotta” rá egy mongóliai versenyen.

Ott állt előttünk ősmagyar öltözetben (amelynek részletezéséhez nincsenek megfelelő szakkifejezéseim), és hangsúlyozta, hogy ő egyszerű ember. Az előadás és íjbemutató folyamán aztán kiderült, hogy inkább nagyszerű, mint egyszerű ember! Nem csak azért illik rá a nagyszerű kifejezés, mert világcsúcsai gyakran sok méterrel, vagy akár több tíz méterrel haladják meg az előző világcsúcstartók eredményeit, hanem mert ezt nem önmagért teszi, hanem – mint ahogy mondja – a magyar zászló becsületéért! Történik ez gyakran olyan helyeken, például Amerikában, ahol versenytársai esetleg életükben először hallják azt, hogy vannak magyarok a világon, és létezik a Földön Magyarország! Föl sem tudjuk fogni, hogy mit jelent, milyen hatással bír ilyen emberek között, amikor a „Farkas” harminc méterrel javítja meg az időszerű világcsúcsot és utána meglengeti a magyar zászlót.

2006 és 2008 között Magyarországon versenyzett és ért el jelentős sikereket, de – ahogy meséli – ezzel nem elégedett meg. Valahogy önzőnek találta, hogy csupán saját hírnevét öregbíti az országon belül. Úgy érezte, különleges tehetségét és képességeit külföldön is be kellene mutatnia, hogy azzal a magyarokra és Magyarországra hívja föl a világ figyelmét. Saját szóhasználata szerint: hogy így harcoljon a magyar zászló becsületéért.

Elképesztő eredményeinek szerintem kettős „titka” van. Az egyik az edzésmódszereiben, és az ezeknek köszönhető izomerejében rejlik. Ha valaki megpróbálta már kifeszíteni íjainak valamelyikét, rögtön rájön, hogy ahhoz nem csak karizmok kellenek, hanem a kéznek és az ujjaknak erősen fejlett izmaira is szükség van. A másik „titok” valódi titok, ám erről az előadáson nagyon keveset hallottunk (hiszen titok!). A „Farkas” – csak úgy mellesleg megemlítve – gépészmérnök, és saját maga gyártja íjait és (nem utolsó sorban!) nyilait. Ezek az eszközök valószínűleg ugyanolyan egyedülállók, mint világcsúcsai. Erre a feltevésemre mi sem jobb bizonyíték, mint felesége, Ruszin Anna és a „Farkas” két tanítványa által elért, ugyancsak világraszóló eredmények. A tanítványokra – titkainak tárnokaira – később térek rá.

Szerinte azonban sikereinek van egy harmadik, lényeges elősegítője, és ez mindazoknak lelkesedése és az őt nyerni kívánóknak akarata, akik versenyeit figyelemmel kísérik, és akiknek lelki ereje saját erejét megsokszorozza. Ezt ő így érzi, és ezt eredményei igazolni látszanak.

Nézzünk tehát néhány kimagasló eredményt. Előre kell bocsájtanom, hogy az egyes kategóriák terén nem ismerem ki magam, mert érthető és főleg áttekinthető táblázatot erről sehol nem találtam. Tehát csak példákat tudok mondani. Ilyen az egy fából készült íj, a két fából készült íj, az angol hosszúíj (longbow), az amerikai hosszúíj, a hagyományos íjak, az ázsiai stílusú íjak kategóriája, és még továbbiak. Ehhez hozzájön, hogy az íjak feszítőereje szerint – ha jól látom – az egyes kategóriák további alkategóriákra ágazódnak. Elnézést kérek, ha emiatt adataimba itt-ott hibák csúsztak volna. Amit megtaláltam és biztosan nem hibás adat, az az íjak feszítőerejére vonatkozik: A fölajzott íj egyenesen feszülő húrját (szakkifejezéssel: idegét) 28 hüvelyknyire húzzák ki – ami 71,12 cm – és megmérik a feszítőerőt, amit aztán angol fontban határoznak meg. Egy 70-fontos íjat tehát, ebben a szabvány-feszítettségi állapotában 31,71 kilogramos erővel kell tartani tudni. Egy 145-fontos íj ennyire kifeszítve, 65,7 kg-os súllyal nehezedik az íjász ujjaira!

Mónusék néhány hete, szeptember elején vettek részt az amerikai távlövő világversenyen. Ott 1940 óta 25 kategóriában tartanak világversenyeket és jegyeznek világcsúcsokat. József a hét „egyszerű kategória” közül négyben már eddig is tartotta a világcsúcsot, kettőt-kettőt a „vadászfegyveres” és a „hagyományos stílusú” kategóriában, és nagyon nem szeretett volna saját világcsúcsai „alá” lőni. Ezúttal az ázsiai stílusúban 538 métert, a vadászfegyveresben 645 métert, az amerikai hosszúíj kategóriában 470 métert, az „egyfai” kategóriában pedig 361 métert lőtt. További kategóriákban szerette volna magát „föllőni” a világcsúcslistára. Ez kettőben sikerült is: a „kétfai” kategóriában 369 métert lőtt, és a legerősebb, angol hosszúíj kategóriában 412 méteres lövéssel kicsit megjavította az addigi 378 méteres világcsúcsot.

