Naplóbölcsességeim – 139.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg)
139.
A történelem labirintusában járunk,
még ha nem is tudunk róla, benne keresünk
kijáratot, mintha az elérhető volna,
mintha a kinti lét tágabb, élhetőbb lenne.
Kétféle emberként vállalunk szerepeket:
az egyik állandóan falakba ütközik,
a másik minden bajnak fölé emelkedve
néz le a többiekre, s száguld el mellettük –
legalábbis erről meg van győződve, de nem
sejti, hogy ő is a játszma része, nélküle
nem lenne követendő minta a tömegnek,
s az ő élete se sokkal hosszabb, mint mindig.
Sőt, a jólét magas fokán ugyanúgy veszély
leselkedik óvatlanra, mint alacsonyán
gyakrabb és többnyire alig kikerülhető,
s megfontolás segít egész mélyére látni.
Hogy előbb isteninek képzelte az ember
jónak és rossznak könyörtelen intézését,
majd észrevette, hogy a rossznak a gyökere
ő maga, ha rosszul válaszol kihívásra.
Ekkortól lett labirintusba zárva a jó,
ritkaság-divattá a siker, erőszakkal
gyötört a kiútkeresés, túlvilági szellem
a boldogság útja, mit mindenki megtalál.