MTV székház és Capitolium: a balliberálisok egy kaptafája.Tisztelt Olvasó!

Szilaj Csikónkra az imént felültettünk egy filmet. Aki tudja, mentse le magának: Mi is történt a Capitoliumban? – a valóság nyomában...

Már a címe is utal arra, hogy a lényegét tekintve valami más is történhetett a törvényhozás épületének minapi megostromlásakor, mint amiről beszámolt a fősodratú média. Persze, benyomultak a Trump-hívők.

Persze, 2006. őszén az MTV-székházba is benyomultak a hazafiak. A fősodratú híradások csak arról nem számoltak be, csak azt nem domborították ki, hogy a tömeget a jogos elégedetlenség vitte oda; hiszen az öszödi beszéd egyenértékű volt a demokrácia, a jogállamiság nyílt felszámolásával – hiszen aki éjjel-nappali hazugsággal, bevallott csalással nyer választást, az mindennek nevezhető, csak demokratának nem. A hazafiaknak a hazugságbeszéd nyomában született tizenkét pontját a köztelevíziónak nem beolvasni, szintén a demokrácia tökéletes megcsúfolása. Végül pedig azoknak a tényeknek sem eredt nyomába fősodratú, balliberális médiánk, amelyek szerint a tévészékház megostromlását gyanús elemek provokálták, s felsőbb illetékesek szándékosan nem adtak ki olyan parancsokat, amelyek segítségével a székház sikeresen megvédhető lett volna.

Mindezek elvi fontosságára való tekintettel egyik könyvemben (ÚJ MÉDIATÖRTÉNELEM (1956–) 1989–2010 (–2014) A magyar rendszerváltozás tömegközlésének természetrajzához) aprólékos részletességgel foglalkozom a székházostrom körüli politikai és tájékoztatási rendellenességekkel (lásd: a TÉVÉSZÉKHÁZ ÉS BASTILLE c. fejezetet). Ebből emelek ki most két olyan részletet, amelyek tényeit a fősodratú média a közvélemény elől eddig sikeresen elhallgatta;

amelyek azonban nem csupán azt igazolják, hogy az akkori magyarországi balliberális politikai és médiatényezők tudatosan igyekeztek olyan helyzetet, közhangulatot teremteni, amellyel csőbe húzhatják és lejárathatják a nemzeti, konzervatív erőket, hanem arra is rámutatnak, hogy a nemzetközi, globalista balliberális erők világszerte egy kaptafára dolgoznak.

Az imént közzétett film, a benne látható egyértelmű felvételek, félreérthetetlen tények alapján bizonyítottnak tekinthetjük, hogy Trump hazafias híveit ugyanazzal a módszerrel húzták csőbe, mint 2006 magyarjait. Ugyanaz volt a cél akkor is, mint ma: a mindennél inkább mindig rendre, békességre vágyó nagy többséget, a „közvéleményt” a nemzetiek, konzervatívok, hazafiak ellen hangolni, s ily módon prolongálni a balliberálisok, a „demokraták” hatalmát.

Diviki Nagy Attila 2009-ben jelentette meg azt a nagyon fontos kordokumentumot, Kossuthtériek, Forradalom – 2006 címmel, amelyből alább idézek. Vékonyka könyv a szerző kiadásában, saját készítésű kép-, hang- és filmfelvételekkel kiegészítve, belőle tudhatjuk meg, mi robbantotta ki a fizikai erőszakot:

„Mi sem tágítottunk, ha sokáig itt állunk, akkor valaki előbb-utóbb engedni fog, és azok nem mi leszünk. Ez a gondolatom nem jött be, mert egyesek türelme elfogyott. Páran szavakkal hergelték a falban állókat, később már lökdösték is őket, ami elítélendő, de érthető. Mégis inkább a rendőrök türelme fogyott el előbb, elővették a kézi könnygázt és a gumibotot. Ez hiba volt. Elszabadult a pokol. Egy kb. húszfős csapat válaszul ütlegelni, dobálni kezdte a rendőröket, egyre hevesebb lett az összecsapás.”

De ennél is fontosabb kordokumentum, tisztelt Olvasó, a további fejlemények, körülmények értelmes szemtanúhoz illő, pontos leírása, elemzése:

„Innentől hibát hibára halmoz a rendőrség. Ha támadni akartak, akkor érthetetlen, hogy gondolták ezt a 40-60 emberrel kivitelezni. Többnek nincs hely a főbejárati lépcsőteraszon. Ha védeni akartak, akkor miért cukkolták az elől állókat? Mert igenis cukkolás, ha csak egy könnygázt vetnek be, csak egy embert püfölnek, aztán elfutnak. A sorfal bemenekült az épületbe, ezzel győzelmi mámor futott át a tömegen. Megint jött egy kis remény, hátha kijön valaki tárgyalni. De nem. A fedezékből könnygázt fújtak ki és vizet locsolgattak, amivel azonnal le is mosták a gázt. Nevetséges próbálkozás, súlyos szakmai hiba. De most jött az igazi baklövés, vagy talán szándékos áldozat. Itt kell feltenni a kérdést, hogy: kinek az érdeke? A parancsnok nem ismerte fel, hogy az elől állók a bátorságukat a hátul álló békés, de határozott tömegből merítik. Én a magam részéről hátbatámadásra számítottam, ezért elindultam felderíteni a rendőri erők helyzetét és létszámát. Megállapítottam, hogy a Nádor utcában, a Zoltán utcában, a Kossuth téren és más mellékutcákban megszámlálhatatlanul nagy rendőri erők várakoznak. [...] Visszatérve a Kossuth térre és a Szabadság térre, terjeszteni próbáltam a hírt, hogy nagy a készültség az utcákban, támadás várható, esetleg fel kéne készülni. Senkit nem érdekelt, leprovokátoroztak; erre abbahagytam, és igyekeztem biztonságos, de jó látószögű állást keresni. Megint tévedtem. Nem jött a bekerítés, nem támadtak hátba, nem söpörték le a viszonylag békés tömeget az ajtót ostromló pár ember mögül, én ezt tettem volna. Ehelyett szemből, a kapuból kirohanva, mint Zrínyi, támadták le a kemény magot a pár tucat fakabáttal. Az eredménye is az lett, mint Zrínyinek: kvázi öngyilkosság. A gyenge roham már az első soron fennakadt, mire hátulról megindult a kőzápor. Normális fiatalokat és középkorúakat öntött el a hév, és a lábuk alól szedték ki a köveket és dobálták. Az áldozat-csapat menekülőre fogta, ki merre lát alapon. Pár rendőr viszont beszorult a lépcső mellé. Isten bizony kiabáltam, hogy »Ne dobáljátok a rendőröket!«, de a kutyát sem érdekelte. [...] A beszorult rendőrök közül kettő lövöldözni kezdett. A lépcső alján kilőtt hüvelyeket és üres tárat találtak. [...] A rendőrök javára szóljon, hogy bár használták fegyverüket, de szorult helyzetük ellenére nem emberre lőttek, még ha talán ezért is küldték őket ilyen kis létszámban ide. Ez már valódi győzelem volt, bár nekem gyanúsan könnyűnek tűnt. Mindegy, örültünk. Egyesek öröme pusztításba csapott át. Felgyújtották a tévé kocsijait, ablakokat törtek be a földszinten. A kapu ostroma is felerősödik. Most már látjuk, hogy van, aki tényleg be akar menni. Most már késő tárgyalni, de ezt meg sem próbálják. Mi lenne, ha most bemondanák a műsorban a pontokat? Ekkor megjönnek a tűzoltók, akiket nem bánt senki, de az első autó eloltása után kiveszik a kezükből a locsolót és a kapu felé irányítják. A kocsit újragyújtják, a tűzoltók visszavonulnak. Sokáig folyik a csata. A földszinti irodákat a rendőrök feltörik, és a bútorokból szükség-barikádot emelnek a bejárat első oldalára. Bár nem pusztítási szándékkal, hanem taktikai szükségszerűségből, de mégiscsak ők törnek-zúznak a székházban, amit a hazug média azóta is a demonstrálókra ken. Bentről könnygázzal és vízzel, kintről kövekkel folyik a csata. A parancsnok további erőtlen akciókkal próbálkozik, egyszer balról, másszor jobbról. Csak számolgatom, hogy hányadszor verjük vissza a támadásokat. Kezdek azonosulni a sikerekkel. Ez valószínűtlen, törvénytelen, de mégis: a szent igazság nevében felemelő forradalmi hangulat önti el egységesen a résztvevőket. Ez most nem az a világ, amit reggel otthon hagytunk. Ez ‘48, ez ‘56, ez a Magyar igazság napja. Legalábbis akkor és ott így lehetett érezni. Realitásomat kissé visszanyerve reméltem, hogy valami normális módon visszavonulnak, mielőtt nagy baj történne. Megint tévedtem. Lehetetlen, értelmetlen, elmebeteg döntésre jut a parancsnok. Stratégiából bukta. Szemből, oldalról támad egy darab locsolókocsi, és mögötte kb. 70 új rendőr. Az áldozati bárányok behatolnak a tömeg közepébe, sűrű és életveszélyes kőzápor közepette. Akkor is és ma is az a meggyőződésem, hogy valaki rendőrhalált akart.”

Ha a szóban forgó film megnézése után is maradtak volna kétségei, tisztelt Olvasó, hadd hívjam fel a figyelmét erre a hírre: A Pentagon három nappal az ostrom előtt segítséget ajánlott fel a Capitolium őrségének. Elutasították. Meg arra tényre, hogy a Black Lives Matter és az Antifa tombolását a komplett demokrata elit és média helyeselte. (Lásd itt: Seattle belvárosa és a Capitolium.) Nem szólva arról, hogy már az is kiderült: A BLM és az antifa mozgalom aktivistája is részt vett a Capitolium megrohamozásában.

Egyszerre vérlázító és lesújtó, ami világszerte a nagypolitikában történik, tisztelt Olvasó! Még sincs miért elkeserednünk. Amerika hamis demokratái is juthatnak még oda, ahova Gyurcsány és hamis demokratái. Bőven megvan az esélye, hogy ők is alaposan elszámították magukat, s nem hatalomhoz jutnak, hanem éppen ármánykodásuk jóvoltából, huzamos, kilátástalan erőlködéshez, nyögvenyeléshez.

Adja Isten, hogy így legyen, tisztelt Olvasó!