VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Nagypéntek nélkül nincs feltámadás


No de mi is ez a nagypéntek? Hiszen azzal tudunk mihez kezdeni az életben, amit valamiféleképpen a saját életünkre vetítve is tudunk értelmezni.

Jézus feltámadt – de ehhez bizony előtte meg kellett halnia! Mégpedig az akkori legszégyenletesebb módon: keresztre feszítve. Abban a korban ennél jobban embert nem lehetett megalázni. Érdekes, hogy a keresztény vallás szimbóluma épp a kereszt lett. Nem a feltámadáshoz társítottak valami dekoratív szimbólumot, ha úgy tetszik, nem a húsvét ünnepét ábrázolták. Nem is az őskeresztények hal motívuma élt tovább. Nem. A kereszt a nagypéntek szimbóluma. Tehát karácsony ide, húsvét oda, bizony nagypéntek egy olyan nap, amikor valami igazán fontos dolog történt, valami kihagyhatatlan.

Ahhoz, hogy Jézus húsvét hajnalán, harmadnapra, feltámadhasson, kellett Júdás, kellett a passió, kellett a kereszthalál. Kellett a nagypéntek. Jézus ekkor (és nem később, feltámadása után) mondta azt: „bevégeztetett”.

Hogyan értelmezhetjük ezt a történetet a saját életünkben? Jézusnak minden lehetősége megvolt arra, hogy „megússza” a kegyetlen és megalázó kínhalált. Elutazhatott volna, rejtőzködhetett volna, kibekkelhette volna a kényes időket valamilyen védett helyen. Megérhetett volna matuzsálemi kort, békés, öreg tanítóként, derűs mosollyal mondhatott volna búcsút a földi életnek, álmában is kiléphetett volna. De nem tette. Ahogy ma mondanánk: bevállalta. Pedig tudta, hogy iszonyatos fájdalom vár rá. Szenvedett. De nem próbálta elkerülni az eseményeket, holott azok nem is voltak elkerülhetetlenek.



Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt. (1880) Érdemes megfigyelni a képen a két fő alakot, valamint a Jézus megfeszítését követelő gyülekezet karaktereit. Jézus fényes diadalmas fehérségben áll, a szigorú tekintetű, de tanácstalan Pilátus előtt. Krisztus körül, sötétbe veszően acsarkodó, gyűlölködő, eltorzult arcú, dölyfös és öntelt alakok hada kavarog. Mintha csak az EU és a hazai ellenzék tagjai lennének.


A kép tanúsága szerint a vadállati szenvedélyek legyőzték a szeretet utolsó kis szikráját, s a lelkekre ránehezedett a gyűlölet és a vérszomjas bosszú sötét éjszakája. A nép, mint aki tervét sikeresen végrehajtotta, hazatért. Sötét lelküket elöntötte a végleges győzelem diadalmas tudata. Akkor még nem sejthették, hogy nagypéntekre feltámadás következik. Nem tudták, hogy az isteni igazságszolgáltatás elégtételt követel a gyalázat fáján ártatlanul kiontott vérért. „Resurrexit sicut dixit” Alleluja.

Sokan egész életükben az elkerülésre játszanak. Valahol az elején valaki nem állt bele abba, amit az élet elé tett, és amiben helyt állni a feladata lett volna. Inkább elkerülte. Inkább úgy döntött, kibekkeli, amíg az idők maguktól jobbra nem fordulnak. És a picinyke hógolyó lavinává hízott, a szőnyeg alá kotort pár szösz hatalmas szörnyeteggé állt össze. Erre mindenki találhat a saját környezetéből, a közéletből, a politikából példákat.

Aztán ahogy telik az idő, az ember elkezdi elveszíteni az erejét. Ki milyen mértékben, de az öregedéssel egyre gyengül, egyre elesettebbé válik. És már csak magában mormog, amikor a környezete dróton rángatja, mert most már nincs ereje odacsapni, hogy „eddig és ne tovább”, már nincs ereje beleállni a feladatba és végre is hajtani azt, amit az élet tőle kért, követelt egy korábbi élethelyzetben.

És mivel jó eséllyel ott a család, ott vannak a leszármazottak, mások életére is hatással van az, hogy valamikor, erősen és egészségesen, nem tette meg a helyzet javításáért, gyógyításáért azt, ami akkor kényelmetlen, vagy akár fájdalmas lett volna. Jézus is felvetette, hogy ha lehet, „múljék el tőlem e keserű pohár”, de aztán azonnal át is lendült, és azzal folytatta, hogy mindazonáltal Isten akarata legyen meg. Sokunk viszont egész életstratégiát épít fel a „keserű poharak” odébb pöckölésére.

Nem, ne kelljen kellemetlen, kényelmetlen dolgokba belemerülni! Ne kelljen konfrontálódni, ne kelljen fájdalmat megélni! Kerüljük el, ússzuk meg, bekkeljük ki valahogyan!

A nagypéntek – sok minden mellett! – a „bevállalásról” is szól. Emlékeztető arra, hogy nem azért élünk ezen a Földön, hogy lapítsunk, és próbáljuk megúszni ezt az egészet. Hogy miért épp a kereszt lett a kereszténység, mint világvallás, szimbóluma? Egy lehetséges – és igazán hétköznapi – értelmezés az, hogy akárhányszor keresztet látunk, gondoljunk arra, hogy feladatunk van az életben.

Hogy mindenkinek fel kell vennie a maga keresztjét. Ami jön, azzal meg kell birkózni. Fájni fog, de aki egy életen át az elkerülésre hajt, az épp az életet utasítja el. S aki nem vállalja be a saját életében a nagypénteket, az mégis milyen alapon várhat feltámadást?

Minden együtt áll ahhoz, hogy az emberiség nagypéntekje beteljesedjen. A kérdés csak az, hogy vagyunk-e elegen, akik nem a kibekkelést választjuk.

Vagyunk-e elegen, akik a római századossal tartunk, aki már csak a keresztfa alatt mondhatta el: „Bizony, Istennek fia vala ez!” És én úgy hiszem, ez volt a legőszintébb megtérés. Mert a névtelen római centurió (százados) nem akkor állt Krisztus követői közé, amikor még a pálmaágak lengedeztek és a nép örömujjongása s az égi hatalomátvétel reményei kísérték a jeruzsálemi utcákon, hanem akkor, amidőn meglátta őt a halál dicsőségében.

Az egyéni túlélési taktikák már nem hatékonyak. A kibekkelni már nem lehet eredményes, mert a világ sátáni erői állnak velünk szemben. Ezért csak és kizárólag a nemzet, keresztény összefogás hozhatja meg a feltámadást.

Tovább a cikkhez

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek