Naplóbölcsességeim – 117.

117.

Ha már a bőrünkön érezzük

azt a valamit,

tudjuk, közel, el nem kerüljük

vele a talit.

A bőrünkig beszédek hozzák,

s hamar felfogjuk:

a sorsunkat ők irányítják,

igen, ha hagyjuk.

Írásban küzdünk meg velük,

mutatni arcot,

de attól nem csökken a terük,

állni kell harcot.

Bár a jó érvek nálunk vannak,

erejük fogytán,

mert szavaink kiforgattatnak,

mint test a boncfán.

Viszolyogva visszariadunk,

táruló vésztől,

s hogy meg ne bénulhassunk, kapunk

tanácsot észtől.

Ne engedjük magunkhoz közel

ami csak árthat,

teremtsünk több jövőt – közösebb

reményünk vágytat.