Felesége, Anna három kategóriában indult és mindegyikben világcsúcsot lőtt: Az angol hosszúíjjal 275 métert, a modern, ázsiai íjak (70-fontos) kategóriájában 417 métert és a „korlátlan” kategóriában 411 métert. Elárulom, hogy ez meghazudtolja föntebbi feltevésemet, mely szerint csak Mónus-féle íjakkal lehet világcsúcsot lőni. Azaz, a világcsúcshoz „ember” is kell... Viszont továbbra is fönn áll a gyanúm, hogy ezekben a kategóriákban szabad saját gyártmányú nyilakat használni, és akkor a csoda egy része azokban rejlik.

Mindez a lehető legkellemetlenebb előzmények után zajlott le, ugyanis a repülőtéren kiderült, hogy Mónusék összes csomagja megérkezett, kivéve azt, amelyben az íjak és nyilak voltak (vajon véletlenül?)! Ezért aztán a verseny előtti napot a felkészülés helyett a csomag előkerítésére irányuló szaladgálással (utazással!) töltötték.

A versenyen a két tanítvány is részt vett. Prokaj Kiara húsz éves, egri lány és Mónus László, a „Farkas” egy-két évvel idősebb fia. Sajnos ezévi eredményeikről nem tudok beszámolni, de a tavalyi, ugyanott megrendezett versenyükről igen: Kiara 50-fontos íjjal 423 métert lőtt és ezzel hat méterrel megjavította az addigi világcsúcsot. Egy 35-fontos „olimpiai” íjjal pedig 373 métert lőtt és 26 méterrel szárnyalta túl az addigi csúcsot. Mónus Laci pedig egy olyan kategóriában indult, amelyben a világcsúcs 394 méternél „tartott”, mégpedig úgy, hogy 2001-től, évenként egymást fölváltva egy angol és egy olasz távíjász javítgatta a csúcsot, szinte csak centiméterenként. Tudni kell, hogy az egyes versenyeken meghatározott számú lövést lehet csak leadni, ezen a versenyen hármat (egyes versenyeken ötöt, vagy hatot). Azonban a versenyen még nem jutott Mónusék tudomására, hogy közben a világcsúcsot egy angol távíjász 410 méterre javította. Szerencsére Laci harmadik nyila 449 méterre repült, amely eredménnyel, a még nem közismert csúcsot is 39 méterrel lőtte túl!

Jóska egy másik – kőbevésni való – fegyvertényére 2012-ben, a kínai Ergunban került sor, ahol a lövések előtt egy 125-fontos íjat kifeszítve, fejét az ideg és az íj markolata közé illesztette. (Ezt egyébként előadásán is bemutatta.) Az ottlévő mongol és kínai íjászok ki sem tudták annyira feszíteni az íjat, hogy a fejük befért volna a húr és a markolat közé. A lövészet célja egy tizenharmadik századbeli csúcs túllövése volt. A nyilat akkor Dzsingisz kán unokaöccse, Jeszukej lőtte 503 méterre. 510 méter távolságban táblát állítottak föl, „Ezt lődd túl!” fölirattal. A „Farkas” egy 134-fontos íjjal (saját készítésű „Zrínyi modellel”) öt nyilat lőtt ki, amelyek közül csak az egyik nem érte el a 600 métert, a többi négy túlrepülte, és a legtávolabbi 653 méternyire fúródott a talajba! Kár, hogy ezt Dzsingisz kán és unokaöccse nem láthatták.

Nem tudom, mit ragadjak még ki a számos verseny, világbajnokság és világcsúcs hosszú listájáról. A törökországi Adanában, 2016-ban megnyert Eurázsiai Bajnokságot? Vagy a Magyarországon 2009-ben és 2010-ben lezajlott céllövészetet, amelyen ötvenen vettek részt, és mindenki húsz lövést adhatott le a 240 méternyire lévő, embernagyságú célra. Csak a „Farkas” találta el a célt, rajta kívül senki! Tudtommal azóta sem...

És akkor a „Bástyalövéseket” még meg sem említettem. Ezeknek némelyikét videón élvezhettük végig az előadás folyamán. Jóska harci íjjal, a várak bástyafalán térdelve lőtt a nagyon távoli célokra, amelyek ráadásul jóval alacsonyabb szinten voltak elhelyezve. A sümegi várból 200 méterre lőtt, 87 méterrel alacsonyabb célpontokra. Három ülőpárna jelképezte a várral szemben ülő török főembereket, mint ahogy azok onnan, egykor nézhették a vár ostromát. Nem tudom, hány vessző repült le a bástyáról, de a lövészet végén az egyik párna nyíllal volt átdöfve!

