Naplóbölcsességeim – 146.

146.

Milyen nagyszerű, hogy tudok írni!

Enélkül hogy lehetett kibírni?!

Mindig voltak rajzjelek és karcok,

mit meglátva felderültek arcok.

E hatás azóta sem változott,

telt idő színesebb írást hozott,

díszesebbek lettek a jelképek,

valósághűbbek a festett képek.

Hogy nem izgat nagyon, nem is tudom,

mint terem a gondolat a papíron,

mi viszi át tartalmát a jelbe,

hogy lehet a mondatoknak lelke?

Valóságos állandóság csoda

rögzített betűk paradicsoma,

mindegyik tudja a kijelölt helyén

felsorakozni, a hangok helyén.

És akkor a begyakorlott kezem

azt teszi, mit parancsol az eszem,

nyelvem teremtményeit idézi,

s aztán felidézőjét igézi.

Furcsa felfogni a valóságát,

hogy írás túlélheti gazdáját,

mind a kettő értelemben persze,

ha elég bátor jót írni mersze.