Naplóbölcsességeim – 30.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg)
30.
Rontjuk-e, vagy javítjuk a nyelvünket azzal,
hogy hozzáteszünk, avagy elveszünk belőle?
Millió kifejezésünkre úgy, mint szénás szekérre,
fér még egy villával, vagy felesleg minden új szó?
Ehhez ismerni kellene a dolog szerkezetét,
hogy válaszolni tudjunk, mint lesz az ismeret,
hogyan születik a fogalom: a szavak mondati
összegződéséből, vagy tán ő szüli saját szavát.
És azután még bejönnek a képbe a költők,
akik olyat hasonlítanak olyannal, amit még
senki addig, de tetszik nekünk, minthogy a
babérfa levelét tesszük fejükre koszorúként.
S ez nem túlzás, mert a költészet a szóteremtő
mód, a tudomány is csak hasonlítgatni próbál,
ötlethez valóságot, így mindenki tudós és költő:
mindannyiunk jóváhagyásával lehet valami igaz.