Naplóbölcsességeim – 137.

137.

Olyan ellentmondások feszülnek egymásnak,

hogy vita helyett gyakran egymásnak sírt ásnak,

egy táborban: egymásnak lekötelezettek,

ellenségek: akik nem egy tányérból ettek.

Világvége jön, ha nem ők adhatnak irányt,

túl elkötelezettek saját javuk iránt,

szerintük nincs senki másnak helye a Nap alatt,

csak aki az ő találmányuk szerint halad.

Legyen végre egy akol s egy – ami ők – pásztor,

ők mondják meg, mi a jó, mit tegyünk és hányszor,

mindenki másnak meg kell vele barátkozni,

hogy őértük kell nekünk áldozatot hozni.

Indoklásuk, hogy ennek joga egyértelmű,

mert az ő gárdájuk kimagasló szakértelmű,

nem hagyják, hogy más, jobb vélemény kiderüljön,

mérlegelő versenyben eléjük kerüljön.

Ezen állapotnak oka a fejletlenség,

erős hatalom: valójában fejetlenség,

köz nevében bitorolni közmegegyezést,

elmulasztja mindig a színvonal emelést.

Élhetnénk már, igazán, jó együttműködést,

ki merre lát, megy, s keres saját üdvözülést,

ami jót tesz mindenki másnak is, irigyelt

és elismert lesz, ki világra jobban figyelt.