top of page

„Őrzők, akik még vagytok árván, / Őrzők vigyázzatok a strázsán!” Vajda Miklós '56-ja





„Őrzők, akik még vagytok árván,

Őrzők vigyázzatok a strázsán!”

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz.)


1956-ban kisiskolás voltam. A Bartók Béla úton lévő – mai Gárdonyi Géza – általános iskolába jártam. Örültünk a forradalomnak, mert gyermeki szemmel akkor ezt úgy gondoltuk, hogy kitört a balhé, nem kell iskolába járni. Otthon egész nap a rádió szólt és mondta az éppen aktuális híreket, a forradalom győzelméről, arról, hogy az élet visszatér a normális kerékvágásba.

Aztán volt egy sötét, hideg novemberi reggel, amikor a rádióból Beethoven ötödik (sors) szimfóniájának az első tétele szólt, amelyet megszakítottak hírek és közlemények beolvasásával. Egy rekedtes férfihang elmondta rövid beszédét az orosz invázióról, „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”.


Ez már akkor sem volt igaz, de ezt akkor még nem tudtuk.

Nagymamámat rázta a zokogás, nagypapám pedig idegesen mászkált tehetetlenségében. Túl voltak az I. világháborún, a tanácsköztársaságon, Trianonon, a felvidéki kitelepítésen, a Horthy korszak nemzetépítésén a második világháborún egy újabb államosításon és kitelepítésen. Mindezek után nagyon bíztak a forradalom sikerében. A hírek hallatán már tudták, hogy minden elveszett, csak idő kérdése az újabb bolsevik diktatúra. latolgatták a disszidálást, de már túl öregek voltak ahhoz, hogy idegenben – sokadszor is – új életet kezdjenek. Így aztán az egész család itthon maradt.

Lassan konszolidálódott a helyzet, miközben az ismerősöktől borzalmas megtorlásokról érkeztek hírek.

Újév után nem sokkal már újra iskolába jártunk, de rendes tanítás még nem volt, és az iskolában – szén hiányában – a fűtés is akadozott. Ezért a több évfolyamból összevont fiúknak gyakran volt tornaóra, csak úgy felöltözve, a hideg miatt. A tornatanár egy magas, sovány őszülő hajú, kb. 40-45 éves, katonás modorú, a gyerekekkel rendkívül igazságos ember volt, aki pusztán a jelenlétével is fegyelmet tudott tartani. Minden szigorúsága ellenére is szerettük. Amikor megjelent az ajtóban, akkor mindenki vigyázban állt, pedig a tanár úr még nem is szólt semmit. Az óra végén sorba állított minket, nagyság szerint. Többen hiányoztak, és ő kérdezte a jelenlévőktől, hogy hol vannak a hiányzók? Aki valamit tudott róluk, az válaszolt. Voltak betegek, akik valamilyen gyermekbetegségben az ágyat nyomták otthon. Voltak, akik a családjukkal disszidáltak, és voltak, akik valahol eltűntek a városban, vagy elestek az akkori világ legerősebb hadseregével szemben folytatott honvédő harcokban,

A tanár úr vigyázzállást vezényelt és halkan elkezdte énekelni a Szózatot, miközben az arcán folytak a könnyei. Először egyedül énekelt, majd az idősebbek közül, akik már ismerték a szöveget, csatlakoztak az énekléshez.


Már a refrént énekeltük, amikor kivágódott a tornaterem ajtaja, és feldúlt arccal berohant az igazgató és a portás. Az igazgató azonnal berekesztette az órát, és hazaküldött minket. A tanár urat többé nem láttuk. A következő tornaórára újra bejött az igazgató, és közölte velünk, hogy a tanár elvtársat egy másik iskolába helyezték, ezért rövidesen új tanárt fogunk kapni.

Sokkal később tudtam meg egy osztálytalálkozón, hogy az „áthelyezett” tanár úr Ludovikát végzett katonatiszt volt, aki a háborúban az orosz fronton harcolt, a hadifogságban tanult meg oroszul és ezért tanította a nyelvet és tornát.

A tanár úr a Szózat nyilvános énekléséért a megtorlások idején, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló felforgató tevékenységéért, hosszú börtönbüntetést kapott, de ezt akkor mi még nem tudtuk.

Mint annyi más szabadságharcos, valószínűleg ő is eltűnt a Forradalmi Munkás Paraszt Kormány átnevelő intézményeinek valamelyikében.

De azoknak, akik részt vettek ezen a tornaórán, az élmény egész életre szóló volt, ma is ez jut eszembe minden november 4-én.


Nem tudjuk, hogy a tanár úr mit tett, vagy nem tett a forradalom idején, de azt tudjuk, hogy életre szóló példát adott nekünk nemzeti önérzetből.

Kádár és pribékjei a magyar történelemben a legtöbb szabadságharcos hazafit végeztették ki és küldték börtönbe. 1961-ben még akasztottak, és csak a nemzetközi felháborodás miatt hagyták abba.


A Magyar Szocialista Munkáspárt 1957. december 31.-i Politikai Bizottsági ülésén Biszku Béla arra panaszkodott, hogy


„…az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma.”


Kádár János szerint pedig:


„1600 fasisztát lehetett volna a másvilágra küldeni, de nem volt hozzá elég erőnk. Nem tudtuk elérni az ellenforradalom fő szervezőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai megsemmisítését. Minőségi munkát akarok! Kevesebb börtönt és több kivégzést.”


„…ne feledjük, hogy a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletáriátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük.”


(H. Bodó József: A hársfa virága 228. oldal. Részlet dr. Domokos József legfelsőbb bíró megnyitó beszédéből)


A Vörös Hadsereg parancsnoksága 110 ezer férfit deportált kényszermunkára Budapestről és további félmilliót az ország többi részéből.

Kádár bábkormányát a nép nagy többsége nem ismerte el, a függetlenség megtestesítői a munkástanácsok voltak. Kádár maga is jól tudta ezt, ezért megkísérelte megszerezni a munkástanácsok támogatását: alkuszik, ígér, majd, amikor kiderül, hogy a munkástanácsok nem vásárolhatók meg, – lövet.

Az emberiségellenes bűnöket kitervelten hajtják végre az ország sok nagyvárosában, de kisebb településeken is békésen tüntető civil emberek közé lövetnek azzal a céllal, hogy így törjék meg a nép ellenállását.

1956. december 4-én, a bolsevik invázió kezdete után egy hónappal először Budapesten, majd vidéken is nőtüntetések szerveződnek a diktatúra elleni tiltakozásul, amelyeken a bebörtönzött, kivégzett, elüldözött szabadságharcos férfiak hozzátartozói vettek részt.

Ennek nemzetközi visszhangja is van, és az ENSZ 1962-ig napirendjén tartja a magyar ügyet. Akkor egy szennyes politikai alku tárgyaként beáldozzák a magyar forradalom ügyét, és elismerik a Kádár-rendszert.


Részlet ALBERT CAMUS (1913-1960) Nobel-díjas francia író 1957. október 23-án tartott beszédéből:


„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.


A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”


Mindenki eldöntheti magában, hogy Európa és a hazai politika rendszerváltó szereplői igazolták-e a gyilkosokat?


Kádárnak, és pribékjeinek nehezebb dolga lett volna az ország pacifikálásával, ha vezető beosztásért, egzisztenciáért, anyagi biztonságért vagy pusztán a hatalomhoz való dörgölődzésért a politikai elit nem lett volna hajlandó együttműködni a megszállókkal.

„Aki nincs ellenünk, az velünk van” mondta a sunyi Kádár.


Akik ezt elfogadták, azok lettek a párttitkárok, KISZ titkárok, szakszervezeti vezetők, a képesítés nélküli igazgatók, a szolgalelkű munkaügyi vezetők, a szocialista erkölcs megtestesítői, ami az intézményesített lopást jelentette. Kapcsolataikat jól kihasználva, a politikai hatalmat gazdaságival megerősítve rendszert váltottak, és lettek először reform kommunistává, majd tőkefelhalmozó kapitalistává, akiknek mindegy, hogy Moszkvának vagy Brüsszelnek nyalják a talpát .

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy – talán éppen a szokásjog jegyében – ez a hatalom, az ún. rendszerváltás után 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján, az emlékező tömegbe lövet, mint a felmenői 1956-ban. Volt kitől tanulni, hiszen a politikusaink közül egyesek ma is családi szálakkal kötődnek a forradalmat leverő bolsevik diktatúrához. Csupán annyi a különbség, hogy az idő múlásával a bolsevik szellemiségű – ma liberális – pártok több részre szakadtak.

Az Európai Unióba integrálódott hatalom, az elszámoltatási ígéret elszabotálásával elárulta saját választóit.

Azokat az embereket,


- akik fegyvert fogtak ’56-ban, a kommunista hatalom és a megszállók ellen

- akiket ezért kivégeztek

- akik sok éves börtönt szenvedtek a hazájuk szabadságáért

- akiket a diktatúra hazájuk elhagyására kényszerített

- akik részt vettek a munkástanácsok ellenállásában

- akik egzisztenciális előnyökért sem léptek be a bolsevik pártba

- akik politikai okokból nem tanulhattak tovább

- akik november 4-én gyertyákat tettek az ablakaikba

- akik arcukkal merték vállalni, hogy elmennek a templomba, hogy részt vesznek a

körmeneteken

- akik a Kádár-diktatúra idején is ki merték tűzni a kokárdát március 15-én.

- akiket az ún. rendszerváltás után is mellőztek,

- akik a beígért kárpótlás helyett aprópénzzel lettek kifizetve

- akiket összevertek, szétlőttek és meghurcoltak 2006-ban Gyurcsány pribékjei

- akik a devizahiteles csalás áldozatai lettek

- akik föl merik emelni a szavukat a ma is működő kulturális és gazdasági diktatúra ellen

- akik ma is szembeszállnak a liberális kozmopolita világrenddel.


Miért fél az Európai Uniós hatalom ezektől az egyszerű emberektől?


Azért, mert a példa, amit mutatnak, ugyanaz, mint a pesti srácok, és az én tanárom példája volt 1956-ban.


Fábos György Apáról fiúra című versében rátapintott a lényegre:


Vígan politizál a volt ÁVO-s gyerek,

Hírhedt bolsi nevek tovább kísértenek.

De elégedjünk meg! Javul a baloldal,

Az apa gyilkos volt, fia már csak tolvaj.


’56 üzenete annyi, hogy most is hasonló a helyzet. Ha nem harcolunk, akkor biztos, hogy a kozmopolita bankárok rabszolgái lehetünk a saját hazánkban. Ezért nincs más választásunk, mint a szabadságharc folytatása.

164 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK