Örök álmunk győztesei: a Kutyafülűek. Benke László ünnepi beszéde a „Varga Domokos 100” alkalmából*
Nyílj ki, vérünkből nyílj ki végre,
forradalom, te örök álmunk,
– vagy könnyűnek találtatunk és
a varjú, ha károg utánunk.
Tamási Lajos: Keserves fáklya,
1956. szeptember. 28.
Az „álmok katonái” ott pihennek egymás közelében a farkasréti temetőben. Mindhárman ötvenhatosok, együtt harcoltak a magyar szabadságért, mindhárman 100 éve születtek. Emlékezzünk rájuk, együtt, legalább egy villanásnyira. Fekete Gyula (1922-2010) népesedésről szóló kérdései ma időszerűbbek, mint könyve megjelenésekor, a hetvenes években voltak: Éljünk magunknak? Tamási Lajos (1923-1992) örök álma a magyarok hulló vérét és hulló könnyeit idézi emlékezetünkbe, Varga Domokos Kossuth-díjas író (1922-2002) lányai és fiai igazságában – a Kutyafülűekben – a jövő győzött.
Nézzünk egy kicsit részletesebben a történetük – történetünk! – mélyére.
A Hét Krajcár Kiadó az elmúlt 30 évben Varga Domokos több könyvét többször is kiadta, szépirodalmi életművéből a Kutyafülűek 12 kiadást ért meg a Hét Krajcárnál, a korábbi állami könyvkiadásokat nem számítva ide. Varga Domokos életműve a magyar kultúrában igen jelentős. Történelem tárgyú könyveivel együtt lehet tisztán látni azt is, hogy milyen tudatosan magyar. Legfontosabb témája: a magyar történelem és saját családjának, gyerekeinek szerteágazó története, esszéiben pedig a magyar kultúra.
Adódott már lehetőségem a kunszentmiklósiak szemébe mondani, hogy Varga Domokos személyében ők nem egyszerűen nagy írót adtak a magyarságnak, hanem olyan fontos írót, akinek szellemére, magatartására, tisztaságára, erkölcsi és írói nagyságára, szülői példájára – feleségével, Stolte Magdolna tudománytörténésszel együtt – a mi régóta bajban levő, de szabadon élni, hinni, felemelkedni akaró nemzetünk igen-igen rászorult. Gondoljunk bele egy villanásnyira az író műveinek szellemét forrásként tápláló ősök sorsába is. Vargha Tamásnak, Varga Domokos édesapjának, a Budapestről Kunszentmiklósra került lelkipásztornak öt testvére volt, édesanyjának, Magay Máriának négy. Varga Domokosék Kunszentmiklóson heten voltak testvérek. „Egy református lelkész és felesége a 20. században" címmel, Vargha Tamás és Magay Mária életéről és munkásságáról Sárai Szabó Katalin és Balogh Mihály írt sokkal jobb sorsra érdemes, kitűnő könyvet a lelkész házaspár életéről. Ebből a kötetből minden eddiginél mélyebben érthetjük meg e család sorsát és gazdag szellemét, amit folytatásként utódaikra örökül hagytak. Vargha Tamásnak és Magay Máriának szintén hét gyereke született, a testvérek közül Varga Domokossal együtt hárman Magyar Örökség-díjasok. Varga Domokosék Kunszentmiklóson heten voltak testvérek. Az írónak és feleségének szintén hét gyereke született, s 24 unokája van. De nem vitás Berzsenyi igaza, hogy „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”, az ő esetükben azonban a szabadság és a lélek nemessége egyensúlyban áll. Akkor is, ha az ősökre nézünk, – akár a Szász-familiára, akár a Vargha-ágra gondolunk. Meg akkor is, ha az utódok életét fürkésszük: Varga Domokosék hét gyerekének felnevelésére, kitanítottságára, emberi minőségére tekintünk. A Varga-testvérek apai és anyai ága-családfája sok-sok hajszálgyökéren szívta éltető nedveit a Kárpát-medence talajából a Dunántúlon ugyanúgy, ahogy Erdélyben, s e régi, nagy család története sok-sok szálon fonódott össze a magyar történelemmel.
Varga Domokos írói stílusa, magyar nyelve és szelleme igen természetes és emelkedett stílus. Emberi, erkölcsi, írói öntudata Arany János magyarságán, magyar nyelvén edződött. Tulajdonképpen nyílegyenesen vált témájának klasszikusává, amikor a hatalom börtönbe zárta, az ártatlan embert elszakította gyermekeitől és feleségétől. A kényszerű távollét miatt átélt megrendülés, ugyanakkor a borzalmak közeli átélőiként a bebörtönzöttek kísérleti alanyai lettek a kíméletlen hatalom bosszúálló, cinikus gyakorlatának.
