Naplóbölcsességeim – 117.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg)
117.
Ha már a bőrünkön érezzük
azt a valamit,
tudjuk, közel, el nem kerüljük
vele a talit.
A bőrünkig beszédek hozzák,
s hamar felfogjuk:
a sorsunkat ők irányítják,
igen, ha hagyjuk.
Írásban küzdünk meg velük,
mutatni arcot,
de attól nem csökken a terük,
állni kell harcot.
Bár a jó érvek nálunk vannak,
erejük fogytán,
mert szavaink kiforgattatnak,
mint test a boncfán.
Viszolyogva visszariadunk,
táruló vésztől,
s hogy meg ne bénulhassunk, kapunk
tanácsot észtől.
Ne engedjük magunkhoz közel
ami csak árthat,
teremtsünk több jövőt – közösebb
reményünk vágytat.