A füzéri várból a 315 méternyire lévő, egy méter átmérőjű célt kellett volna eltalálnia, mint mondom, a bástyánál jóval alacsonyabb szinten. Jóska 15 nyilat lőtt ki, melyek közül három a cél körüli kétméteres körön belül esett le. További hét négyméteres körön belül, és az utolsó nyíl 68 centiméterre közelítette meg a cél közepét.

A nagyvázsonyi vártól – miután ott éppen „csülök ünnepély” (fesztivál) zajlott – 100 méterre egy csülök volt a cél. Hét nyíl „veszélyeztette” a csülköt, melyek közül egy, fél méterre közelítette meg.

Bástyalövés történt az egri várból is, melynek közelebbi, pontos körülményeit nem ismerem.

Miután a „Farkas” íjászata főleg hagyomány-szeretetből indult ki, kérdezgettem, hogy mit tudunk őseink híres íjairól? Sajnos nem sokat. Egy sírból fény derült az íjak méretére, mert azt úgy találták, ahogy tulajdonosával együtt eltemették. Azaz, az íj két, csontlemezekkel készült „szarva” ott feküdt, ahol akkor volt, amikor az íj közöttük lévő, fából és szaruból álló, többi része még nem rothadt el. Itt egy kis magyarázattal tartozom. Annyit biztosan tudunk, hogy őseink íjai nagyteljesítményű, visszacsapó íjak voltak. Ez azt jelenti, hogy a fel nem ajzott, tehát húrral vagy ideggel el nem látott íj C betű alakra kunkorodott. A C betű nyílása abba az irányba mutat, amely irányba a fölajzott és megfeszített íjból a nyilak röpültek ki. Tehát az ideg rátételekor a „C betű” végeit hátra kellett erőltetni.

Az íj részei: középen van a markolat, amely merev fából készül. Két végéből nyúlnak ki a rugalmas „karok”, amelyek végére a két, megint csak merev „szarv” van erősítve. Mónus József elmagyarázta a karok fölépítését: középen vékony, rugalmas falemez volt. Belső felére (most a fölajzott íjról beszélek) szarulemezt ragasztottak. Külső felületére pedig szarvasok lábszár inait. A ragasztóanyag halenyv volt. A karok végén a szarv, középen fából készült (itt most az íj síkja a „közép”), amelyet kétoldalról ráragasztott csontlemezek erősítettek. Ezeknek az időtálló tulajdonsága tette lehetővé abban a bizonyos sírban, hogy az íj méretét ismerjük. A megfeszülő íj belsején a szaru összenyomódik, amit ez az anyag jól bír. Külsején pedig a szarvasinak a tágulást jól és rugalmasan viselik el. Azt is elmondta, hogy két szerencsés leletből a nyilak anyagáról is van fogalmunk. Az egyiknél nyírfát állapítottak meg, ezt a fából faragni kellett. A másiknál pedig egy somhoz hasonló cserje „hajtásvesszejére” bukkantak. Ezt a mi vidékünkön sarjhajtásnak nevezik. Mindenki ismeri például a mogyoró nyílegyenes sarjhajtásait. Előnye, hogy nem kell farigcsálni, csak kikeresi az ember a megfelelő vékonyságú vesszőt és szinte már csak a nyílhegyet kell ráerősíteni.

Végül pedig nézzük meg, hogy a hajdúnánási Mónus József milyen értékeket hozott nekünk. Világcsúcsaival és a világversenyeken való szereplésével megbecsülést szerez a „magyar zászlónak”. Erre büszkék lehetünk, de ennél talán még sokkal több az a példakép, amit elénk állít a múlt tiszteletével, őseink hagyatékának megbecsülésével, hagyományok megőrzésével, sőt: felélesztésével, mint a nyíl- és íjkészítés. Előadásán arra buzdított, hogy mindenki kísérelje meg elérni, teljesíteni a legjobbat azon a téren, amelyen tevékenykedik. Kimondatlanul maradt, de mindenki számára érthető volt: mint ő, a példakép. Nem maradt kimondatlanul, sőt töbször elhangzott, hogy ő mindezt politikamentesen teszi. Ebben szerencsére téved, mert eredményeivel lelket önt a mai magyar fiatalokba, akiknek nagy része magyar érzés, magyar öntudat, magyar önmegbecsülés nélkül létezik és az önlekicsinylés megalázó érzésével él. Ennek az önlekicsinylésnek a felszámolásánál, megszüntetésénél jobb politikát el sem tudok képzelni. És ez az, amelyen Mónus József minden egyes kilőtt nyílvesszőjével dolgozik, azaz, ahogy ő mondaná: harcol!

Zollikerberg, 2017 X. 25.