Mi sem értjük, ahogy az író sem érti utólag sem, miért s hogyan lett a borzalmakkal szemben védekező lélek családja utáni sóvárgása a novellákban könnyek és kacagás különös összhangja. S annyi fanyar humorral és szeretettel átitatott történetek sora hogyan születhetett meg éppen ott, abban az épületben, ahol rabok és halálraítéltek várták sorsuk beteljesedését, a halált vagy a szabadulást. Reményre ad okot, hogy az író győzött. A Kutyafülűek győztek!
A Kutyafülűek 1966-ban jelent meg először. Mióta a Hét Krajcár kiadó létezik, 1993 óta, 12 kiadást ért meg, elsők között volt Apja és Fia könyve, egy kötetben a Kutyafülűek és az És így tovább, Varga Domokos György családszociográfiája. Amit gyerekeiről Varga Domokos a Kutyafülűekben elmondott, az minden gyerekre érvényes, amit önmagáról és a feleségéről mutatott meg, azzal minden apa és anya jól jár, ha szembesíti vele önmagát, saját apaságát, anyaságát. Ezt a könyvet nagyon jó olvasni, nagyon szép és elgondolkoztató könyv! Varga Domokos így vallott a Kutyafülűekről: Ez a könyv „megmutatja, hogy az árva emberi léleknek milyen menedéke a család, a gondok és bajok hogy teremnek boldogságot, ha nem is felhőtlent.” Máshol így folytatja: „Legboldogabb éveim alighanem azok voltak, amikor hazajöttem az 1956 utáni fogságból, és az erdőmérnöki diplomámmal helyezkedtem el. Attól fogva az övék voltam, órákat tudtam velük tölteni. Rengeteget énekeltünk is: a népdal isten áldása a gyerekeknek”.
Harminc éve látom, mióta a Hét Krajcár Kiadó létezik, hogy sok-sok könyvheti vásárló arcát önti el a derű a könyvsátorban, mikor a Kutyafülűekre pillant. Ezt az olvasói mosolyt akkor értékelhetjük a maga jelentőségében, ha hozzátesszük: Varga Domokos ünnepeinkre vonatkozó, szemléletes mondatait: „Halandó testünket könnyű ünneplőbe öltöztetni. Lelkünket nehezebb. Pedig enélkül nem ünnep az ünnep”. Ebben a mi túlságosan zaklatott életünkben sokan éljük és tudjuk, hogy az emberi léleknek nem jó ez a túlságos zaklatottság; szeretnénk az életünkön lassabban tűnődni, ahogy a régiek tűnődtek. A Kutyafülűek derűsebb, mélyebben gondolkodó, elfogadóbb lelket kínál nekünk, olvasóknak.
Most megpróbálom rendszerbe foglalni a Kutyafülűek testvériségét. Nem szólok mind a hét testvérről, vagyis a Kutyafülűek minden gazdag részletéről, inkább csak a nekem jobban tetsző novellákból csipegetek jeleneteket.
Varga Domokos emberi, apai, írói példája azt mondatja velem, úgy kellene szeretni családunkat, olyan nyílt lélekkel, olyan odaadással kellett volna családunkért, gyerekeinkért, feleségünkért élni, ahogy ő élt sajátjaiért, ő szerette családját. Elődeinek tapasztalataira, tudására, magatartására, erkölcsiségére építve világos fogalma volt arról, hogy a civilizáció alapegysége a család.
A Kutyafülűek nemcsak a szülői szeretet példás remeklése, hanem a gyermeki és testvéri szeretet varázslatosan szép, sokszor könnyes, máskor mosolyogtatóan vidám könyve. Nagyon jó, lélekemelő olvasmány. Az apa és az anya meg a hét gyerek történetei elgondolkodtatóak és hétköznapian természetesek, szívünk gyökeréig hatolóak, egyszerűek és felemelőek, minden olvasó gyerek és szülő számára ismerősek, egyediek és különlegesek.
A Kutyafülűek egyik legszebb novellája lehetne talán az első novella, melyben Apja Gergőt nevezi Kutyafülűnek; a gyerek fülét megharapta a szomszéd kutyája, s Apja olyan együtt érző szeretettel vigasztalja kisfiát, hogy tesója, a szeretetért sóvárgó, megszeppent, féltékeny Kisdombi önként vállalja a nem is tudja pontosan miféle – bántó-e vagy szeretni való? – Kutyafülű elnevezést, azt, amit Gergő nem vállalt, csak Apja őt, Kisdombit szeresse igazán. Képzeljük magunk elé a megijedt, majd kegyes apát és vérző fülű kisfiát, meg a jelenet tanúját, a szeretetért sóvárgó Kisdombit. Elismerem, hogy a Kutyafülűek Apja jó apa és jó író. Volt bátorsága, meggyőző ereje önmagát ebben a jelentben is negatívabb színben feltüntetni. Sikerrel érzékelteti a két gyerek, Gergő és Dombi egyéniségének, szülőszeretetének egymástól elütő vonásait, tulajdonságuk már kicsi korukban kivehető, egyéni színeit. Mégis, ennél a jelenetnél nekem a Gergő és Gergő jelenete jobban tetszik, abban a szeretet is tisztább, ebben pedig az író-apa csorbát ejt saját szülői tulajdonságán, amikor kegyesen megengedi szeretetre vágyó fiának, hogy odafeküdjön hozzá az ágyába, átölelheti az ő édes apai lábát(!) Nyugodjon meg végre a gyerek, ezért szárazon veti oda neki: „Jól van, szeret apád!”
A Két Gergő novella kiránduló családjában a kis Varga Gergő a Duna partján első látásra megérzi a magányos, szomorú, magába roskadt, idős ember bánatát. (Őt is Gergőnek hívják, a közös név itt forrása az együttérzésnek és a jellemábrázolásnak). A kis Gergő az öreg Gergő ölébe telepszik, hozzábújik, vigasztalni akarja a szeretetre, emberi melegségre szomjazó idegent. Kézen fogva el is menne az ismeretlen, csavargó kinézetű, háborúban megsebesült emberrel. S toporzékol, mert nem mehet. Elmenne, ha a szülei elengednék. Az öreg csavargó Erdélyből szakadt ide a Duna partjára, talán az Olt partjáról. Az ilyen és ehhez hasonló igen egyszerű és szívfacsaró jelentek legalább akkora erővel mutatják, hogy micsoda veszélyben vagyunk, ugyanakkor a jóságba, szeretetbe, egyáltalán a gyermekbe vetett reményünket is megmutatja az író. Azt, hogy nem veszhet el az élet. Mert vannak olyanok, amilyen a Gergő és Gergő. Meg a Kisdombi és a Kismagdus, a meg a Julcsi, Apja legkedvesebbje, aki nem is szerepel a könyvben, mert amikor a könyv íródott, ő még meg sem született.
Essék szó Népszaporulat című novelláról is.
Férj és feleség szerelmének mélysége, hűsége, állhatatossága dönti el minden család jövendőjét, így összességében a magyar sorsot is. A Népszaporulat-ban olvasom, hogy az írónak kezdetben sejtelme sem volt róla, hogy „micsoda erős lélek lakik abban a 17 éves kölyöklányban”, aki majd a felesége lesz. Már a házasságuk előtt megmondta Magdusnak, úgy menjen hozzá, hogy akkor sok gyereket kell szülnie! Ugye látjuk az udvarló férfiú pillanatnyi és jövőbeli szándékát! Nyilvánvaló, hogy a szerelmesen évődők nem tudták előre, hogy mi vár rájuk, még akkor sem tudhatták, ha az ifjú Varga Domokos zsigeriben hordta nagycsaládos szüleinek példáját. Szerették egymást – ebben áll a nagy titok. Megsokszorozták a szeretetüket egymás iránt – gyerekekkel. Ez a nagycsalád titka. Visszapillantva fogalmazta meg Varga Domokos:
„Egy gyerekünk se volt, amelyik ne érezhette volna már ilyenkor, a vérerek, idegpályák, áramló nedvek titkos híradásaiból, hogy örömmel várják világra”. Vagyis az összetartozásnak és a várakozásnak ebben a minőségében rejlik a jövendő ember minősége. Varga Domokos feleségétől néha utazás közben is megkérdezték: – Ugye az elsőt hordja, kedves? – A hatodikat! – hangzott a büszke válasz. – Ott állt mellette a férje, ő azt szerette volna, ha a felesége egy fejrázással vagy „nem”-mel felelt volna, de Magdusnak, akkor már öt gyerek anyjaként nem voltak aggályai, mert „elég könnyen hordta őket. Babái meghálálták – írja a férj –, hogy jó szívvel volt hozzájuk, nem gyötörték rosszullétekkel.” Anyjuk arca formás, bőre hamvas maradt.
„Kismagdus 56 decemberében született – idézem. – Nyugtalan, nehéz éjszakája volt a városnak. Itt-ott lövöldöztek”. Hideg, fagyos éjszakában mentővel jutott kórházba a szülőanya, az apa nem mehetett vele. „Otthon aludtam egy keveset” – mondta zavartan a feleségének másnap reggel a kórházban. A pici még hajnal előtt megszületett.
Vargáéknál nagy várakozással telt el az ötödik és hatodik nap különösen, amikor a kicsit hazavitték. Ekkor Andris, az individualista egyéniség rohant legelöl, lelkendezve: „– Anyja, Anyja! Elhoztad a Kismagdust? – Nézik a testvérek az új jövevényt, nézik szótlanul. Gyufaszál ujjait, csöpp száját, gombszemét, pihés haját. Őt várták. De furcsa!”
A legnagyobb izgalom akkor támadt a Varga tesók között, amikor Pannit hozta haza Anyja. „– Négy fiú után az első lányt – vált a novella szerzője egy korábbi időbe. Akkor eszeveszett üvöltésbe csaptak a fiúk. – Idézem:
– Nincs is fütyülője! Nincs neki! Anyja, mért nincs a Panninak?
– Mert lány, lánynak sose volt.
Az ő életük titka itt lappang – fűzi hozzá az író: „– Két ellentétes szikra csapott ki, ebből lettek. Két parányi sejt egyesült, és az az egy sejt – melyben már ott égett az élet – magja szétvált ketté, majd néggyé, nyolccá, tizenhattá, milliárdá: az ő kezükké, lábukká, törzsükké, fejükké, ránk villogó kék vagy fekete szemükké.”
„Sanyaru sors az elsőszülötteké!” – írja az individulistának nevezett Andrisról Apja, s miután kibontja az igazságot, hogy az elsőszülött a többiek példája, „maga a kétlábon járó tanulság, aki szorgalmasan szedi szét a játékait, fecnikké szaggatja a könyveit, rajzaival ékesíti a falakat, rokkanttá rugdossa a rekamiét”, Apja pedig nem tud szabadulni a gondolattól, hogy Andris az elsőszülöttség ellen lázad. Ötéves múlt, mikor azt kérdezte: „– Apja, neked kevés pénzed van? – Bizony kevés – hangzott a válasz. – És akinek száz gyereke van? Annak egy pénze sincs?”
Andris néhány év múlva kereken kimondta: – Az lett volna jó, ha csak én születek, meg a Petyó. – Nyolc-kilenc éves korában mérhetetlenül megvetette összes öccsét és húgát, Petyóval kivétel tett, de őt is úgy verte, mint a többit.
Apjának fájdalmas felfedezése volt, mikor rájött, hogy – idézem – „engem utánoz ezzel”.
A kicsik verése után – „kísérteties volt látni, hogy ott áll, mint saját eleven karikatúrája, mint az enyém is”. De „ő nem rossz és nem csúnya”, ő csak „nagy akart lenni”.
Elnézést kérek, hogy itt kiszólok a novellák magyarázatából. Varga András nemcsak nagy akart lenni és sok pénzt akart keresni, hanem nagy lett, valóban. Professzor, tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora. És azért is elnézést kérek, amiért nincs elég időm és terem Petyóról, Annáról, Julcsiról és minden Kutyfülűről alaposabban szólnom.
A tölgyfa tetején fennakadt sárkány története az apai tekintély megmentéséről szól, mondja a szerző, s nyomban hozzáteszi: „ez csak csúf csalás”. A tölgyfára mászott íróra – majd amikor lefelé mászik a fáról s meglátja a fa alatt fölfelé néző fiait – hirtelen rátörő félelmében kibuggyan a könnye. – Mi lesz velük, ha ő lezuhan? – A könnycseppben ott ragyog a mélyebb igazság, az igazságban pedig szikrázik a szétszálazhatatlan rettegés. Tudjuk, akkor szokott elfogni bennünket a félelem, mikor lefelé mászunk a fáról: félünk, hogy lezuhanunk! Látják a gyerekek Apjukat a magasban, azután látják a lábuk elé zuhanó sárkányt. Már csak a sárkányt nézik. Már nem érdekli őket, mi lesz Apjukkal. Az ő dolga az volt, hogy mindenki szeme láttára rendbe hozza azt, amit elrontott. Az ő hibájából akadt fenn a tölgyfa tetején a sárkány, köteles volt a tölgyfa tetejéről lelökni a sárkányt. Nincs mese, fel kellett mászni a sárkányért a tölgyfa legmagasabb ágára. A sárkányt ki kellett szabadítani. Megtörtént. Dehogy érdekeli a gyerekeket apjuk tekintélye, félelme, élete vagy halála. Tovább nem foglalkoztak vele. Apjukon elhatalmasodott a félelem, mint a börtönben, ahol a könyvét írta. Nekem ez a jelenet eszembe juttatja Varga Domokos költészetének egyik maradandó versét, címe: Krónikás ének 1958-ból. Válogatott költeményeinek kötetében jelent meg, címe Késsél soká, örök tél!
Ez a vers valóban félelmetes időket idéz. Nyilvánvaló, hogy az író a börtönben – elszakítva családjától –, mélyen átélte gyerekeinek és feleségének fájdalmas hiányát. Ugyanakkor az írás örömét is átélte. Öröm, fájdalom és félelem kavargott benne a cellájában – nem tudjuk, hogy Háy Gyula, akivel közös cellában volt, elolvasta-e a novellákat. De az ŐRÖK cenzora olvasta, abban biztosak lehetünk. És amit a börtön udvarán, az úgynevezett sétáló rekeszekben éltek át a rabok, később pedig, amiket költőként, versekben írt meg a rab író, akár előbb, akár utóbb, abban minden félelem benne remegett. Én ugyanabban az évben, 1958-ban készültem elszakadni a szülői háztól, Újvárfalván. 15 éves kamasz voltam akkor, semmit sem tudva jöttem Budapestre. Nem tudhattam, hogy napról napra még akasztanak is. Varga Domokosról azt se tudtam, hogy létezik-e, hogy börtönben van-e. Hogy hajnalban, mikor az újabb foglyot a Kisfogház folyosóján a cellák előtt kivezetik a bitó alá, azt kiáltja: Barátaim, testvéreim (vagy) elvtársaim: most visznek akasztani!
KRÓNIKÁS ÉNEK 1958-ból
A húsából én nem ettem,
mint Dózsáéból társai,
akit tüzes trónon sütött
a győztes vajda, Báthori,
én csak a testét tapostam
ott, a Kisfogház udvarán,
hol földbe ásták tetemét
ama tizenhatodikán,
ezerkilencszázötvennyolc
júniusában: az övét,
Nagy Imréét s társaiét,
Maléterét és Gimesét,
félvén kivinni testüket
a 301-esbe még,
nehogy meglássa valaki
három halott friss sírhelyét.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Voltak azon az udvaron
olyan sétáló rekeszek,
hegyükkel összeszaladók,
akár a tortaszeletek,
köztük betonfal, jó magas
emelkedett, s osztotta szét
a cellánként sétáltatott
rabok nyolc külön rekeszét,
hogy más cellák lakóira
pillantást se vethessenek,
hozzájuk ne szólhassanak,
még jelet se adhassanak.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
De aznap éjjel, június
hónap tizenhatodikán
a Nagy Imréék tetemét
vitték oda egymásután,
s dobták egy-egy sebtében vájt
sekély gödörbe hármukat,
kátránypapírral betekert,
alig kihűlt hullájukat,
s húztak rájuk földréteget,
hatvan- vagy nyolcvancentiset,
mint döglött ebet tüntet el
az ember, ha nagyon siet.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nem sokkal később vittek át
a Fő utcából rabokat
a Kisfogház celláiba,
csupa ötvenhatosokat,
Nagy Imre vádlott-társait
s más perek elítéltjeit,
írókat is, Déry Tibort,
Háy Gyulát, Zelket, s engem is.
Én Háy-jal ültem, ővele
kísértek a sétá
ltató
fegyőrök a szűkre szabott
s nekünk mégis oly csodajó
fél órára – falak közé,
és mégis szabad ég alá,
szemünk hol végtelenbe vitt,
s alig néztünk lábunk alá,
s nem is sejtettük, hogy mi most
tán épp Nagy Imrén lépdelünk,
vagy egyik társa pár hetes
holttestén járunk és kelünk –
s rajtuk tapos több más rab is,
még azok is, akik felett
a megfojtottakkal együtt
mondták ki az ítéletet;
s húsukból kik bár nem ettek,
mint Dózsáéból társai,
akit tüzes trónon sütött
a győztes vajda, Báthori,
de megtaposták testüket,
nem tudhatván: néhány arasz
föld rejti őket el csupán
ott, a Kisfogház udvarán.
* Szerkesztett változat
Kapcsolódó cikkünk és filmünk:
