NARANCS LÉ-T KÉRDÉS (Tallián Hedvig jegyzete)
- dombi52
- 23 órával ezelőtt
- 3 perc olvasás
Eredeti cikk:
Léteznek világjáró típusok, én nem az a fajta vagyok. Engem úgy kell kirobbantani ülő helyzetemből és lakomból. Kisgyermekkoromban nem kellett aggódnia a szüleimnek, mert egy helyben maradtam, ha leraktak. Ez azóta is érvényes. Kicsit hasonlít a létem egy fáéhoz, mely gyökeret ereszt és nem mozdul. Január közepén P. gyökerestül kiásott és elhurcolt Spanyolhonba. Engem, Magyarországról! El is uralkodott rajtam ez a kiásottság‒félredobottság hangulat az első hosszú és furcsa, finoman szólva is hektikus napokban.
A legelején egy autópályás autólopástól menekültünk meg, aztán a szálláson kerültünk fekete lyukba, mivel nem volt „életet adó” wifi, csak bamba felhőkarcolók körös-körül, így a hosszabb távú lakáskeresés is nehezített pályán haladt előre.
Végül csak megérkeztünk a narancsligetek, narancsültetvények és a minden kert végén felbukkanó narancs-, citrom-, mandarin- és grapefruit-fák földjére. Rá kellett „döbbennem” éles elmével, hogy a narancs nem dobozban, a citrom pedig nem hálóban terem. A DÉLI gyümölcs az TÉLI gyümölcs.
Persze sejtettem, hogy nyilván fán teremnek ezek a lédús finomságok, de átélni és szembesülni, hogy január-februárban roskadoznak a fák úton-útfélen a vidám virító narancssárga gömböktől, végtelen gyermeki örömöt ébresztett bennem. És, ez nem szűnik! Ahogy a napfény is egyre csak árad. Olyan ez a narancsligetes kertekkel szegélyezett táj, mint bohó gyermekrajz. A zöld lombok közül sűrűn kikandikáló, „odafirkált” narancsszínű pöttyökkel.
A boltok bejáratánál pedig mi sem természetesebb, mint a narancsprés az odakészített plasztik és üveg flaskákkal. Rá is kattantunk rendesen a narancs nyakalásra. Bár én épp nyakalási szünetet tartok, mert soraim írásakor böjtöm harmadik napját gyűröm, és a savaktól tartva nem akarom követelőző gyomrom helyzetét nehezíteni. De a narancslé nem csak a boltokban csapolható. P. 80-100 km-es tekeréseiből a biciklis gúnya hátsó zsebeiben hoz rendszeresen haza majomhere méretű – apró mandarin kicsinységű – narancsokat az ültetvények földre potyogott „kínálatából”. Tudjátok milyen az ízük? Gazdag! Úgy kell elképzelni, mint otthon a pici földieper, cigánymeggy és hasonló apróbb, nem piacos termények ízgazdagságát. Ezek a legfinomabbak. Nyilván nem exportképes méret, meg a héjuk is vékonyka, kevésbé bírja a globális elmebajt, a sok ezer kilométeres hurcibálást. Tehát ezeket a lehullajtott s felszedett narancssárga gömböcskéket faljuk s isszuk két pofára magukban meg salátában, meg mindenhogy. Is. És a milliméternyire szelt spanyol sonkákat.
Spanyolország olyannyira komolyan veszi magát a mezőgazdaságban és egészséges élelmiszer előállításban, hogy a világon itt működik a legtöbb három Michelin csillagos étterem, illetve itt van Európában a legnagyobb bio – economicó – termesztés szerint művelt föld, közel hárommillió hektárnyi. Bio termék tehát kínálja magát a boltokban, és a mezőgazdasági termékek feldolgozottsága, amivel extra értéket adnak a megtermelt alapanyagnak, szintén igen figyelemre méltó.
Maga a TÉLI gyümölcs ténye is mutatja, hogy más adottságokkal rendelkezik Spanyolország, mint szép hazám, Magyarország.
De!
Egyáltalán nem jobbak az adottságaik a miénknél, hanem mások. Mintha okosabban csinálnák. Vélelmezem, hogy egyrészt az erős mezőgazdasági tradícióból is következik, de nem merek messzemenő következtetéseket levonni, ugyanis erősen torzít a bukóban lévő neoliberális közgazdaságtannal – a Franco időszakot is – magyarázó világhálós információ. Annyi azonban logikusnak látszik, hogy Franco diktatúrájának első szakaszában a nemzetközi elszigeteltségből adódóan Spanyolország önellátásra kényszerült – 1936-tól az ’50-es évek végéig –, és ezalatt csúnya „korrupcióval” (fújjj, még ilyet! – irónia), valamint a feketepiac ősi technikájával élt túl az ország. A második szakaszban pedig, a kifosztó washingtoni intézményrendszernek, az IMF „kölcsönnek” – úgy adnak, hogy elvesznek – köszönhetően beindult a feldolgozóipar, és ez a nyitás segíthette a mezőgazdaságot modernizálni.
Ugyanakkor, mint mindenhol, a paraszt nemzeti oldali, és nem akarta veszni hagyni, amit őseitől megörökölt. Az ételek csomagolásai is ezt bizonyítják. Újra mondom, semmiképp nem bocsátkoznék feltételezésekbe, inkább majd a helyi termelői piacon szerzek az őstermelőktől információt, annál hitelesebb úgysincs.
Bár minapi próbálkozásunkat szó szerint elfújta az irgalmatlan szél. Hiába kutattuk fel a piacot, a gazdák otthon maradtak. A szélvihar miatt lefújta a városháza a termelői piacot, jutott tudtunkra utólag. Kénytelenek voltunk a helyi vásárcsarnokkal beérni, ahol azonban az öreg árusok lelkesen magyarázták a jószágok származását – ilyenkor ragadnak a spanyol szavak csak igazán. Az egyik húsárus, Mario oly meleg szívvel szolgált ki bennünket, mintha húsz éve nem látott édesanyjának készült volna enni adni.
A tőle vett biopipit most megyek és felrakom főni húslevesnek, hogy holnap a böjtöm az otthon megszokott módon törhessem meg. És újra iszom majd egy kis isteni narancslét.
A január-februári varázslatos narancsligetekről jut eszembe, remélem áprilisra a túlnyomó többség számára otthon is egyértelművé válik, hogy a narancs nemcsak finom, de a túlélés záloga is a benne rejlő C-vitaminnal. Különösen fontos ez így Mohács 500. évfordulóján, mert a magyarság túléléséről van szó.
Ui: A húsleves sem olyan, mint otthon, de pompás. Egyúttal meg kell jegyeznem, hogy itt minden kicsit mintha édesebb lenne. Nyilván az ádáz napfény „teszi bele” az extra cukrot mindenbe.
A magyarországi ízek mélysége, egyensúlya és gazdagsága felcserélhetetlen érték és erő. Fel kéne nőni saját értékeinkhez!
2026. február közepe
