Naplóbölcsességeim – 2.
2.
Amiről tudom, hogy nem tudhatom,
mert nem tudja senki, mégis hiszem,
hogy megismerhetem, mert úgy látom,
hogy minden, ami értelem nélküli, az
nem értelmetlen, hanem értelmesként
jön elém megismerése által és során.
Ez az értelmes pedig inkább szerves,
akár a természetbe illő módján, akár
ember alkotta közösségében nézem.
Viszont nagy méret gondot okozhat,
midőn a beláthatatlan félelmes óriás
lesz és a bonyolult megfejthetetlen,
de újabban szintén ilyen a parányi is,
kevés szakember igazodik el köztük.
S erről legalább tudom, hogy vannak
tudói, most itt arról beszélek, aminek
nincs. Ám aminek mégis felbukkannak
ismerete hirdetői, önjelölt papok, vagy
ami sokkal rosszabb, tudatlanságunk
haszonélvezői, s lehetőleg társadalmi
alakzatot öltve intézményes felettesei.
Ők sosem mondják, hogy nem tudnak
valamit, vagy ha tévedtünk, mindnyájan
velük együtt. Van megoldásuk minden
megoldhatatlanra, még megoldatlannak
beállítva a megismerhetetlent, aminek
köre egyébként tudásunk egyre nagyobb
voltával egyre kiterjedtebbre növekszik.
Ezért kell engedni, hogy belássuk: van,
amiről tudjuk, hogy megismerhetetlen, s
az nem lehet kutatás tárgya sem, mert a
végtelent közelítő megragadása kizárt.
Még akkor is, ha csak a megismeréstől
módosíttatott megismerendőről van szó,
s nem közös lélekzsákban zsákbamacska
alakban rejtező felsőbbrendű lényekről.
Akik a világ mögött, vagy azon túl, épp
oly lépcsőzetes rendben foglalnak helyet,
mint földi tükörképeik, általuk teremtett
módozatban mutatva tőlük függőségüket.
Ez hát a képzelet határán belül lévő ügy,
a határon túlra telepítettként hivatkozva,
sőt, a megismerési határkerítést lebontva
s ama túloldali tökéletességre mutogatva.
Meddig lélegzet létcserét folytat bennünk,
addig a léleknek lételeme a bizonyosság,
hogy értünk van minden valami, és ezért
nincs inkább eme valami helyett a semmi.
S ettől a lét kezes báránynak látszik lenni,
nem ordas nagy farkasnak éhét csillapító
élet pillanatokkal, nem szakadatlan múló
és keletkező mivolttal, hanem társunknak.
Sőt barátunknak, aki felemel végül égiek
körébe minket, letaszítja ellenségeinket,
értelmet ad céljainknak, ily szűk világra
csökkentve a mindenséget észrevétlenül.
De lélek eledel lehetne a gondolkodás is,
ha merne magának megfelelő rangot adni,
melyen kívül nincs más, megelégedhetne
teljességként megélve hiányai belátását.
Sokkal buzgóbban kutatva és megjavítva
akadályoztatóit, megbarátkozva a kicsivel,
amiben feltárulhat a legnagyobb egész is,
aki ő, akihez fogható minden más ember.
Aki, létrehozva önmaga megítélésének jó
eljárásait, csodát lát a világ-megfejtésben,
angyalit mindenkit elérő örömben, istenit
a legtávolabbi múltat és jövőt átívelésben.
