Naplóbölcsességeim – 139.

139.

A történelem labirintusában járunk,

még ha nem is tudunk róla, benne keresünk

kijáratot, mintha az elérhető volna,

mintha a kinti lét tágabb, élhetőbb lenne.

Kétféle emberként vállalunk szerepeket:

az egyik állandóan falakba ütközik,

a másik minden bajnak fölé emelkedve

néz le a többiekre, s száguld el mellettük –

legalábbis erről meg van győződve, de nem

sejti, hogy ő is a játszma része, nélküle

nem lenne követendő minta a tömegnek,

s az ő élete se sokkal hosszabb, mint mindig.

Sőt, a jólét magas fokán ugyanúgy veszély

leselkedik óvatlanra, mint alacsonyán

gyakrabb és többnyire alig kikerülhető,

s megfontolás segít egész mélyére látni.

Hogy előbb isteninek képzelte az ember

jónak és rossznak könyörtelen intézését,

majd észrevette, hogy a rossznak a gyökere

ő maga, ha rosszul válaszol kihívásra.

Ekkortól lett labirintusba zárva a jó,

ritkaság-divattá a siker, erőszakkal

gyötört a kiútkeresés, túlvilági szellem

a boldogság útja, mit mindenki megtalál.